2011. március 20.
Szomorú dolog amikor egy nagyon jó zenekar azt mondja: kösz srácok elég volt. De ettől független nem jelenti azt, hogy, ilyenkor feledésbe merül az életmű. Remek példa erre a következő pár sor főszereplője, hiszen hiába immár több mint egy éve annak, hogy a #12 Looks Like You, beadta a törülközőt, ám valahogy még így se telik el úgy hét, hogy legalább 1-2 dal erejéig ne lenne a lejátszó vendége. Egy ilyen zenekar megérdemel egy kis megemlékezést, mert zenéjük az egyik legjobb dolog ami a fülünkkel történhet (meg hát négy zseniális albumot miként tudnánk bepasszírozni a mesterhármas rovatba, nem igaz?).
A kezdetben hat főt számláló banda 2002-ben alakult, és rá egy évre már meg is jelenhetett az első nagylemezük, a mindössze 22 perces Put on Your Rosy Red Glasses ami talán a legkevésbé ismert anyaguk, és ami a legtávolabb van attól, amit a legtöbben #12 Looks Like You-nak ismernek. Mellesleg arról sem érdemes megfeledkezni, hogy a legelborultabb hangulatú lemez ami valaha kikerült a kezük közül. Az egész pályafutásukat körbelengte egy diliházi érzés, de ezen a korongon van leginkább jelen a teljes készenlét (elvileg ez egy koncepciólemez egy híres amerikai sorozatgyilkosról, Albert Fish-ről, de ezt néhány dal szövege cáfolja, viszont utalás is van rá bőven). Emlékszem, annak idején, amikor először hallgattam a Civeta Deit, szabályosan szorongó érzésem támadt, a Blue Dress összeomló végétől, illetve az If These Bullets Could Talk hisztérikus részeitől néha még most, rengeteg hallgatás után is kiráz a hideg. Pedig technikailag ez a legegyszerűbb művük, sőt, sokszor metalcore elemek is befigyelnek, hogy aztán persze egy jól irányzott grindcsapással, netán egy kis tiszta gitáros kiállással növeljék az esemény színvonalát. Ugyanis a színvonal már itt is megvolt, és az, hogy nem annyira vérmatekos, mint a későbbiek, semmit nem von le az értékéből. Gonosz, és egészségtelen, de egyben zseniális zene, egy tökéletes kezdet.
Természetesen egy ilyen szintű anyag felébreszti a kiadók ismerkedési vágyát, ezért nem sokkal a debüt megjelenése után leszerződtek hőseink az Eyeball Records-zal, ahol egy EP (mely tartalmazott egy feldolgozásos marhulást is többek közt) után 2005-ben következett a Nuclear.Sad.Nuclear., ami már az a zene ami miatt szeretjük őket. Nagyon! A lemezre akár mondhatjuk, hogy nyomokban tartalmazza a debüt stílusjegyeit, de laikus nem tudná megmondani valószínűleg kapásból, hogy ugyanarról a bandáról van szó. Természetesen a grindos részek megmaradtak, de nagyipari üzemben megkezdődött a stílusok keverése, létrehozva egy hatalmas összevisszaságot. Sikerült viszont úgy megírni a dalokat, hogy hiába a nagy káosz, mindig vannak pont jó helyeken elhelyezett kapaszkodók, és igazából ez a zenekar nagy erénye: végletekig bonyolult dalok írása, de mindezt úgy, hogy közben csak egészségesen essenek át a ló túloldalára. Kiváló példa a Clarissa Explains Cuntainment közepén található dallamos gitárrészlet, vagy az An Apply Dictional Description felétől lévő gyönyörű elszállás. Azért aki könnyű hallgatnivalóra számít nem is tévedhetne nagyobbat, jó néhány nekifutásra szükség lesz, de higgyétek el, megéri, kiforrja magát, bármennyire is nem látszik elsőre, nagyon is összeszedett muzsikáról van itt szó. A dalszövegek terén egyértelmű előrelépésről beszélhetünk az előző anyaghoz képest, amennyiben nem riaszt el a néha túlzottan naturális leírás, akkor remek gondolatokkal találkozhatunk, ám ilyen téren majd csak a Mongrelnél teljesednek ki igazán. Az egyetlen egyértelmű negatívum a gyenge hangzás, én személy szerint nagyon örülnék egy remasterelt változatnak, de ennek a valószínűségéről beszélni sem érdemes. Ezzel a lemezzel Jesse-ék megtalálták a saját stílusukat, melyet végül sikerült pályájuk során a maximumra vinni.
A két album kiadás közti mondhatni rendszeres 2 év eltelte után megérkezett a következő hanganyaguk, melyet Mongrel névre kereszteltek. Az egyik legszembetűnőbb változás az előzőekhez képest, hogy dobos váltás történt, és ez a mozzanat nagyon megdobta az amúgy sem éppen kispályásnak nevezhető zenét. Félreértés ne essék, semmi baj nincs Chris Conger játékával, de Jon Karel azért mégiscsak Jon Karel, van olyan szám ahol önmagában majdnem elviszi az egészet a hátán (Weekly Wars) nagyon ügyes zenész. Egyébiránt az album ott folytatta ahol abbahagyták, a „mindenből több, szebb, jobb” örök érvényű jól bevált recepttel megfűszerezve. Első lépésben is az előzőekben szidott hangzás a múlté, végre őket megillető stúdiós munkával van dolgunk. A dalok könnyebben emészthetőek lettek úgy, hogy még nagyobb a káosz. Ez paradoxként hangzik de amint megfüleljük hallhatjuk így van. Épp kezdenénk elveszni az Imagination Expressben, de hirtelen kapunk a nyakunkba egy dallamos jazz kiállást, vagy például a Grandfather mikor már kezdene szétesni, mindig előjön egy elsőre könnyen megjegyezhető rész, és így sorolhatnám napestig (vagy legalábbis 10 szám erejéig). Ahogy korábban említettem, a dalszövegek itt már zseniálisak, kezdve a Jay Walking Backwards eufemikus autóbaleset leírásával, a rákos gyerekekről szóló Cradle In The Crater eszméletlen megható soraiig, és így tovább. Néha mondjuk azért elszalad velük a ló, a naturalizmus az El Pinata Del Muertében szerintem már picit sok, bár ha ismerjük a háttértörténetét, valahol érthető. Összességében a banda tökéletesre fejlesztette mindazt amit elkezdett, mondhatni ez lett volna a pályájuk csúcsa, ha nem jött volna az előző évtized egyik legjobb mathcore albuma, a Worse Than Alone.
A mondás miszerint a csúcson kell abbahagyni, nagyon megérinthette New Jersey-i hőseinket, hiszen utolsó eresztésük akkorát robbant, hogy csak lestünk. Amit korábban említettem, hogy kell azért néhány hallgatás mire átérezzük a dolgot – na itt nincs ilyen, ez az album ugyanis egyből megadja magát, hiába van jelen a rájuk jellemző összevisszaság, egyszerűen minden dal sláger (már amennyire a műfajon belül ilyenről beszélhetünk). Már az első taktusoknál elkap az egész, és egészen a zárásig nem ereszt, hogy aztán ezt megismételje, ugyanis garantáltan egyből újraindul szerencsétlen MP3 lejátszónk, aztán meg megint, és így tovább. Zseniálisan felépített nóták, néhány hallgatás után megjegyezhetőek, de mégis rengeteg ismétlés után is tudnak újat mutatni. Nem is tudok kiemelni hirtelen számot, mindegyik igazi mestermű, nem lehet mást mondani, csak, hogy meg kell hallgatni, mindenképp, sőt aki nem ismerné őket, és esetleg a cikk hatására kezdené a beszerzést, akkor mindenképp ezt az albumot ajánlom kezdésnek. Tökéletes zárása a történetnek.
Ugyanis ezzel vége is a dalnak, nem sokkal a Worse’ megjelenése után Justin Predrick kilépett a zenekarból, depresszióra és idegességre hivatkozva. Egy ideig próbálták folytatni nélküle, de végül megszületett a bejelentés, hogy a #12 Looks Like You ennyi volt. Jesse zenekar-menedzseléssel, valamint lemezkiadással foglalkozik (meg még van ezen kívül néhány cége, illetve felbukkan egy Irepress és egy Intensus dalban), Justin fotóz, Alexis szólóprojekteken dolgozik, valamint tanít, Jon a Sawtooth grinben dobol, és ő is tanít, Chrisről nem sikerült találnom semmi információt (esetleg valaki tud róla?). Nincs más hátra mint betenni a lemezeket, és csendben reménykedni, hogy hiába hangzik el a „Ten thousand times I could tell you over” sor, egyszer hátha befigyel egy újjáalakulás.
