Angyalbőrbe bújtatott elidegenedés – Born of Osiris: Angel or Alien

Két okból kifolyólag is megkerülhetetlen csapat az illinois-i Born of Osiris. Egyrészt mert a Sumerian Records 2006-os indulását követően az első megjelentetett kiadványok közé tartozott a bemutatkozó EP-jük, és azóta is a kiadó felhozatalát erősítik. Másfelől pedig igen fontos szerepet játszottak a 2000-es évek végi/2010-es évek eleji nagy progresszív metalcore/deathcore ősrobbanásban (a Sumerian több más csapatával egyetemben), ami az egész zsánert a saját arcmására formálta, és nagyjából ők lettek a mérvadó szint, amit meg kellett ütni az underground metal ezen szegmensében. A debüt óta eltelt majdnem 14 év, a csapat pedig óramű pontossággal szállította kétévente az aktuális cséplőgépet (amikor nem nagylemezt, akkor kicsit). Szinte el tudom képzelni, ahogy Ash Avildsen – a kiadó főnöke – a srácok összehajtogatott szerződésével ütlegeli őket, hogy “gyerünk, csinálni!” A rendszeres megjelenéseknek pedig megvan az árnyoldala: a csapat szinte teljesen levedlette kezdeti prog/tech death köntösét és egy jóval populárisabb hangzást vett fel, ami az első két bika lemez után eléggé változó minőségű repertoárt eredményezett. Most pedig itt a hatodik nagylemez, az Angel or Alien, amit a legnagyszabásúbb, legsokoldalúbb darabnak tituláltak a srácok. Lássuk, hogy ebből mi valósult meg.

A “nagy” jelzővel nem lőttek mellé a srácok, ugyanis soha ilyen hosszú BoO-lemez még nem volt. Ennek keretében kapunk 55 percnyi játékidőt (ez még a The Discoveryn is túltesz két perccel) és 14 dalt (itt már a ‘Discovery nyer egy +1 tétellel). Nem ez az első és nem is az utolsó album idén, ami bevállalja a majd’ egyórás játékidőt, és manapság, a “formátumforradalom” (ezt levédetem) idején, amikor mindenhol EP-k és single-ök jönnek ki, nem egyszerű fenntartani a hallgató figyelmét ilyen hosszan. Pláne nem egy olyan telített műfajban, mint a progresszív metalcore. Vagy valami gigászit és merészet kell nyújtanod, vagy könnyedén a feledés homályába merülsz. A Born of Osiris srácainak ez sikerült is, meg nem is. Kicsit olyan érzésem volt első hallgatásra, mint amikor egyszerre próbálod bevinni a kocsiból a lakásba az egész nagybevásárlást, négy végtaggal fogsz hat szatyrot, a hetediket a fogaiddal, de a fele kipotyog, leesik, eltörik, a zacskó kiszakad, majd nagy nehezen beérsz pár cuccal, és utána kulloghatsz vissza összeszedni a maradékot. A srácok nagyot markoltak, ezt is-azt is felhasználtak, de a végére nem jutottak vele egyről a kettőre.

Pár apróbb fénypontot leszámítva az Angel or Alien végtelenül túlnyújtott, vontatott és rendkívül kiszámítható. A dalok – pár kivétellel – szinte ugyanazokra a sémákra épülnek. Többek között egy dal intrója vagy djentbe hajló, mélyre hangolt döngöléssel robban be, vagy szintifutamokkal szaggat, szinte nincs is köztes vagy eltérő momentum. De ha már a szintiknél tartunk, rettenetesen sajnálatos, hogy nem mertek jobban rámenni a fiúk a használatára, pedig sok helyen érezhető, hogy jóval több szerepet is kaphatna, mint egy háttérben meghúzódó atmoszféragenerátor. Helyette kapunk sok-sok indokolatlan gitárnyúzást. Félreértés ne essék, mind Lee McKinney, mind Nick Rossi remek zenész, de az itt elhangzott témákat és szólókat(!) már ezerszer hallottuk. Néha csak azért kapnak egy kis önálló szereplést, hogy megtörjék az amúgy állandósult dalstruktúrát. A másik szembetűnő dolog Ronnie Canizaro énekes és a billentyűs, Joe Buras vokálozása. Ha eltekintünk attól, hogy a témáik szinte minden változatosságtól mentesek, és olyan, mintha a legtöbb dalban teljesen ugyanolyan refrének lennének, még ennek tetejébe erőtlenek is. Hiába Ronnie screamjei, vagy Joe hol karcos, hol tisztább éneke, egyszerűen nem érzem azt, hogy ők teljes erejükből próbálnák átadni a szövegek által képviselt érzéseket. De hogy ne maradjon ki a szórásból Cameron Losch dobos sem: kb. ő az egyetlen, aki maradéktalanul korrekt performanszot nyújt, oda üt, akkor és olyan erővel, ahogy kell. Kár, hogy egyedül nem tud csodát tenni.

Mindjárt az első dal, a Poster Child egy intenzív szintivágtával vezeti fel az albumot, ugye ahogy írtam is korábban, erre 50% esély volt. Majd kapunk még gyengén kivitelezett verze-kórus-refrén struktúrát, kis gitárnyúzást, és ez így nagyjából be is mutatja, mire számíthatunk a hátralévő játékidőben. Mondjuk a szaxofonos, jazzes outrón felcsillant a szemem, de ne örüljünk túlságosan, hamar köddé foszlik az illúzió. Aztán a következő White Nile egy Polyphia-témába torkollik, ehhez is hozzászokhatunk, és lépten-nyomon After the Burial- és Volumes-nyúlásokba botlik a lemez. A harmadik, címadó tétel az egyik, ha nem az egyetlen olyan dal, ami maximálisan próbálja kihasználni a szintetizátor adta lehetőségeket. Teszi ezt több-kevesebb sikerrel, majd a refrén megint csak olyan, mintha az első két dalból lett volna összeollózva. És itt meg is állhatunk, ugyanis számottevő változás, újdonság nemigen lesz az album előrehaladtával. Persze akad egy-egy kiemelkedő pillanat, mint például a Crossface trapbe hajló zárása, vagy a You Are the Narrative teljes egésze, ami igazi tiszteletadás az A Higher Place/The Discovery éra előtt, de nagy egészében csak bátortalan önismétlések határtalan tárháza az Angel or Alien. Azt viszont a javukra lehet írni, hogy a katarzist nem aprózták el a srácok: a záró Shadowmourne magasan a lemez legjobb száma, és talán pont azért, mert egyáltalán nem hangzik BoO-dalnak a hatalmas szaxofontémáival és a The Plot in You-t idéző hangzásával. De miért csak ennyit kapunk és miért csak a végén? Miért kell rá 50 percet és 13 dalt kivárni? Rengeteg kérdés, amikre a válasz elveszik az éterben.

Az Angel or Alien nem egy rossz lemez, de olyannyira bátortalan, hogy az szinte már bosszantó. Az meg pláne érződik is rajta, hogy a fiúk számára annyi lehetőség és akkora eszközhasználat állt rendelkezésre, és egyszerűen nem éltek vele. Pedig tényleg profi zenészekről beszélünk, akik nem mertek egy kicsivel többek lenni, így a maraton helyett ugyanazokat a köröket futják a hátsókertben, a hinta körül. Ha igazodunk a számokhoz, akkor 2023-ra ennél muszáj lesz tökösebbnek lenniük, vagy tényleg azok is végleg elfordulnak tőlük, akik még eddig kitartottak mellettük. A pontszám 6/10, mert hiába pokolian fárasztó a lemez, hallatszik, hogy volt vele munka. Még akkor is, ha az olyan kaliberű, mint amikor a főnököd feltűnik, te pedig próbálsz úgy csinálni, mintha hevesen termelnéd a GDP-t, csak hogy a veszély elhaladtával visszatérhess a Post-it cetlikből kirakott Sixtus-kápolna mennyezetfreskójához.