Kard ki kard! – Gojira: Fortitude

Megvan az a jelenet (fiatalabb korosztálynak: népszerű meme template) a Spongyabob Kockanadrágból, amikor a címszereplő a kedvenc medúzafogó hálóját egy “Ol’ Reliable” (magyarul „öreg megbízható”) feliratos tokban őrzi? Ebben a tartóban tárolhatnánk a Gojirát is. Bár a francia csapat negyedszázados fennállása és két évtizedes aktív lemezkészítő pályafutása alatt a metal több stílusát is végigjárta, ezt mindig olyan profizmussal tették, hogy igazából bármit adnak ki, az szar nem lehet. Ők egyszerre eltartott kisujjal teát szürcsölő, szmokingos úriemberek és a ketrecüket miszlikbe szaggató vadállatok. A kétezres években hozzájuk hasonló, egyenletesen magas, az undergroundban és a mainstreamben is elismert minőséget talán csak a Mastodon volt képes produkálni. Ezen a szinten új lemezt kiadni igazából már nettó saját magad szórakoztatása. Lássuk tehát, hogy a két Gojira-album közötti eddigi legnagyobb szünetet követően, 5 évvel a Magma után mennyire érzi bátornak magát a Fortitude.

A 2017-ben kigondolt, majd a következő év elején elkezdett hetedik lemez munkálatait a csapat nem bízta a véletlenre, lazán megadták maguknak a kényelmes két évnyi foltozgatási időt egy 2020 nyarára datált megjelenéssel. Aztán közbeszólt a – mondjuk ki együtt hangosan, gyerekek: a koronavírus! Látjátok, ugye, hogy megy ez?! Így csak az első kedvcsinálót kaptuk meg tavaly augusztusban, az Another World képében. A dal egy emberként robbantotta fel a metalvilágot, legalább annyian rogytak térdre, hogy a bolygó is megingott a pályáján. Ami, hát, nem is csoda, a szám egy kiváló Gojira-darab és az első is volt négy év után. Itt már a zenei portálok megjövendölték a „Messiás” eljövetelét, miképp a csapat új anyaga lesz 2021 egyik legjobban várt metallemeze.

A Fortitude-dal a fiúk egy lazább és szellősebb anyagot akartak kiadni (ne kérdezd, hogy ez Gojira-mércével mit is jelent), miután a Magma hangvétele a Duplantier-fivérek gyászát próbálta meg feldolgozni édesanyjuk elvesztése nyomán. Az új lemez egyfajta kettősséget képvisel, egyszerre próbál vad és szelíd lenni, összességében pedig az önnön valónk erősítésére helyezi a hangsúlyt, miszerint lehetünk férfiak, nők, vagy akár százlábúak is, ne féljünk megmutatni magunkat a világnak és szembeszállni a mindennapok problémáival. Ezt hivatott jelképezni az album borítója is, amit a csapat énekese, producere, grafikusa, erdeifaház-tesztelője és hobbi-polihisztora, Joe festett, és az album szellemiségét próbálja meg ábrázolni. A figura egyfajta összegyúrt hibridje az olyan alakoknak, mint Pallasz Athéné és a kerekasztal lovagjai.

Zeneileg igencsak széles spektrumon mozog a Fortitude. Az alap progos, technikás death metalt lépten-nyomon groove-os és poszt-metalos kikacsintgatások tarkítják, de egyáltalán nem ritka az alternatív metal, a stoner, de még a gospel (!) sem. Az album második tétele, az Amazonia például konkrét Sepultura-riffekkel operál, de a brazilok hatása több helyen is erőteljesen érezhető. Mielőtt bárki is plágiumot kiáltana, a csapat ezt azzal magyarázta, hogy tiszteletadás – igazából nekik teljesen könnyen el is lehet ezt hinni. A Hold On című darabban kapunk a zenekar védjegyévé vált visszhangos vokálból is, csak hogy érezzük a magaslati levegőt, a dal nem hivatalos testvére, a The Chant pedig egy bluesos, americanás, igazi tábortűznél egymásba karolós kántálás (a nevéhez hűen). Joe énektémái továbbra is zseniálisak, Mario pedig olyan érzéssel üti a bőröket, hogy szinte hallatszik, ahogy izzad a pergő. A pali amúgy is nyolc nap alatt feldobolta az összes számot első vagy második próbálkozásra, szóval ez vitathatatlan. Természetesen a húros szekció, Christian és Jean-Michel is élettel teli témákkal társul Joe ritmikája mellé, ami végig pont annyira tartja választékosságban a lemezt, hogy ne érezzük azt, hogy minden bele lett dobva a turmixba, “oszt’ lesz, ami lesz”.

A Fortitude nem a Gojira legjobb lemeze, nem egy From Mars to Sirius vagy egy L’Enfant Sauvage, de pont ebben rejlik a szépsége. Más, mégis magán hordozza azokat a jegyeket, amiért imádjuk a francia brigádot. Úgy nyit az új stílusok és elemek felé, hogy közben nem felejti el, honnan is indult, és végig az a kettősség jellemzi, amit kifelé is kíván közvetíteni. Igazából ha van valaki, aki még egy kiadványát se hallotta a csapatnak, annak is bátran tudom ajánlani ezt a lemezt, mert egy olyan arcukat mutatják meg rajta, amilyet például a Mastodonnak sikerült a 2009-es Crack the Skye-on. A pontszám ne tévesszen meg senkit, a Gojirát igazából nem lehet se a pályatársaikkal, se az aktuális kiadványokkal, se senki mással sem összehasonlítani, így önmagukhoz és a korábbi munkásságukhoz képest ez a szám 8/10.