Slayer – Christ Illusion

5 év hallgatás után a thrash metál gyilkosai visszatérnek, és pentagram baszta pecsétjüket nyomják fájdalom nyomorította arcunkra, a Slayer amolyan utolsó kenete a haldokló világnak. A borító újból súlyos és provokálóra sikerült ahhoz, hogy ismét kapjon egy semlegesítő takarólapot, ahogy ez az előző lemez (God Hates Us All/Isten mindannyiunkat gyűlöl) esetében is. Ám a Slayer egy kultikus csoda, mely 83 óta építi nehéz pilléreit a földi és a túlvilági erők között, minden egyes lemezzel ezen komoly rajongói tömegek gyalogolnak át, s lábaik alatt reng a keresztény és politikai rend egyaránt. Tehetetlenek ezzel a gyilkos förmedvénnyel, hiszen a világ egyik legnagyobb kiadója adja ki, a neve pedig éppen úgy ismert a nem metált hallgató emberek köreiben is, mint a Metallica vagy a System of a down-é.

A lemez a God Hates Us All által már kitaposott ösvényen halad tovább, s rengeteg helyen köszön vissza a Divine Intervention (Isteni beavatkozás), mely 94-ben a banda új stílusát jelentette, szakítva a Show No Mercy (Ne mutass kegyelmet) kezdte és Reign in Blood (Uralkodás a vérben) magaslatokba vitte ördögi thrash-ével. Sokan visszatérést vártak a gyökerekhez, ami csak részben valósult meg… kapjuk helyette az extrém modern metált 38 perc 10 tételébe zárva.

A gitárok vijjogásával kezdenek és már meg is indul a mészárlás a Húsviharral… egy igazán pörgős, 94-es éveket mardosó erős tétel, melyben a modernségének köszönhetően darál és gyilkol King riff fanatizmusa. Araya szinte csak úgy köpi a gyűlöletet és az elszántságot, s persze Lombardo is visszatért (talán ez hivatott jelenteni a régi időkre jellemző borító) és embertelen módon pakolja a dobokat, a Slayer megmutatja, hogy 81-es alakulásuk óta sem öregedtek ki (holott ki kopaszodik, kinek dér fedi haját) és ugyanolyan intenzívek, mint hajdanán, sőt! Top formában pörög az egész bagázs!
Semmi pihenő és már dolgozik is a Katalizátor, minden dallamot és szépet megszűrvén, a romlást adja kezünkbe, ránk mosolyog majd fülünkbe nyomja a hangszórókat. A Skeleton Christ (Csontváz Krisztus) döngöl, és eszembe juttatja az előző lemez nem egy percét. A közepe felé leáll, középtempós tömény trash szerűen folytatja jammeléssel, majd bejön a szóló, mely tipikus és vissza is hozza a vokál és a szám kezdést, majd újabb leállás, és innentől már csak nehézkes zömök lépkedés, ami a Pantera Cowboys és Vulgár lemezeiről ismeretes hatás.

Eye Of The Insane (őrültet szeme) annyira tipikusan Bloodline szerű, az előző lemezről, hogy az már kész nyúlás, de persze az azt megelőző lemez is vissza-visszaköszön (98-as Diabolus In Musica). Nagyon gonosz, nagyon zaklatott, és annyira tipikus SLAYER (a killer a sima gyilkos, az assassin az orvgyilkos, míg a slayer a pszichopata gyilkos).
Témáiban a gyilkosokat minden érdekli, ami extrém; okkult és ördögi erők, blaszfémia és egyházgyalázás, militarizmus és jobboldal (erre ott a sok port kavart halál angyal című számuk Mengeléről, illetve a vaskereszt a borítókon), a pszichopata gyilkolás és perverzió, s persze a jelen politikai helyzet is… így születhetett meg a Jihad (Dzsihád) mely fura kezdése az iszlám kultúrát idézi, és a szövegkoncepció is ezt támasztja alá; dal a szeptember 11-i terrortámadásról, a terroristák szemszögéből.

A Consfearacy kezdése a gyökerekhez tér vissza, és a szoló is azt sugallja hogy ez egy régi ízű szám lesz, mely csak a vége felé kapja meg a mai mondernséget.

„Újra kell definiálnom
mindazt amit utálok ma
politikák amik megbuknak
egy kisiklott elnöktől
utálom a szar gazdaságot
lehet hogy szodómia
tudom, hogy majd a végén
majd áltatnom kellene magam.

De nem tudok együttérezni
a verbális hülyeségeddel
senki sincs hatalmon
amikor a kormány az ellenség!”

Catatonic (Katatonikus) egy újabb régi ízű dolog, melyben a sejtelmes lépegetések teljesen South Of Heaven megoldásokkal kecsegtetnek, itt a dobok, mint valami indusztriális hasítógép, kalapácsaival veri belénk lassan és súlyosan ritmusra a vallásaink elszenvedett kétségeit.

„Fogadd el
Vallásom tortúráját
Nem látok semmi tisztaságot
Csak tökéletlenséget és perverzitást
Vérben ázott kezem létrehozza
a te lassú módszeres halálod…”

Black Serenade (Fekete szerenád) Jeff Hanneman második száma a lemezen a Jihad mellett. Tipikus Slayer, lassú és gyors témák fura összhangban hullámzanak, néhány igazán nehéz témával, de nem emelkedik ki a lemezről, szövegei terén pedig a perverzív oldalát ismerhetjük meg a bandának… azt adják, amit kérünk.

Cult (Kultusz) a lemez egyik legerősebb száma, mely már a megjelenés előtt hallgatható volt, s minden régi Slayer lemezről egy csipetnyit bele pakoltak, odabassz nagyon, de annak ellenére hogy egy kurva jó szám, mégis csak egy jól eltalált régi idők remixének tartom inkább.

Az igazi zenei csemege a zárótétel: Supremist (Felsőbbrendőségi) mint egy kifordult tornádó, mint egy féktelen-kormányozhatatlan robogó vonat, mint egy bomba, mely akkor robban, amikor megpillantjuk. Ahogy indít, akár egy torreádor és a bika harca (dob és gitár), majd bejön a vokál, mely rombol, ahogy az első szó is ez… tele energiával és gyűlölettel, letaglozó, mely a végére alá merül megkínzott/felhevült lelkünkbe. Félelmetes az amit kapunk itt mentálisan és fizikálisan egyaránt; a Slayer bizonyítja: örök és elpusztíthatatlan!

A lemez nagy baja számomra az, amire az új Napalm Death cikkemben is utaltam: ez egy olyan lemez, mellyel a Slayer se nem mocskolta be, se nem fényezte vakítóra a logóját, ez egy faszán összepakolt szinttartó lemez, mellyel mutatják, hogy 25 év után is még él a banda, és azt adja amit a nevétől evidensen elvárunk: minőséget!

God Hates Us All számomra egy erősebb és okosabb lemez volt, bár az igazi nagy kedvencek a Divine Intervention-nel befejeződtek nálam. A Slayer él és pengéi borotva élesek… a hívők Bibliájukat szorítsák izzadó homlokukra, eltemetvén remegő arcukat…

10/9.5

Tom Araya: ének, basszusgitár
Kerry King: gitár
Jeff Hanneman: gitár
Dave Lombardo: dob

Slayer – live @ Rock AM Ring – June 4th, 2005 ( 718MB!!! )