2011. március 31.
Tracklist:
1. All Is One
2. Giallo
3. White Eyes
4. Cocaïne
5. Celladoor
6. Cotard Delusion
7. Les Etoiles Mutantes
8. Past Midnight
Nokedli és pörkölt. Szénsav és Traubi. Trollok és internet. Az előbbiek egyike sem élmény a másik nélkül, az utóbbiak mindegyike a másikkal az igazi. Ugyanez a helyzet a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble zenéjével és a vizuális élménnyel. A zene nem teljes, néha nem is értelmezhető álló- vagy mozgóképek nélkül, és könnyen találsz olyan álló- vagy mozgóképet, amit pont egy TKDE szám teljesítene ki. Kérdés az, hogy harmadik nekifutásra maradt-e még olyan kép, amihez nem szerepel még a korábbi lemezeken aláfestés, maradt-e még olyan hangulat, amihez nem láttad már a megfelelő képeket?
Maradt. A 2009-es Here Be Dragons óta nem sok minden változott a TKDE körül: a tagság is állandósult, a recept is maradt ugyanaz, mégis sikerült valamerre elmozdulni minden szempontból. Először is Köhnenék az előző lemez után úgy döntöttek, hogy a TKDE-val odébb állnak az Ad Noiseam labeltől, és az új lemez munkálataira való keret teljes egészében adományokból került elő. Egy ideje már működik ez a módszer, a Pledge elég figyelemre méltó referenciát tudott összegyűjteni az elmúlt összesen 2 éve alatt (pl. Cornershop, iLiKETRAiNS, Funeral for a Friend), a zenekar is össze tudta gyűjteni a szükséges összeget a saját ütemterve szerint. Másodszor pedig nyilván maga a zenei anyag is változott némileg.
A TKDE baljós, sötét, néhol már hatásvadász módon „gonosz”, elektronikával kissé felkavart jazz-alapú zenéje a kezdetektől fogva élményfokozónak volt szánva valamilyen képi élmény mellé (eleinte egészen konkrétan némafilmek alá alternatív hangsávként). Akinek még nem szecskázta fel a képzelőerejét a készen arcba kapott multimédia, annak ehhez elég a behunyt szem, akinek már igen, annak maradnak kényelmetlen filmek, szürrealista képek vagy hallucinogén drogok (vagy mindegyik). Ettől a koncepciótól az új lemez sem távolodik el, jelen vannak a néhol noirokat/giallokat idéző hangulatképek, az időnként teljesen valószerűtlen vagy/és aberrált látomásokért kiáltó nyomasztások. Viszont a hangulati skála kicsit kijjebb nyílt. Akadnak egészen egyszerű számok is, mint a Cotard Delusion, a lemeznyitó All is One-t hallgatva akár Stealpot neve is beugorhat, és akad a jó kedélyt épp talán nem súroló, de azért távolról már látó tétel is (White Eyes). A kizárólag a hangulatfestésért létező számok aránya az első lemez óta mostanra szépen megfordult, a számként értelmezhetetlen néhány rövidebb elemből számként értelmezhetetlen néhány rettentő hosszú opusz lett: 2 merész, vizuális, de a hallgathatóság rovására nyújtott és minimalizált tétel szerepel, amik időben az album harmadát foglalják el. Ezt a hangulati sokoldalúságot próbálja a lépcsőház koncepciója összefogni. De nem sikerül. Maga a keret, hogy a lépcsőspirál végtelenített vonalán a lépcsőházból nyíló szobákba/világokba/hangulatokba nyit be a lemez az egyes számokkal, teljesen működőképes lehetne, ha meglenne valahogy magának a lépcsőháznak, vagy a lépcsőknek a zenei megfelelője. Ennek viszont nyoma sincs, a számok minden átvezetés, kötés vagy egymásra utalás nélkül, egymástól izoláltan helyezkednek el egymás mellett. Pontosan úgy, mint egy mezei albumon, amibe nincs semmilyen koncepció belemagyarázva. Talán a szokatlan változatosságra mentség gyanánt került elő a kalapból az egész elképzelés?
A Here Be Dragons az első, cím nélküli lemezhez képest egyrészt sokkal több énekes számot hozott, másrészt kicsit visszafogta az elektronikus sávokat. Kárára. A From The Stairwellen szerencsére kevesebbet énekel – az egyébként hibától és karaktertől is mentes hangú – Charlotte, viszont az elektronikából még a 2009-es lemezhez képest is sokkal kevesebb jut, sokkal kisebb hangsúllyal. Az első lemez legérdekesebb ízét számomra pont az adta, hogy a legvisszafogottabb témák mellé is működőképesen tudott becsúszni egy-egy gabber betét, és nem próbálta játszani a konvencionális filmzene/jazz albumot.
Összességében a From the Stairwell kevésbé merész és kevésbé előremutató, mint a korábbi TKDE lemezek, viszont az apró hibák ellenére sem tud megmenekülni attól, hogy az év legjobb lemezei közé a márciusi megjelenés ellenére is garantáltan becsússzon. Legalábbis azoknál, akiknek ilyesmire áll a füle. Április 7-én pedig a Hajón mindenki kipróbálhatja, hogy milyen az, amikor a zene mellé készen kapja a zenekar által legmegfelelőbbnek ítélt képeket is.
8/10
Nokedli és pörkölt. Szénsav és Traubi. Trollok és internet. Az előbbiek egyike sem élmény a másik nélkül, az utóbbiak mindegyike a másikkal az igazi. Ugyanez a helyzet a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble zenéjével és a vizuális élménnyel. A zene nem teljes, néha nem is értelmezhető álló- vagy mozgóképek nélkül, és könnyen találsz olyan álló- vagy mozgóképet, amit pont egy TKDE szám teljesítene ki. Kérdés az, hogy harmadik nekifutásra maradt-e még olyan kép, amihez nem szerepel még a korábbi lemezeken aláfestés, maradt-e még olyan hangulat, amihez nem láttad már a megfelelő képeket?
Maradt. A 2009-es Here Be Dragons óta nem sok minden változott a TKDE körül: a tagság is állandósult, a recept is maradt ugyanaz, mégis sikerült valamerre elmozdulni minden szempontból. Először is Köhnen-ék az előző lemez után úgy döntöttek, hogy a TKDE-vel odébb állnak az Ad Noiseam labeltől, és az új lemez munkálataira való keret teljes egészében adományokból került elő. Egy ideje már működik ez a módszer, a Pledge elég figyelemre méltó referenciát tudott összegyűjteni az elmúlt összesen 2 éve alatt (pl. Cornershop, iLiKETRAiNS, Funeral for a Friend), a zenekar is össze tudta gyűjteni a szükséges összeget a saját ütemterve szerint. Másodszor pedig nyilván maga a zenei anyag is változott némileg.
A TKDE baljós, sötét, néhol már hatásvadász módon „gonosz”, elektronikával kissé felkavart jazz-alapú zenéje a kezdetektől fogva élményfokozónak volt szánva valamilyen képi élmény mellé (eleinte egészen konkrétan némafilmek alá alternatív hangsávként). Akinek még nem szecskázta fel a képzelőerejét a készen arcba kapott multimédia, annak ehhez elég a behunyt szem, akinek már igen, annak maradnak kényelmetlen filmek, szürrealista képek vagy hallucinogén drogok (vagy mindegyik). Ettől a koncepciótól az új lemez sem távolodik el, jelen vannak a néhol noirokat/giallokat idéző hangulatképek, az időnként teljesen valószerűtlen vagy/és aberrált látomásokért kiáltó nyomasztások. Viszont a hangulati skála kicsit kijjebb nyílt. Akadnak egészen egyszerű számok is, mint a Cotard Delusion, a lemeznyitó All is One-t hallgatva akár Stealpot neve is beugorhat, és akad a jó kedélyt épp talán nem súroló, de azért távolról már látó tétel is (White Eyes). A kizárólag a hangulatfestésért létező számok aránya az első lemez óta mostanra szépen megfordult, a számként értelmezhetetlen néhány rövidebb elemből számként értelmezhetetlen néhány rettentő hosszú opusz lett: 2 merész, vizuális, de a hallgathatóság rovására nyújtott és minimalizált tétel szerepel, amik időben az album harmadát foglalják el. Ezt a hangulati sokoldalúságot próbálja a lépcsőház koncepciója összefogni. De nem sikerül. Maga a keret, hogy a lépcsőspirál végtelenített vonalán a lépcsőházból nyíló szobákba/világokba/hangulatokba nyit be a lemez az egyes számokkal, teljesen működőképes lehetne, ha meglenne valahogy magának a lépcsőháznak, vagy a lépcsőknek a zenei megfelelője. Ennek viszont nyoma sincs, a számok minden átvezetés, kötés vagy egymásra utalás nélkül, egymástól izoláltan helyezkednek el egymás mellett. Pontosan úgy, mint egy mezei albumon, amibe nincs semmilyen koncepció belemagyarázva. Talán a szokatlan változatosságra mentség gyanánt került elő a kalapból az egész elképzelés?
A Here Be Dragons az első, cím nélküli lemezhez képest egyrészt sokkal több énekes számot hozott, másrészt kicsit visszafogta az elektronikus sávokat. Kárára. A From The Stairwell-en szerencsére kevesebbet énekel – az egyébként hibától és karaktertől is mentes hangú – Charlotte, viszont az elektronikából még a 2009-es lemezhez képest is sokkal kevesebb jut, sokkal kisebb hangsúllyal. Az első lemez legérdekesebb ízét számomra pont az adta, hogy a legvisszafogottabb témák mellé is működőképesen tudott becsúszni egy-egy gabber betét, és nem próbálta játszani a konvencionális filmzene/jazz albumot.
Összességében a From the Stairwell kevésbé merész és kevésbé előremutató, mint a korábbi TKDE lemezek, viszont az apró hibák ellenére sem tud megmenekülni attól, hogy az év legjobb lemezei közé a márciusi megjelenés ellenére is garantáltan becsússzon. Legalábbis azoknál, akiknek ilyesmire áll a füle. Április 7-én pedig, a Hajón mindenki kipróbálhatja, hogy milyen az, amikor a zene mellé készen kapja a zenekar által legmegfelelőbbnek ítélt képeket is.
Pontszám: 8/10