Testes identitásválság – AFI: Bodies

Azt hiszem, kijelenthető, hogy az AFI az igencsak terebélyes életművének a harmadik jól elkülöníthető szakaszába érkezett. Miért a hármas osztás? Kezdjük az első nagyon egyértelmű punk rock korszakkal, mellyel a zenekar a kilencvenes évek közepén megkezdte működését, és melyről visszatekintve őszintén kijelenthető, még az ősrajongókkal sem vitába szállva, hogy egyáltalán nem egy kiemelkedő zenei teljesítmény az akkori szcéna tekintetében sem. Ezt követte a nagyjából kétezres évekbe való átlibbenéssel a punk rock gyökerektől fokozatosan az MTV-kompatibilis alternatív rock felé eltávolodó sötétebb, az aktuális fősodorba éppen, hogy becsordogálni kezdő pláza-goth és pláza-emo esztétikával jól összeegyeztethető időszak, mely pont kapóra jött a zenekarnak az igazi áttöréshez nagyközönség tekintetében. Hogy ennek kicsúcsosodását most a 2003-as Sing the Sorrow, vagy a 2006-os Decemberunderground lemezekhez társítjuk, mondhatni részletkérdés. Az utóbbit követő Crash Love még egy átmeneti időszak gyermeke, azonban utólagos megítéléssel ez a harmadik, jelenleg is tartó, identitásválságként is aposztrofálható szakasz első lépcsőfoka volt.

Identitásválság alatt itt most természetesen nem azt kívánom felróni az AFI-nak, amiben mindig is a legjobbak voltak, vagyis hogy széles spektrumon képesek esztétikailag és zeneileg is különböző jól működő és egyértelműen azonosítható kulturális jegyeket magukon hordozni (elég ránézni az egyébként mindettől függetlenül is karizmatikus frontemberre, Davey Havokra, aki az évek alatt sorra elevenítette meg nekünk Glenn Danziget, Perry Farrelt, vagy Dave Gahant módszeres, lemezenkénti átvedléseivel), sokkal inkább arról van szó, hogy a “felnövés” nem tett jót a zenekar kreatív vénájának.

Az elmúlt évek során a két, alkotási szempontból legmeghatározóbb tag, vagyis az imént említett énekes és Jade Puget gitáros a műfajok legszélesebb spektrumán próbálta ki magát, a pumpálós szintipoptól (Blaqk Audio) a straight edge hardcore-on át (XTRMST) a szirupos rádiópopig (Dreamcar), sokszor anélkül, hogy egyáltalán elhagyták volna egymás alkotói társaságát. Mindeközben az anyazenekar AFI szépen lassan átalakult egy klasszikus háromévente fel-felbukkanó, biztonsági produkcióvá, mely ugyan még mindig képes (valóban?) kitermelni két-három megjegyezhető dalt lemezenként, de mintha tagadni sem próbálná, hogy amit ki lehetett hozni ebből a formációból siker, pénz és csillogás tekintetében, azon már ők köszönik szépen, rég túl vannak.

Szó se róla, ennek a Bodies lemeznek ugyan nem lehet felróni azt, amit az előző kettőnek, vagyis hogy semmi markáns hangot nem ütnek meg, és hogy mintha a második korszak alternatív rockosabb B-oldalainak polírozott újragondolásai lennének a rajtuk található dalok. Itt egy radikális zenei irányváltoztatás figyelhető meg, azonban a ’80-as évek hangszerelésében való folyamatos, önfeledt fürdőzés a ritmusszekció egyértelmű előre tolásával inkább azt az érzést kelti, hogy a negyven pluszos zenészek bizony sokkal jobban élvezik, hogy popzenei ikonjaik szerepébe helyezkednek és írnak maguknak most éppen saját Depeche Mode-, Duran Duran-, Spandau Ballet- meg Echo and the Bunnymen-szerű dalokat, miközben kapszulás eszpresszót iszogatva találják ki, mivel tudnának még kevésbé eredetiek lenni.

Hangszerelés tekintetében még vannak is megjegyezhető mozzanatok, mint a Dulcería sejtelmes, ámde sehová sem tartó lüktetése, vagy a Back from the Flesh, amire a Bonanza Banzai nagyon irigy lenne a Depeche Mode-jelmezversenyen, de azt mondom, a Death of the Party is kiváló paródiája lehetne a nyolcvanas évek bohém gépzenefétisének, ha ez lett volna itt az alkotói szándék, de tartok tőle, hogy erről szó sincs. Amellett azonban már képtelen vagyok elmenni, hogy Davey Havok lassan évtizedes viszonylatban felejtett el érdekesen és jól énekelni, ami már csak azért is súlyosbító tényező a zenekar megítélésében, mert ő a tőről metszett teátrális frontember, aki mind hangi adottságainak, mind szövegvilágának tekintetében képes volt száz másik közül is jól megkülönböztethetővé tenni az AFI-dalokat. A Bodies már a harmadik lemez, ahol igénytelen, folyamatos visszhangeffektekkel, erőltetett alulintonálással, ötlettelen dallamokkal és felhőatlasz-szerű neszesemmi költői képekkel szúrja ki a szemünket, abszolút nem segítve azon, hogy az egyre kevésbé dinamikus és átütő dalok egyáltalán dúdolhatóság szempontjából megjegyezhetők lehessenek.

Az abszolút mélypont pont a The Cure-ra hajazó, záró Tied to a Tree-hez köthető szimbolikusan, melynél minden olyan felsorolt kínos tényező egyszerre és hatványozottan jelenik meg, ami miatt ezt a lemezt még a legmegveszekedettebb AFI-rajongóknak sem lehet jó szívvel ajánlani… sőt igazából pont nekik szigorúan nem. Akik meg nem AFI-rajongók és soha nem is voltak azok, azokat miért is érdekelné ez a szebb napokat is megélt zenekar 2021-ben, mikor Davey Havok műszempilláinak minden egyes pislogására jut húsz új előadó/single/nagylemez/szórakoztató(bb) tartalom? 3/10