2019. november 24.
Vendégcikk, írta: Horváth Krisztián
Az elmúlt fél évben kifejezetten erős volt a magyarországi koncertfelhozatal a hardcore terén. Többek között olyan zenekarok fordultak meg nálunk, mint a Turnstile, a Angel Du$t, a Higher Power, a Cro-Mags, a Sick of It All, a Comeback Kid, a Backtrack, vagy a Terror és a Jesus Piece. Ezt a sorozatot folytatandó, kedden a Lionheart, a Deez Nuts, a Kublai Khan, az Obey the Brave és a Fallbrawl érkezett Budapestre. A Dürer Kert újra moshodává változott, hogy aztán pörögjenek a circle pitek, mint a centrifugák, és szálljanak az emberek, mint a frissen mosott ruhák, mikor a kerti szárítóról lefújja őket a szél.
Meglepődve olvastam, hogy az estét elindító Fallbrawl már 15 éve aktív és negyedik, Darkness névre hallgató nagylemezüket idén november elején jelentették meg. Láthatólag nem én voltam az egyetlen, aki nem ismerte a német brigádot, hiszen csöppet szellős volt a Dürer nagyterme, amiben közrejátszott a kapunyitás utáni korai kezdés is. A szett előrehaladtával azért kezdett feltöltődni a nézőtér, és egy-két pörgőrúgás és cséphadaró is tiszteletét tette. A ruhrpottiak produkciója egyébként teljesen szolid volt, metalos riffeket felvonultató beatdownjuk ugyan nem váltja meg a világot, de élvezhető, tisztességes iparosmunka. Összességében véve egy szimpatikus csapat benyomását keltették, így pozitív tapasztalatokkal mentem ki szünetre.
Az Obey the Brave volt az egyik az este zenekarai közül, akikhez már volt szerencsém korábban, így nagyjából tudtam, mire számíthatok. Alex Erianék bulis, feelgood melodic hardcore-jának hangulata ugyanúgy elkapott, akárcsak az első élő találkozásunk alkalmával, de most nem sikerült akkora népünnepélyt csinálniuk, mint például 2017-ben, a Stray From the Path előtt. Az akarat legalább megvolt bennük, így a júliusi, Balance címet kapott album tételei mellett előkerültek olyan régebbi számok is, mint a Full Circle vagy a szettet záró kedvenc, a Raise Your Voice. Ennél a két dalnál lehetett leginkább érezni a pozitív hangulatot, és a kemény mag is ezekre mozdult meg a leglátványosabban. Szintén a zenekar nevéhez köthető az este első circle pitjének megnyitása, és bár a dobos Stevie Morotti próbálta stagedive-ra ösztönözni a népet, a kívánt hatás elmaradt, csak két kicsiny crowdsurfre futotta. Az előzetes elképzeléseim ellenére a vártnál kisebbet szólt a kanadaiak fellépése, de azért hozták a szokásos színvonalat és nem okoztak csalódást.
Az este harmadik, és általam leginkább várt fellépője a Kublai Khan volt. Bevallom, elfogult vagyok a texasiakkal kapcsolatban: miután látom őket, alig várom, hogy újból jöjjenek felénk. A srácok nem csupán a frissen megjelent Absolute számaiból szemezgettek, játszottak dalokat a Balancing Survival and Happiness, illetve a Nomad albumokról is. (A megjelenésekor botrányosan kevés figyelmet kapott New Strength most kimaradt.) Így igazán érezhető a zenebeli fejlődésük: a szokott vaskos groove-ok és breakdownok megmaradtak, de a szövegvilágot jellemző személyes sérelmekből származó düh most már fókuszáltabb, a világ dolgai iránt érzett haragként jelenik meg. Emellett ha valaki netalántán hiányolta volna az új Knocked Loose-lemezről a már mémmé vált vakkantásokat, na itt most kielégíthette igényeit. Matt Honeycutt a szóban forgó The Guilty Doghoz illően megállás nélkül acsarkodta és ugatta végig a műsoridőt, amire Eric English basszeros és Nolan Ashley gitáros is rásegítettek a háttérvokállal. A közönség sem pihent, ha éppen nem mély bólogatásokkal kísérték a fiúk játékát, akkor megvadult emberhalmazként örvénylettek a pitben. Ez részint betudható a frontember állandó biztatásának, illetve az amúgy sem langyi repertoárból kiválogatott setlistnek: a nyitó Eyes Up és a záró Antpile egy tömör és velős keretbe foglalta a koncertet, az olyan dalok pedig, mint a Self-Destruct (az a basszus breakdown a végén élőben is iszonyat alattomos), a True Fear vagy a kötelező The Hammer gondoskodtak róla, hogy a lehető legkevesebben maradjanak mozdulatlanok. A Kublai Khan zenéje nyilván nem nyeri el mindenki tetszését, de ennek ellenére is ki merem jelenteni, hogy az este legkeményebb produkciójával álltak elő.
Bár nem a Deez Nuts volt a fő headliner, véleményem szerint mégis az ő szettjük szólt a leghangosabbat. JJ Peters és kompániája borzasztó lazán és profin tette a dolgát a színpadon, amit a közönség pedig a lehető legnagyobb tombolással díjazott. Maximálisan működött a zenekar és a hallgatóság közötti kémia, a nézők energiája motiválta a zenészeket és fordítva. Ebből végül egy hatalmas buli kerekedett ki, ami még tovább fokozódott az olyan számok alatt, mint az I Hustle Everyday, a DTDFL4EVA, a Face This On My Own, a Singalong vagy a Band of Brothers. Szemmel láthatólag a zenekar tagjai is a lehető legjobban élvezték az este ezen részét, aminek hangot is adtak a Binge / Purgatory kettőse előtt. Lehet vitatkozni arról, hogy akkor most a Deez Nuts zenéje jó-e, de annak fényében amit és ahogyan csinálnak, felesleges. Ez egy party-zenekar, akik szakértők a hangulatkeltésben, a közönségük a tenyerükből eszik, egytől-egyig közvetlen, barátságos arcok és imádják amit csinálnak.
Az este végére kíváncsian vártam, hogy a Lionheart képes lesz-e túlszárnyalni az őket megelőző produkciót. Így avatatlanként (első találkozásom a kaliforniaiak zenéjével, szégyenletes) csak annyit tudok mondani, hogy egy magabiztos és lendületes koncertnek voltam szem- és fültanúja. Náluk a többi fellépőhöz képest sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a színpadi látvány, a plusz két backdrop és a finálénál begyulladó csillagszórók mellett a fénytechnika is jobban igénybe volt véve. A közönség itt már tényleg a maximumon pörgött, a non-stop stagedive és mosh a szett legvégéig kitartott. Ehhez hozzájárult, hogy a zenekar tagjai felváltva hergelték a népet, „motherfucker” volt a színpad, a hangulat, a moshpit, meg úgy mindenki. A néhol kicsit túlzásba vitt keménykedés ellenére is egy felszabadult, élvezetes szettel ajándékozták meg a publikumot. Volt itt illő mennyiségű bohóckodás, Beastie Boys–feldolgozással egybekötött bemutatkozás, a banda pedig a legutóbbi három lemez számaiból szemezgetett: elhangzott az új Valley of Death album címadója, a Vultures, a Hail Mary, a Love Don‘t Live Here, a Still Bitter Still Cold, a Going Back to the Bay, a szettet pedig az LHHC zárta, amire JJ Peters is visszajött közreműködni.
Visszatekintve egyik zenekar teljesítményére sem lehet panasz. A kedd este tartalmas volt, pörgős és élvezetes mind a nézőknek, mind az aktív résztvevőknek. Még a hangosítással sem voltak problémák – legalábbis a keverőpult környékén, ahol álltam, szépen hallatszott minden. Remélhetőleg a téli koncertdömping hasonló színvonallal folytatódik, és akkor nem lesz más bajunk mint eldönteni, hogy melyik bulira szeretnénk igazándiból áldozni. Soha rosszabbat!
Fotók: Révész Patrik
