Obscura – Omnivium

A kilencvenes évek zenei közege a metal zene extrémebb, súlyosabb ágainak kedvezett. Bár a thrash metal kifulladni látszott, az annál jóval szélsőségesebb black és death zenekarok ekkor produkálták munkásságuk legkiemelkedőbb teljesítményeit. A rendkívül izgalmas és prosperáló időszakot követően azonban az extrém zene ezen két ága már nem tudott annyi újdonságot felmutatni, mint előtte. Éppen ezért egy idő múlva kézenfekvő volt a műfajok keresztezése, mint egy lehetséges alternatíva. Ennek black metal vonalon (a dallamosabb, eladhatóbb zenekarok mellett) az atmoszférikus, poszt-black metal lett az eredménye, a death metal esetében pedig a deathcore (a dallamos death metalt most nem venném ide, az zeneileg egy teljesen más elágazást jelent). Egy szó, mint száz, hagyományosnak mondható death metalban (legyen az a vegytiszta, a brutális, vagy épp a technikás ága) az ezredfordulót követően már csak kevesen voltak képesek igazi csúcsteljesítményekre. Ezen kevesek közé tartozik véleményem szerint a Bolt Thrower és az Immolation, ami pedig az újabb hullám képviselőit illeti, legfőképpen a Nile, és a Gojira.

Az Obscura ugyan még nem érte el azt a szintet, mint az előbb említett zenekarok, azonban jó úton haladnak efelé. Már a 2009-es Cosmogenesis is fantasztikusan ötvözte a technikás death metal szentháromság, vagyis a Death, az Atheist és a Cynic világát dallamosabb, néhol határozottan svéd hatást mutató témákkal, de az új album még inkább káprázatosra sikeredett. Rögtön a nyitó Septuagint felvonultat minden stílusjegyet, amiért ezt a bandát szeretni lehet. A Symbolic és The Sound of Perseverance korszakos Death hatását mutató riffektől, a fretless basszus félreismerhetetlen hangjai által uralt leálláson át, a rendkívül dallamos, svéd ízű témákig minden megvan ebben a hibátlan nyitó tételben. Ez a felsorolás ugyan ellentmondani látszik a cikk elején említett kitételnek, vagyis hogy a zenekar több mint puszta nosztalgia. Azonban a nagy varázslat éppen abban áll, hogy annak ellenére, hogy kihallani ezeket a hatásokat, a végeredmény mégis egy sajátos elegy, amelyről már nem mondható el, hogy „na ez pont olyan mint ez és ez a banda”. Az Obscura tehát tisztelettel és szakértelemmel nyúl a nagy alapzenekarok munkásságához, ugyanakkor hozzáteszi a saját stílusát.

A másodikként elhangzó Vortex Omnivium semmivel sem gyengébb, mint a fantasztikus nyitó tétel. Ennek hallatán az egyik kedvenc black metal csapatom, a Dissection fifikás dallamai is beugranak, azonban az egész death metal közegbe ágyazva új értelmet nyer. A két tömör és változatos szerzemény után kiváló érzékkel egy lassabb, egyszerűbb felépítésű dal következik (á la Morbid Angel), némiképp feloldva az addigi technikai bravúrokat. Ezt követően azonban ismét fokozódik a sebesség és visszaállnak az addig megszokott komplex dalokra. A dobmunkát mindenképpen ki kell emelnem amúgy, Hannes Grossmann kegyetlen tempót diktál, azonban nem tolódik el az egész az éktelen blastbeatek felé. A gitármunka nem kevésbé professzionális: a klasszikus progresszív rock hatású énekkel megpakolt Prismal Dawn rejti a legfogósabb riffeket, míg ennek ellenpontjaként az elborult és zaklatott témákkal operáló Velocity említhető. A lemez végig nagyon erős különben, mondanom sem kell, hogy az egyes tételek megannyi fantasztikus témát rejtenek. Ugyanakkor éppen a sűrűsége miatt fokozott figyelmet igényel az album, nem lehet egyhamar kiismerni (még nekem sem sikerült maximálisan).

Éppen ezért egészen biztos vagyok benne, hogy nem lesz mindenki kedvence az Omnivium, én azonban nagyon elégedett vagyok a németekkel. Idén talán nem is lesz párja ennek a korongnak death metal berkeken belül. Akárhogy is legyen, a zenekar egy nagy reménység, és az ezt követő lemez lehet a vízválasztó, amely a legjobbak közé emelheti őket. Már ha sikerül az eddigi két korongot is felülmúlni. Ha meg nem, az eddigiek biztosítják számukra a későbbi kultikus státuszt.

9/10.