2019. október 16.
A death metal rajongóinak bizonyára nem kell bemutatni a műfaj legfontosabb tengerentúli eseményét, a Maryland Deathfestet. Az utóbbi években egyre több helyre elérő rendezvény – melynek mostanra már Kaliforniában és Kanadában is van helyi kiadása – 2016-ban kezdte meg terjeszkedését Európában, ahol elsőként Hollandiában vetette meg a lábát. Elődjéhez hasonlóan a Netherlands Deathfest azonnal kinőtte magát, ha nem is a legnagyobb, de a legszínvonalasabb keményzenei fesztivállá a kontinensen. Ez az a buli, ahol a mainstream zenekarok, a hatalmas színpadok és az óriási befogadóképesség helyett a szervezők inkább a kisebb, de legendás, stílusalapító bandákra és a családias hangulatra helyezik a hangsúlyt. Ennek a fesztiválsorozatnak hozták létre idén egy újabb helyszínét Stockholmban, ahová olyan nevekkel csábították a műfaj rajongóit, mint a kultikus felállással visszatérő Dismember, a Nuclear Assault, a Demilich, a General Surgery, a Benediction és még sok más fontos zenekar. A múlt hétvégén mi is ott voltunk a Scandinavian Deathfesten, és leesett az állunk.
Kétórás repülőút (plusz kér óra transzfer) után már ott is voltunk a festői Stockholmban, ahonnan megannyi legendás zenekar indult el, és ezek közül egy-kettő a fesztiválon is fellépett. A két (plusz egy bónusz) napos Scandinavian Deathfest első napjának a Kraken nevű bár adott otthont, illetve a szórakozóhelytől 2 perc sétára levő Hus 7 nevű hely, ahol csak merch cuccokat lehetett kapni. Maga a koncerthely nem lehetett nagyobb az A38 hajónál, a hátuljában két pulttal, és egy oldalsó résszel, ahol szintén lehetett lemezeket és ruhákat venni minden mennyiségben. Számomra nem volt nagy meglepetés, de azért mégiscsak érdemes megjegyezni, hogy a svéd árak nem túl barátságosak: ha az alkoholt nézzük, három deciliter sör átszámítva 2-3000 forintba került. A merch árak viszont teljesen rendben voltak, néhol még olcsóbbak is a hazaiaknál: pólók 4-5000 forintért, az átlagos vinyl nagylemezek szintén 5000-ért.
Az első nap még sikerült odaérni a fesztivál nyitására, így láthattam a svéd Wombbath zenekart. Az 1990-ben alakult death metal-banda irdatlan erővel rúgta be a bulit, ráadásul a korai kezdés (14:35) ellenére minimum félház volt már ekkorra a koncerthelyszínen. Volt minden az Internal Caustic Tormenttől elkezdve a Downfall Risingon át a The Great Desolationig. Nyolc szám, bő fél óra, egy igazán szerethető zenekartól, akik a death metalt inkább az erőszakosabb oldaláról közelítik meg. Némileg meglepő volt számomra, de a fesztivál már kora délután ellőtte az egyik kultikus nevét: kicsivel négy előtt elszabadult a szintén svéd Sorcery. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy tőlük a legtöbben (én legalábbis biztos) a híres Bloodchilling Tales lemezt várta, és hát meg is kapta a koncertnyitó Legacy of Blood és a Lucifer’s Legions duóval. Aktív bandaként evidens, hogy új dalok is bőven előkerültek, még a legutóbbi, 2019-es Necessary Excess of Violence-ről is. Kiválóan dolgozó északi banda, ragadós dalokkal, nagy tapasztalattal, de mégis friss megjelenéssel. Voltam már pár igazán jól szóló bulin, de amit a stockholmi hangosítók összehoztak a két nap alatt, az már a művészet határát súrolta. Természetesen volt egy-két koncert, ahol a gitárok elvesztek a kaotikus hangzásban, de összességében elmondható, hogy végig magas szinten mozogtak a hangtechnikusok.
A Sorcery után tettem egy kört a Hus 7-be. Ritkán járok ilyen helyeken, számomra ezért is volt meglepő, hogy egy teljes épületet berendeztek a zenekaros merchök számára. 4-5 terem plusz ruhatár, WC és italpult, mindez a felszereltség csak relikviáknak, CD-knek, lemezeknek, pólóknak. Ha valamit keresett az ember death és black stílusokban, a klasszikusoktól a maiakig, azt itt megtalálta (például a 30 éves jubileumi A38-as Tormentor-buli felvételét is meg lehetett venni vinylen, 15 ezer forintért). Volt árus, aki Mexikóból jött el ezért a fesztiválért, a vásárlók és koncertlátogatók között pedig leginkább németekkel és svédekkel lehetett találkozni. Kicsit még körbenéztem a környéken a rengeteg biztonsági őr és fegyveres rendőr gyűrűjében, majd visszamentem az első helyszínre. (A biztonságra egyébként annyira odafigyeltek a szervezők, hogy koncertek közben is járőröztek a rendfenntartó szervek, ha pedig valaki egy kicsit is részegen akart bemenni a buliba, azt egyszerűen nem engedték be. Gyanítom, egy ilyen rendszerben kiürülnének a szórakozóhelyek itthon).
A fesztivál egyik legnagyobb meglepetésére tértem vissza este nyolc órára. Ekkor jött egy kultikus finn vonal, elsőnek az 1990-ben alakult, egylemezes Rippikoulu zenekarral. A doom/death-banda az elejétől a végéig letolta Musta Seremonia lemezét, valami elképesztő hangulatot hozva. Valahogy úgy húzták a teremre fátyolként a sötétséget, hogy szinte észre sem vettem, és máris egy monoton mély álomban lebegtem a finn költők társaságában. Ők tipikusan az a banda, akik a fénykorszakban megírtak egy tökéletes albumot és azóta abból élnek (bár 2014-ben kidobtak még három számot, illetve ha minden igaz, most is egy újabb lemezre készülnek), ám mivel elég ritkán látni őket élőben, nem igazán lehet megunni a koncertjeiket. Őket követte a szintén egylemezes finn Demilich. Na ők is azok voltak, akik elvitték számomra a fesztivál egyik legjobb koncertje díjat. A fellépésüket természetesen a zseniális ’93-as Nespithe album tette ki (illetve az előtte lévő demókról is előkerült pár gyöngyszem: The Cry, Two Independent Organisms stb.), és a komplex dalokat úgy lehozta csuklóból a kvartett, hogy le a kalappal. Antti Boman gitáros/énekes Dörmögő Dömötör vokálja egy teljesen más dimenzióba emeli a csapatot, és ezt élőben is tökéletesen szemléltetik.
A finnek után ismét a svédeké volt a terep: a stockholmi Unanimated következett, akik ’88-tól hozzák az egyik kedvencemnek számító dallamos death/black vonalat a Dissection és a Lord Belial ösvényén. Ezért is volt fájdalmas, hogy csak a koncert végét tudtam elcsípni, de amit abból hallottam, az így is levett a lábamról. A végére még egy meglepetés is belefért: a legendás brazil Sacrofagó zenekar Satanic Lust című dalával fejezték be a koncertet a svéd veteránok. A nap zárásaként pedig egy némileg kakukktojás-zenekar vitte el a headliner pozíciót: éjfél körül színpadra állt a brit Benediction, és harminc éves fennállás ide vagy oda, olyan energikus koncertet adtak egy órán keresztül, hogy rögtön elszégyelltem magam, hogy némi lábfájás miatt hisztizek már órák óta. Ez az a banda, melynek első lemezén (és demóin) a Napalm Death mostani frontembere, Barney Greenway énekelt, majd őt váltotta a Bolt Thrower későbbi énekese, Dave Ingram, illetve később itt énekelt majd 20 évig az Anaal Nathrakhból Dave Hunt is. Az idei évtől újra Ingrammel felálló birminghami zenekar el is játszotta a ’90-es debütlemez címadóját, a Subconscius Terrort és még sok más klasszikust, köztük a leghíresebb lemezük, a Transcend the Rubicon több számát, vagy a koncertzáró Magnificant és I kettősét. Ott élőben az ember elsőre fel sem fogja, hogy a zenetörténet egy fontos részének a szereplőit nézi, de mégis önkéntelenül egy emelkedettebb hangulatban hallgatja végig az egész koncertet. A dalok még mindig működnek, a hangulat fülledt és headbanggel teli, méltó zárása volt ez a fesztivál első napjának.
A fesztivál második és egyben záró napjára (a harmadik napra külön jeggyel lehetett csak bejutni, ahol a Dismember adott egy második koncertet) később érkeztem csak, mivel a szokásos délelőtti városnézés közben teljesen véletlenül vettük észre, hogy a közelben található az Entombed által kultikussá tett nagy kereszt (balra az Entombed, jobbra a Rotten Sound), így muszáj volt egy kitérőt tenni. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy az egész temetőt ellepték a fekete ruhás metálosok, és sorban kellett állni a keresztnél egy-egy fotóra, annyian zarándokoltak a helyre. Vicces volt nézni, ahogy a helyiek felhúzott szemöldökkel értetlenkedtek a fekete invázó láttán.
Mire visszaértem a fesztiválra, már nagyban játszott a svéd Entrails. Kifejezetten bántam, hogy csak a végére értem oda, mert valami eszméletlen hangzással szakították le a belső szerveimet. Kicsit olyan érzésem volt, mintha valami kiszuperált modern death metal-zenekar lenne, annyira precízen és erőteljesen szóltak, pedig ők is már ’90-től tolják a kriptaszagú muzsikát. Nagyon tehetséges banda, élőben pedig meglepően nagy élmény volt őket hallani.
Ezen a napon már két helyszínen mentek a koncertek felváltva, így átnéztem az öt percre lévő Slaktkyrkan bárba. Ez a hely nagyobb volt, legalábbis a belmagasság szempontjából mindenképpen, és ebből kifolyólag jóval elviselhetőbb klímájú (a Krakenben konkrétan szauna volt). Ami még külön tetszett, hogy a boltíves falak fehérre voltak festve, így sokkal jobban lehetett látni mindent, és az embert is egy jóleső érzés töltötte el a világos színektől. Épp ekkor játszott a svéd komédiametal-zenekar, a Birdflesh. Ha volt gyenge bandája a fesztiválnak, akiket láttam, akkor ők azok voltak. Annyira olcsó volt számomra a szórakoztatás e fajtája, hogy én éreztem magam kellemetlenül. Elhiszem, hogy csak viccből csinálják, de ez így akkor is nagyon gyenge. Olyan érzésem volt, mintha szét akarnának esni a dalok, annyira nem álltak össze a különböző részek, ráadásul nem is voltak olyan precízül összerakva, hogy önmagában élvezhetőek legyenek. A szó rossz értelmében voltak nevetségesek a számok, ráadásul egyáltalán nem illett egy ilyen komoly fesztiválra ez a bazári hülyéskedés. Ez máshol, mondjuk az Obscene Extreme-en megállja a helyét, itt nagyon nem. Inkább el is mentem a merchöket nézegetni, hátha hoztak azóta valami újat.
Kis idő múlva visszamentem az első helyszínre, ahol a svéd old school death metalos Interment játszott. Na náluk éreztem azt, hogy kicsit gyenge volt a hangosítás, és néhol a gitárok elvesztek. A koncert sem volt valami őrületes nagy megfejtés, sima, tisztességes iparosmunka. Eternal Darkness, Sinister Incantation, Among the Dead és még hasonló könnyed tételek tették ki a délutáni matinéműsort. Eddigre már folyamatos rohangálás volt a helyek között, mert a fellépő zenekarok öt perc eltéréssel kezdtek, így épphogy odaértem a Martyrdöd kezdésére a fehér terembe. A svéd crust/d-beat/metal banda iszonyat nagy bulit csapott, ami a stílusból adódóan elvárás. Előkerültek dalok az idén megjelent új albumról, a Hexhammerenről, és a régebbi lemezekről is, mint mondjuk a List, a közönség legnagyobb örömére. Egész szép mozgolódás alakult ki a nézőtéren, a dalok pedig húztak, mint az igásló. Igazi bulizenekar, őket bármikor élmény megnézni, most sem volt kivétel.
Utánuk visszanyergeltem a svéd old school vonalra, ugyanis jött az idén harmincéves Toxaemia. Viszonylag nagy teljesítménynek mondható, ha egy banda három évtized alatt nem ad ki nagylemezt – na, a Toxaemia ezt sikeresen abszolválta, ennek ellenére (vagy pont ezért) mindenképpen a nagyobb zenekarok közé sorolják őket. A bandán látszott, hogy nem huszonéves fiatalok, a mozgásuk és a hangzásuk már nem volt annyira friss, de becsületükre legyen mondva, hogy nagy beleéléssel porolták le az évtizedes dalokat. A legjobb számaik élőben talán az Another Lie, Another Death, illetve a Delusions voltak. Svéd betonozás után finn bontás következett: a Rotten Sound egy olyan erős, és darabolós szettet pakolt le, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Valami iszonyat megszólalással tekerték végig a grindcore-biciklit, néha a fizika törvényeit is meghazudtoló dobteljesítménnyel. Ők voltak talán az első zenekar a fesztiválon, akik számok között értelmes dolgokról is beszéltek (háború stb.), és egyáltalán angolul szólaltak meg. Némileg érthetetlen módon az összes többi zenekar svédül beszélt (már aki tudott), és ennek visszássága még akkor sem tűnt fel nekik, amikor a felhívásokra csak a közönség töredéke reagált. A feszt végére egyre gyakrabban hangoztak fel az elégedetlenkedő „English, man!” felszólítások, na és persze a helyi Akela! / Ossian!-szintű bekiabálások, ami Stockholmban a „SLAYER!” volt. Ilyenkor szerencsére a közönségből valaki rendre leteremtette az aktuálisan vicceskedő faszfejt.
A Rotten Sound után már a célegyenesben voltunk, amikor visszaértünk a zseniális Nuclear Assaultra. Őket sem teljesen értettem, hogy kerültek a rendezvényre, de hamar beilleszkedtek. Az amerikai thrash/crossover-banda egy kifejezetten kemény és agresszív setlistet hozott, melyre minden korszakukból feltűztek pár dalt. Dan Lilkerék harminc éve jártak utoljára Stockholmban, ennek megfelelően óriási bulival ünnepelték meg a visszatérést. Mindig öröm látni ezt a zenekart, de ez a buli kifejezetten topkategóriás volt, a közönség is vette a lapot, minden stimmelt, ráadásul egy Brutal Truth-dalt is játszottak, meg a kötelező Analog Man in a Digital World című klasszikust, melyet egyre jobban magaménak érzek. A közvetlen tagokkal koncert után személyesen is lehetett találkozni, és ekkorra lettem biztos benne, hogy Lilkernek csak ujjatlan pólói vannak. Nem átállott a négy fokos stockholmi éjszakában rövidgatyában és ujjatlanban „Satan!” kiáltásokkal szelfizgetni a rajongókkal. Hatalmas forma!
A testem már kezdett fáradni, de a lelkem ilyenkor még vágyott egy kis hullavonszolásra, amire a General Surgery goregrind/death metal-csapata adta a lehetőséget. A svéd boncmesterek fehér ruhában, vértől csatakosan szétszedték a maradék agysejteket is. Nem igazán volt itt sem mellébeszélés, röpködtek a belső szervek az EKG monoton sípolására. Pillanatok alatt kiverték az álmot lelkem kicsiny tükréből, de ezt így közel az éjfélhez már annyira nem is bántam. És akkor jött a fesztivál fénypontja, a legendás felállással koncertező Dismember. A svéd ikonok a kultikus Like an Ever Flowing Stream lemezükkel tértek vissza, méghozzá rögtön az albumnyitó Override of the Overture című dallal. Sejtelmes füst szállt fel a színpadon, a háttérben az ünnepelt lemez borítójáról megelevenedett sárkány-szökőkutak. Pillanatok alatt a hatása alá került az ember, ahogy megszólaltak az első hangok. Ez a láncfűrész-hangzás élőben annyira kijött, hogy a belső szerveimben éreztem a gitárok folyamatos zúgását. Sok koncerten voltam már, de én ilyen hangzást még nem hallottam. Ezentúl a jövőben sajnos minden szarabb lesz a Dismember koncertjéhez viszonyítva.
Másfél órán keresztül tizenkilenc dalt pakoltak le a stockholmiak, ráadásul volt egy blokk, ahol gitár-basszer-dob trióban zenéltek két számon keresztül (egy Carnage-feldolgozást is eljátszottak). Annak ellenére, hogy a kedvenc számomat, az And So Is Life-ot nem tűzték műsorra, minden más volt, ami kellett: Of Fire, Casket Garden, Skinfather, Skin Her Alive, Collection by Blood, Dismembered, Dreaming in Red stb. A kopaszodó, de mégis hosszú hajú tagok minden hangja a helyén volt, Matti Kärki pedig mint egy eszelős, úgy hergelte a nézőket, és bár a nagy részük alig értett svédül, mégis egyként lélegzett a rogyásig megtelt terem. A közönség egyszerűen megőrült: heringparty oldalt, középen meg iszonyatos pogó, végig villogtak a metálvillák és lobogtak a hajak, zúgtak a kórusok.
Nyilván mindenki számított rá, hogy ez a zenekar fogja elvinni az egész fesztivált, de hogy testhosszal, arra kevesen, pláne úgy, hogy igencsak combos bulik voltak mind a két nap. A Dismember úgy működött, mint a Massive Killing Capacity borítóján lévő gyilkológépezet: egy precíz, kegyetlen, teljes erőből megindult rém. Kevés jobb dolog történt a keményzenében, mint a svéd death-vonal, és ennek ők az egyik lángoszlopa. Óriási élmény volt a bandát a visszatérő bulijukon látni a szülővárosukban. A fesztiválsorozat ősatyjának számító baltimore-i Maryland Deathfest már most bejelentette 2020-ra a Dismembert headlinernek, bízzunk benne, hogy Európában is tesznek egy nagyobb kört. Vétek lenne kihagyni őket, egy életre szóló élményt nyújtanak.
Fotók: Mándity Flórián, Facebook
