2011. március 27.
"You will be unprepared" - ennél jobb szlogent nem is választhattak volna a stúdió marketingesei. A stúdióé, ami állítólag, mikor meglátta a kész munkát, villámgyorsan törölte a sajtóvetítések időpontjait, és úgy döntöttek, hogy mindenki csak a premieren láthatja a filmet. Amit a film előtt lehetett tudni: csajok, akció, Zack Snyder, és 19% a Rotten Tomatoes kritika-összesítő honlapján 1-2 nap alatt. Nem mondhatjuk, hogy bíztató, de szerkesztőségünk két elvetemült írója a lehúzó kritikák, és a nullához konvergáló pontszámok ellenére is úgy döntött, hogy feláldozza magát az akcióorgia oltárán, és szombat délután mindketten majdnem két órán át hagyták is, hogy öt fegyvermániás cserkészlány forgassa bennük az áldozókést. Hogy mi derült ki? Arra tényleg nem voltak felkészülve.
Pedig nagyon örültem, hogy megspórolhatok egy mozijegyet. De tényleg, mikor befutottak az „előzetes” kritikák, végtelenül boldog voltam, hogy a Battle: Los Angeles után egy újabb nagyon várt filmen spórolhatok meg négyjegyű összegeket. Csalódás? 2011-ben? Filmek terén? Ne vicceljetek. Valami azonban mégis bevitt a popcorn-kóla-lehúzás vörös Bermuda-háromszögébe, és a 110 perc elteltével már csak annyit tudtam elmondani a haveroknak, hogy ezt látni kell. Igen, haveroknak, nem ellenségeknek. De csak a fiúknak.
A trailerek és Snyder előző munkái alapján számítani lehetett arra, hogy audiovizuálisan erős lesz az Álomháború, de amit itt egyes jelenetekben felszolgálnak az érzékszerveinknek, ahhoz képest a Scott Pilgrim bájos kis vizsgafilmnek tűnik. Már a 300 is hihetetlen látvánnyal bírt, a Watchmen pedig ezt stílussal és valamiféle poszt-Michael Bay vágási technikával fejelte meg, hogy az egész a rendező első „önálló” élőszereplős filmjére érjen össze valami elementáris erejűvé. Az arcátlan hatásvadászatnak nem adatott meg a teketóriázás luxusa, így kapunk is egy éjsötét színvilággal tálalt bevezetést a főhősnő saját kis Eurythmics átdolgozására, majd pár perc múlva le is ereszkedünk az első szintre. Igen, az Inception forgatókönyve kézről kézre járt a stábban néhány zacskónyi könnyebb droggal egyetemben, így gyorsan le is küldenek az első „álompályára” – minimális utastájékoztatás nélkül. Az elmegyógyintézetből árvaház-revü-bordélyt fantáziáló Babydoll itt kap rá a kifejezetten agyament képzelgésekre, Snyder pedig a „tutorial” küldetés során tisztázza is a szabályokat: nincsenek. A Scott Pilgrim fizikája koccan a bennünk lappangó pubertás fiú gátlástalanul tálalt álomvilágával, mikor egy ólomsúlyú Björk remixre a matrózblúzos-miniszoknyás-harisnyás-magassarkús Babydoll különösebb gond nélkül kinyír pár gépágyús-rakétavetős óriásszamurájt. Igen, a játék neve B-film, a játékos pedig sorra nyeri a fordulókat: mikor már Stallone is kezd kifogyni egysorosokból, vagy mikor Robert Rodriguez moralizál egy Machetében, akkor valaki leül egy Playstation elé egy hónapra egy kazalnyi játékkal, és kihoz egy olyan szkriptet, ami három szervünket is petyhüdt regenerációra küldi. A szemkápráztató akciójelenetek, a fülgazmikus soundtrack, és a film felét bugyiban töltő tinilányok néhány jelenet alatt lazán újraosztják testünk vérellátását, ami így leírva borzasztóan profánnak tűnik, de gyakorlatilag ez a film erről szól, és nem másról. Hiába töltik ki a két világháború fura összekeveréséből születő német zombikatonák gyilkolása és a sárkányok meg páncélos katonák elleni hangtompítós géppuskapárbajok közti teret lepkefingot sem érő szentimentalizmussal (ami szerintem legalább annyira tocsog az öniróniától, mint az anno csúnya közfélreértéssel találkozó Jennifer’s Body), ez csupán high-tech pornó – szex helyett alulöltözött lányok Golyózáport idéző akcióival. Annak ellenére, hogy elkönyvelhetjük az egész filmet egy nagyköltségvetésű, videojáték-buzi lufiként, Snyder gyakorlatilag csak két helyen hibázik: a robotok elleni harc monotóniája, és a lapos végkicsengés elvesznek valamennyit a dolgok éléből. Cserében viszont kapunk egy remek castingot (Emily Browning pofija a milliónyi közeli miatt szerintem örökre belémégett), egy tonna lassítást és akciót, valamint olyan priceless jeleneteket, mint a dagadt, szivaros faszi megérkezése két Queen-dal hip-hop(!) mash-upjára, vagy a bölcs parancsnok „bevetések előtti” tanácsai. A logikai bakikat és azt a pár gyenge dialógust meg amúgy se látjuk már a vágással kiszúrt szemeinkkel, vagy ha dereng is valami, azt lazán elfedi a komolytalanság diszkrét fátyla, mert ez tényleg csak annyiról szól, hogy egy nem egyedi, de korlátlan fantáziával bíró stáb mit tud kihozni az álmok szabály nélküli rendszerében az „akciófilm” jeligéből. Sokat.
Ha Snyder nem hangsúlyozza túl az Inception koppintásokat, és nem emeli ki ötször a valóság és az első szint közti párhuzamokat, hanem kicsit lazít, és még nyíltabban vállalja a dolgok B-film jellegét, akkor talán kevesebb negatív kritika születik, mert teljesen érthető, miért is kap közutálatot a film. Túl okos akar lenni a malter. A maszturbáció párhuzam annyira kézenfekvő (haha), hogy úgy is mondhatnánk, kisebb marokkal nagyobbat ránthatott volna, és egyértelműbb lenne a dolgok B-film jellege, de nálam az a bizonyos pubertás fiú bizonyára még túl közel van a börtönajtó kulcsaihoz, így majd’ két órára lazán ki tudott szökni, hogy besegítsen a filmnek némi ideiglenes lobotómiával a fogvatartóján. A másik lehetőség, hogy egyszerűen otthon hagytam a cinikus gatyámat, de egy ilyen moziélmény után lehet, hogy ezentúl ügyelni fogok rá, hogy a mozizás idejére mindig a fiókban maradjon. 8.5/10 (Jávorkúti Ádám)
Zack Snyder mostanság valahogy nem érzi a határokat. Már Az őrzők legendája is meglebegtette, hogy valahogy összefolyt számára a megcélzott közönség életkorban való összetétele, és az, hogy egy filmben milyen arányban van szükség vizuális külcsínre és cselekményre, mindenesetre a 300 és a Watchmen rendezése jóvoltából megjegyzett úriember mintha tényleg nem látná át, hogy amihez a nevét adja, valójában kihez is szólhat. Ilyen gond persze nem áll fenn az Álomháború kapcsán, ugyanis a steampunk szubkultúrája kérdés nélkül fogja belevetni magát ebbe a rétegzett, kalandos, bár az eredeti cselekmény jóvoltából kissé töredezett filmalkotásba, ami lényegében nem filmre lett volna hivatott, hanem konzoljátékra.
Ugyanis a részben általa is írt Sucker Punch lényegében úgy épül fel, mint egy videójáték, amiben az akciójelenetek adják a történet érdemi teljesíthetőségét, a közbülső – és többnyire sajnos közhelyekbe torkolló – párbeszédek és újabb cselekményszintek bevonása pedig mintegy átvezetést kínálnak ehhez. Jól érzékelhető ez a sajnos aránytalanul megragadott CGI-alkalmazás kapcsán, hiszen az egyes jelenetekben gyakorlatilag teljesen más minőségű képi világgal találjuk szemben magunkat, ami csak méginkább felerősíti a töredezettség érzékeltetését. A történet sötétsége jól jellemzi a már megszokottnak tekinthető, és többségében képregények által ihletett snyderi fogásokat. Egy kislányt anyja halála után a nevelőapja kenőpénzzel elmegyógyintézetbe zárat, ahol egy drámaterápia névre hallgató módszerrel próbálják feljavítani betegeik kedélyállapotát és újra megragadni lelki problémáik forrását. Ettől a ponttól kezdve pedig többszörös rétegzettséggel kell számolnunk, ami az egyes terápiás szintek formájában ölt testet. Az Underoath-borítóról megszökött Baby Doll az őrültekháza népességét vonja bele egy fiktív bordélyházi közegbe, ahol a táncával kápráztatja el az embereket: ezt megragadva kívánja elérni, hogy megszökhessen, így egy hasonló táncoslányokból verbuválódott csapattal azon lesz, hogy megszerezzék a tánc során belül átélt küzdelmek képében megjelenő eszközöket, amik a szökéshez kellenek. Világos? Őrültek háza, bordélyház, változó harcterep. Ezzel egyáltalán nem lenne probléma, azonban két paraméter kimaradt a számításból: az egyik az, hogy ez a kis szemrevaló cserkészlánycsapat egyszerűen átérezhetetlen, pontosabban kibontatlan problémákat csen bele a küzdelembe, és a film tetőpontján bekövetkező hisztirohamok csak antipatikusabbá teszik az egyébként kétségkívül páratlan eyecandy-brancsot. A másik pedig épp ebből fakad: ezek a lányok gyakorlatilag nem valós életúttal bíró egyéneket, hanem valamilyen anomália folytán kidolgozatlan zsánereket formálnak meg annak köszönhetően, hogy szexepiljük áll a középpontban, így – minden hímsovinizmust félretéve – a világot hiába próbálják megváltani olyan didaktikus mondatok hangoztatása közben, hogy „csak te uralhatod a saját világod”, meg hogy „csak együtt vagytok erősek”, és persze az is terítékre kerül, hogy „aki nem áll ki magáért, az könnyen gyengesége áldozatává válhat”, ez egyszerűen csak elhessegeti a B-szagot. Most komolyan, szükség van erre a G.I. Joe-kategóriájú megmondogatásra? Ezek nélkül is értenénk a helyzetet, és csak azt várnánk, hogy az egyes küzdelmek mennyiben lesznek látványosak, érdekfeszítőek.
Ennél a pontnál pedig beszélhetünk a konzolokról, hiszen a CGI-minősége, valamint az egyes színterek (japán imaház, második világháborús Párizs gázon tartott zombi nácikkal, középkori kastély és sárkánykövek, valamint egy vonat, ami a belváros felé halad) FPS-jellege és bayi ihletettsége megtöri és gyakorlatilag ellehetetleníti azt a varázst, amit mondjuk a Punisher: War Zone-ban tökélyre fejlesztettek. Egyszerűen még számomra is hiteltelennek, és túlzottan, téttelenül komolytalannak tűnik az, hogy négy pöttöm, és egyébként jellemükből adódóan többnyire idegesítő kislány tényleg képes mindig lezúzni mindenkit, és ezt persze úgy, hogy mellesleg egy karcolás sem esik rajtuk – amikor pedig konstatáljuk, hogy tényleg így van, azért nem tudjuk teljes izgalommal átélni a küzdelmeket, mert sejtjük, hogy úgyis sikerrel járnak. Persze Zach egy ponton szükségszerűen megtörte ezt a képet, ahogy erre csak tizenkét vágással kívánt utalni (figyeljetek, srácok, itt most lesz valami!), és erre a meglévő logikai baki mellett szükség is volt, ami összemossa az egyes felületeket, azonban a szó szerinti feszültség meglétét követően mégis összecsapottnak, félbehagyottnak hat minden további képkocka. A film keretes szerkezete ugyan ad némi magyarázatot a korábbiakra, és miután minden belsőbb szintről visszatérünk a valóságba, átértékelődik pár dolog, ami képes új löketet adni a cselekménynek, ám belülről szemlélve épp emiatt tűnik túlírtnak, színpadiasnak és feleslegesen kidomborítottnak az egész.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a filmet, mert az egyes akciójeleneteknél (gondolva itt a sárkány legyőzésére és a szökésre) valóban izgultam, de mindemellett az események sodrása többségében kiszámítható és – hölgyeink jóvoltából – tét nélküli volt. Ami a leginkább fáj, az nem más, minthogy Zach önmagából épített sémát, és a már meglévő képtechnikához nem tett hozzá semmit, sőt, egyes kidolgozatlan elemek láttán pedig még el is vett az élmény teljességéből. Én személy szerint soha többé nem fogok időt szánni erre a filmre (legfeljebb a filmzenére, mert az tényleg megér egy misét), viszont tényleg megszavaznám azt, hogy az egész legyen átültetve konzoljátékra, mert ott valóban megtalálná azt a közeget, ahol maradéktalan élményt nyújtana, és ahol elnézhető lenne kétórás terjedelem mellett ennyi felületesség. 6/10. (Bali Dávid)
