Megromlott a szenteltvíz – Atreyu: Baptize

Nehéz belátni, ha az ember hősei, akikre egykoron felnézett, nem pontosan azok, akiknek hittük őket. Szélhámosok, porhintők vagy egész egyszerűen nímandok. Nagyjából ezek a jelzők futottak át a fejemen e kritika megírása előtt, mivel számomra az Atreyu egy igen meghatározó része (volt) a zenei ízlésemnek, meg annak, ahová az fejlődött. Emlékszem, még valamikor áltisuli és gimi között egy álmos szombat délután nagyszüleimnél bekapcsoltam a tévét és a VH1-on épp elkezdődött a Doomsday klipje. Egyből magával ragadott ez a slágeres metalcore hangzás, ami helyenként hard rockos “könnyedségbe” csapott át. Szégyen-nem szégyen, akkortájt kezdtem jobban ismerkedni a metal- és rockzenékkel, ez meg egyfajta kapudrognak számított. Így hát megvártam, míg a videó végén kiírták a nevüket és hazaérve már kalózkodtam is le mind a négy, addig megjelent lemezt, nem törődve azzal, milyen veszélybe sodrom a családi számítógépet a kétes hátterű download ikonok nyomkodásával. Rengetegszer hallgattam a lemezeket, meg még az utánuk következő, 2009-es Congregation of the Damnedet is. Aztán más irányba kezdtem el kutakodni, ők pedig szépen kikoptak az mp3-lejátszómból. Azóta eltelt majdnem 15 év, most pedig itt az Atreyu nagy “megújuló” lemeze, a Baptize, aminek sajnos-nem sajnos a füstje megint csak nagyobb volt, mint a lángja.

De miért mondom ezeket? Miért állítottam róluk negatív dolgokat az írás elején? Miért vélekedek így, ha több mint egy évtizede igazából nem is hallgattam a dolgaikat? A válasz egyszerű: mert végig nyomon követtem a munkásságukat. Kezdve a hároméves, “határozatlan időtartamú szünetre megyünk feltöltődni, meg kézműves hajzselébizniszbe fogni” mottójú leállásuktól az értelmetlen nyilatkozataikon át addig, hogy Alex Varkatzas énekes több mint húsz év után dobbantott a bandából. Mindezek mellett az elmúlt évtizedben két közepes minőségű lemezt sikerült letenni az asztalra. Szerintem az történhetett, hogy miután az Atreyu visszatért a nagyszünetről, meglepve konstatálta, hogy már nem az ő zenéjük szól minden második Orange megyei tetoválószalonban és motorostalálkozón, így hát muszáj volt felverni az állóvizet, hiába az 1,2 millió Facebook-követő vagy a havi kétmilliós Spotify-streamek. Ezek nagy része Amerikára korlátozódik, ha itthon megkérdezel bárkit, hogy ismeri-e az Atreyut, öt emberből négy rázni fogja a fejét. Ezek a körülmények pedig olyan szereplésekhez vezetnek, mint amikor Varkatzas azt állította, hogy ők találták fel a metalcore-t. Nyilván több aspektusból lehetne fejtegetni, hogy ez miért óriási bullshit, de maradjunk annyiban, hogy nem, nem ők. Alex amúgy is egy érdekes figura, távozása okaként azt mondta, hogy szeretne csinálni egy igazán kőkeményen szupersúlyos bandát. Mert, hogy az Atreyu (már) nem az és a Baptize-on is csak “kamukemény” dolgok vannak – amikhez részben ő is hozzájárult. Ezt követően a Baptize megjelenésének napján ő is kért egy kicsit a rivaldafényből és bejelentette, hogy új bandájának neve Dead Icarus lesz. Ennyi. Sem az, hogy ki van benne, se hanganyag, semmi. Dick move, haver.

Na de foglalkozzunk az Atreyu megmaradt legénységével, ugyanis Alex távozása felállásbeli változásokat vont maga után: Brandon Saller, aki eddig egyszerre volt felelős a dobolásért és a tiszta énekért, átadta a dobverőket az újonnan érkező Kyle Rosának, hogy ő maga a mikrofont vegye kézbe, míg a bőgös Marc McKnight bevállalta a screamelést is pluszban. Hogy ez az újdonsült lineup mit eredményezett a Baptize-on? Unalmat. Tömény, 40 percig elnyújtott, 15 számon keresztül húzott unalomrétest. Ez mondjuk annyira nem meglepő, a csapat mindig is hasonló terjedelmekkel dolgozott. Pozitívan álltam a lemezhez, mert azt hittem, hogy ha eltávolítják a toxikus hozzávalót a képletből, akkor majd szárnyalhat Saller fantáziája és a ritmusszekció is több szabad kezet kap. De nem, ez egy ötlettelen massza, folytonosan ismétlődő elemekkel, ami nem tudja eldönteni, hogy mi is akar lenni igazából. Vannak eléggé jól ülő, pattogós slágerek, mint pl. a Save Us, a Catastrophe vagy a Warrior. De ezek is mind ugyanazon verze-refrén felépítés mentén haladnak, mint a többi egy tucat, a legtöbb szám teljesen ugyanazon struktúrából építkezik, így a hallgató könnyen hiszi azt az album kétharmadánál, hogy egy loopba keveredett, ahol ugyanaz a három dal ismétlődik. Kiszámítható és hamar drasztikusan fárasztóvá válik a lemez. Jöttek egyébként vendégségbe igen nagy nevek, mint Jacoby a Papa Roachból, Matt a Triviumból és Travis a Blink-182-ból, de sajnos ők se tudják semmivel sem elfogadhatóbbá tenni az összhatást. A szövegekről meg annyit, hogy amíg ilyen frázisok hangzanak el, hogy “We are who we are, love it or hate it, nothing can stop us now” vagy az a refrén, hogy “I’m fucked up, you’re fucked up, we’re all fucked, fucked”, addig nincs is miről beszélnünk. Hány évesek vagytok, tíz?

A Baptize nem egy rossz lemez, viszont jót se nagyon tudok róla mondani, a Brandon által keltett dallamtapadáson kívül. Jut eszembe, van neki ez a másik zenekara, a Hell or Highwater, ami ilyen Breaking Benjamin-os, Three Days Grace-es poszt-grunge-ot/alter metalt játszik. Lehet azt kéne erőltetni inkább (az új dobos is “odavalósi”), és a többieknek is a szünet alatt “összetákolt” side projectekre kellene inkább nagyobb figyelmet fordítani. Mert így ebben a formában ugyan le lehet még pár bőrt nyúzni az Atreyu-jelenségről, de már nem lesz több, mint egy megkopott deréktetkó egy amerikai kisváros sztriptízbárjának kiégett táncosán. 5/10