2020. február 8.
Tavaly nyáron egészen hülyén éreztem magam, amikor az egész ország teljesen oda meg vissza volt a Slipknot Volt fesztiválos koncertjétől, miközben én mindössze egy hót profi, de izgalommentes, ráadásul botrányosan szarul szóló koncertet nyugtáztam magamban Sopronban, amire húsz perccel később a Subscribe röhögve überelt rá. Szerencsére Corey Taylorék hamar bejelentették, hogy idén a Budapest Arénában újráznak, és nagyon reméltem, hogy sikerül kiküszöbölniük a tavalyi csorbát. Ehelyett kedd este nagyjából pont ugyanaz történt, mint bő 7 hónapja: megint egy jól felépített, de annál szenvtelenebbül előadott, és még annál is bénábban szóló showt kaptunk, ami jóindulattal alulról súrolta a közepes kategóriát. A Slipknottól viszont ez egész egyszerűen kevés, és hát az előttük játszó Behemoth sem tudott túl sokat hozzátenni az estéhez.
A bajok már a bejutásnál elkezdődtek, amikor az Aréna bejáratától az egyik sor konkrétan leért a metró 200 méterrel odébb lévő kijáratáig. Ekkor fogalmazódott meg bennem az első nagy kérdés: miért szivatja magát önként ennyi ember azzal, hogy itt beáll a sorba, ahelyett, hogy egy jobb élet reményében elindulna a lépcsőn felfelé, ahol amúgy természetesen se perc alatt be lehetett jutni a helyszínre egy sokkal rövidebb sorban? Ugyanez aztán a ruhatáraknál is lejátszódott kicsiben (van, aki 45 percet állt sorba, én a másiknál 45 másodpercet se), szóval emberek, legközelebb legyetek már kicsit dörzsöltek és nézzetek körül, mielőtt beletörődnétek a szívásba! (És idekívánkozik még a másik nagy kérdés is: mégis hogy jutottunk el odáig, hogy a nagyobb zenekaroktól újabban már nem is lehet 10 ezer forint alatt pólót és 20 ezer alatt pulcsit venni? Az oké, hogy a lemezeladásokból már csak aprópénz folyik be, de attól még a rajongók ilyetén lehúzása is pont ugyanolyan egészségtelen.)
Szóval a koncertek. A Behemoth manapság az egyik legnagyobb név a sötét, teátrális, zeneileg és imidzsben is extrém metálzenekarok között, szóval ilyen szempontból kiváló felvezetésnek ígérkeztek a Slipknot előtt. Kár, hogy ez élőben nem annyira működött. Pedig elég fullos produkcióval érkeztek, tekintélyt parancsoló hatalmas háttérvászon, hatásos aláfestő videók, na meg rengeteg tűz és füst. Emellé az utóbbi lemezeken – amikre a setlist nagyrészt épült – egyre közérthetőbbek is lettek Nergalék dalai, ami egy ilyen arénaturnén egyáltalán nem hátrány, ugyanakkor egyre erősebb az az érzés is, hogy a Behemothnál már nem az imázs szolgálja a zenét, hanem fordítva. Ez az én könyvemben elég ellenszenves dolog, de persze ez szubjektív. Az viszont mindenképp komoly gond, hogy a zenekar szörnyen gyenge és tompa hangzást kapott, amivel aligha lehet meggyőzni egy tízezres tömeget. Így aztán nem is csoda, hogy – a hátsó állórészben legalábbis – nagyjából eseménytelenül telt el az egész koncert, egyedül a műsor végén az Ov Fire and Voidra és a Chant for Ezkatonra lelkesedett be pár arc, azt is csak hellyel-közzel. Szóval legelső Behemoth-élménynek ez így elég felejtős volt.
Hosszas átszerelés következett, de tényleg idegtépően hosszú, kb. 50 perc üresjárat, majd bevette a színpadot a Slipknot, és ha röviden kellene összefoglalnom a koncertjüket:
Őskáosz volt, de az előadásmód helyett csak a hangzásban.
Egy az, hogy a nyitó Unsainted elején kapásból fogtam a fejem, hogy jajj, de bénán szól ez már megint. Nem annyira fülsértően tréül, mint tavaly Sopronban, de attól még kritikán alulian. Megint szinte csak Jay Weinberg (egyébként lehengerlő) dobolását lehetett rendesen hallani, de a gitárok már megint elvesztek a hangorkánban. És ez nagyjából így is maradt bő másfél órán át.
A másik probléma pedig, ami szintén hamar szemet szúrt, az az, hogy maga a zenekar se tette oda magát különösebben. Persze az tény, hogy a Slipknot egy vérprofi show-gépezet, magát a színpadképet baromi jól kitalálták a rengeteg lépcsővel és emelvénnyel, a perkatoronyokkal, meg a mindenbe beleépített kivetítőkkel, csak hát ott ette meg a fene az egészet, ha mindezt nem használják ki rendesen. Márpedig a társaság nagyobb része végig alapjáraton játszogatta a maga dolgát, és csak 3-4 számonként történt bármi olyasmi látványosság, amire felkaptam a fejem. Ilyen volt például például, amikor Sid Wilson kvázi moonwalkolni kezdett a saját DJ pultja elé épített mozgó járdán; amikor Vman lángcsóvákat lövöldözött a basszusgitárjáról; amikor Clown egy égő baseball-ütővel verte a söröshordóit; meg Tortilla Man, bármit is csinált éppen, a saját dobállványán hempergéstől a színpad ötvenszer körbetáncolásán át a vokálozásig. Ezúttal is nagyrészt ő vitte el a showt Corey helyett, aki megint csak takarékon tudott pörögni. Mondjuk most épp mentsége is volt erre, mivel betegen állt színpadra, és hát becsületére legyen mondva, azon tényleg nagyon igyekezett, hogy ez ne húzza le feltűnően a teljesítményét. Többnyire rendben is volt, amit énekelt, egyedül a Nero Fortét kamuzta el nagyon rútul, de azt tényleg annyira, hogy ebben a formában kár is próbálkozni a dallal egyáltalán.
A setlistet egyébként alaposan megvariálták a tavalyihoz képest, de ugyanúgy egy körülbelüli besztof program volt ez is, hiába van most hivatalosan lemezbemutató turné. A We Are Not Your Kindról egyedül a klipes dalokat vállalták be, az egyetlen igazi csemegét meg az Iowáról a New Abortion jelentette. Ezeken kívül pedig csupa alapnóta, és bár lehetne hiányolni dolgokat (hol a Spit It Out, hol a Heretic Anthem, hol van bármi a Gray Chapterről, satöbbi), de azért elég korrekt összegzést kaptunk a Slipknot munkásságából. Az olyan slágerek, mint a Before I Forget, a Psychosocial vagy a Wait and Bleed, nyilván eléggé megmozgatták a népet, élőben tényleg új szintre emelkednek ezek a dalok, hiába van már egyébként herótom tőlük. Emellé nekem óriásit ütött még az Eyeless is (főleg a végén az a lassított betonozás), az All Out Life-ról meg már tavaly is kijelentettem, hogy a Slipknot legjobb dala, azóta sem tudok vele betelni. A fő műsort természetesen ezúttal is a Duality zárta, hatalmas össznépi megőrülős kórusozással, ráadásnak meg egy kimondottan darálós 15 percet kaptunk még a People = Shit, (sic), Surfacing trióval. Megint az az eset, ami még béna sounddal is nagyot megy, de azért rendesen megkakaózva mehetett volna háromszor ekkorát is.
Nem mondom, hogy teljesen rossz volt ez a koncert, hiszen voltak remek pillanatai, de összességében egy ilyen takaréklángon égő, elcseszett hangzású produkció bizony édeskevés a 21. századi metal egyik legnagyobb zenekarától. Pláne úgy, hogy egy éven belül már másodszor kellett emiatt csalódnom a Slipknotban. Legközelebb minden létező szempontból sokkal jobban oda kell tenniük magukat, ha fel akarnak érni a hírnevükhöz.
A fotó nem a budapesti koncerten készült.
