Őrjöngés az esőben, avagy a Limp Bizkit Debrecenben

Nettó vásári hakni volt – de életem vásári haknija

– mondtam tavaly a Limp Bizkit Volt fesztiválos koncertjére, ami még az összes olcsó Metallica-, Nirvana– és Rage Against the Machine-feldolgozásával együtt is az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb koncertje volt, amit láttam. Ezek után pedig nem is kellett sokáig gondolkodnom, amikor bejelentették, hogy a nu metal alapbandája idén a debreceni Campus feszten játszik, hogy erre az élményre bizony rá kell duplázni.

Meg hát amúgy is ideje volt már, hogy megnézzem magamnak az északkeleti országrész legnagyobb fesztiválját, ami egyébként a hajdúsági megyeszékhely peremén, a Nagyerdei Stadion közvetlen környezetében kapott helyet, erdőszéli, zöld, kimondottan kellemes környezetben – már amennyire a mai Magyarországon egy stadion tövében kellemesen tudja érezni magát az ember. Éjjel a hatalmas, neonzölden világító helyi víztorony lábánál diszkózni mondjuk tényleg kimondottan jó fless, és az erdő közepén felhúzott kemping is igazi áldás ahhoz képest, hogy némelyik másik feszt táborában egy centi árnyékot nem lehet találni, ráadásul még csak zsúfoltság sem volt. Ami a zenei felhozatalt illeti, itt aztán minden megfér a Wellhello / Halott Pénz vonalas poptól az EDM bulikon át a külföldi rap metalig, például Dursték előtt pár nappal még a Dog Eat Dog is fellépett. A zárónapra a Bizkit elé meg az ország legjobban menő kemény bandáit halászták össze a szervezők, az Apey & the Pea-től a Subscribe-on át a Roadig, szóval az este korábbi részében sem kellett sokat unatkozni.

Apey-ék a hazai bandáknak szentelt Hell nagyszínpad programját a szokásos vehemenciával nyitották: kérdés nélkül belekönyököltek az arcunkba, mi megköszöntük szépen, a végén ők is, és mindenki elégedetten távozhatott. Amúgy meg nem tudom, mi lehetett a helyi hangcuccal, de most mintha még a szoksásosnál is jobban horzsolt volna a sound. Aztán persze az is lehet, hogy csak én éreztem be jobban az otromba AGCFAD riffeket, mint az előző héten a ‘maratonon, mindenesetre vigyorogva bólogattam végig a szokásos koncertprogramot a Hextől az Abrahamen át a Judasig.

A Subscribe a Budapest Park és a Volt után itt adta a harmadik idei koncertjét a nyolcból – eskü, innentől a többiről már nem fogok írni, pláne úgy, hogy az már az előző bulikon is látszott, hogy a banda abszolút csúcsformában tolja az ipart a nagy visszatérés után is. Emellé itt azt is megmutatták, hogy a technikai gondok sem állhatnak az útjukba – se az, ha Anga-Kis Miki basszgitárja némul meg másfél dalra, se az, ha az egész hangosítás elszáll pár pillanatra, pont amikor Csongor Bálint épp a közönség soraiban táncol, bár az én flessemnek azért így is mindkettő felért egy kijózanító pofonnal. Meg egyébként is tény, hogy ez a buli még a legvégére sem torkollott akkora fergeteges népünnepélybe, mint az előző kettő már tíz perc után, de ezt meg tudjuk be inkább a korai kezdésnek.

Harmadiknak belenéztem még a Road bulijába is, ami a maga nemében továbbra is egy hibátlanul összerakott, vérprofi produkció, Molnár Máté meg született frontember – más kérdés, hogy a szövegcentrikus, zeneileg egysejtű dalai engem hosszabb távon már nem tudnak lekötni, még így drop G-re lehangolva, meg sok lángszóróval megtámogatva sem. Oké, az a pár régi darab, amiket kölyökkoromban még betéve tudtam, most is jóleső nosztalgiába raktak (az Aki szabadra még légdoboltam is, vállalom!), a pár éve kiadott Kettő bennem az ént meg bármelyik mai hazai zenekarnak odatenném tananyagnak, hogy na, tessék, így kell írni egy közérthető, mégis bomba metálslágert. Ugyanakkor a többi játszott számukban már nem sok érdekességet hallottam, és az akusztikus gitárokkal játszott Világcsavargót is csak azért jegyeztem meg, mert konkrétan a Republic leglangyosabb pillanatait juttatta eszembe. A műsor legvégéről sietve tovább is álltam inkább a másik nagyszínpadhoz, ahol már Yankees-sapkás arcok tengere várt a Bizkitre.

Pár környi intrózás és egyéb időhúzás után aztán megjelent Fred Durst, közölte, hogy partizzunk úgy, mintha 1999 lenne, és a My Generationnel rögtön el is szabadult a házibuli. Meg vele együtt a szakadó eső. És pont ez kellett ahhoz, hogy a Limp Bizkit még a tavalyi voltos bálra is rá tudjon überelni, ráadásul úgy, hogy az egésznek feleannyira se legyen hakniszaga – nekem ugyanis senki ne mondja, hogy az a frontember, aki az égszakadást látva rögtön a második számnál lejön a kordonra, hogy együtt ordítson és ázzon bőrig a néppel, az megúszósra veszi a figurát és nem tesz meg mindent a buliért. Lehet, hogy Durst alapból egy flegma suttyó karaktert játszik a zenekarban, ez viszont kimondottan menő húzás volt tőle, személy szerint sokkal nagyobbra értékelem az ilyesmit, mint bármilyen színpadi lángszórót vagy kacsalábon forgó dobcuccot.

Mondjuk enélkül is simán ütött volna a buli, mert a banda már megint a nu metal korszak egyik legnagyobb slágerlemezére, a Chocolate Starfish & the Hot Dog Flavored Waterre húzta fel az egész műsort. Igen, ez nettó biztonsági játék, de azért meg tényleg kár Fredéket hibáztatni, hogy a nép 98,75%-a azóta is pont a Rollinra, a My Wayre meg a Take a Look Aroundra mozdul be a legjobban. Szóval tényleg tökre érthető – pláne egy kelet-európai rutinbulin -, ha a banda direkt csak ezeket játssza, meg mondjuk mellé még a Gold Cobrát, a Nookie-t, a Break Stuffot, meg pár indokolatlan covert. Szerencsére most azért jóval kevesebbet tököltek a feldolgozásokkal, mint tavaly – persze pár random Metallica-riffet meg Seven Nation Army bejátszást így sem úsztunk meg (utóbbinál meg is állapítottam, hogy a Limp Bizkit tényleg a metál Necc Partyja), de pár ilyen gegen kívül már csak a Behind Blue Eyest szedték elő a műsor vége felé, az meg kábé kötelező darab, még úgy is, ha az alapja gépről szól, Fred meg a néppel énekelteti az egészet. Erre is lehet haknit kiáltani, jogosan, de ott és akkor nagyon is működött.

Egyébként meg azért is kár a setlisten fintorogni, mert a menetrendszerűen hülye hacukában gitározó Wes Borland, a basszusguru Sam Rivers, meg a behemót John Otto dobos triója még ezeket a két-három hangból álló, ezerszer hallott faék groove-okat is olyan stenkkel adja elő, hogy ezeregyedszerre is nekiállsz rá páros lábbal rugózni. Pláne a szakadó esőben, ami a jelek szerint csak még jobban kihozta mindenkiből a partiállatot, mert hát lássuk be, csontig átázva még az alapjáratnál is nagyobb fless teli torokból ordítani, hogy “BREAK YOUR FUCKING FACE TONIGHT!” Lent tényleg annyira megment mindenki, hogy még a nézőtér felénél is alig bírtam megállni a lábamon, olyan szinten vitt magával a fortyogó embermassza. Eszeveszett pattogás, egymás lábának eltaposása, minden második számra guggolgatás, meg persze esés-kelés a csúszós, ázott padlón.

Ehhez képest az mondjuk elég kellemetlenül magyaros epizód volt, amikor Durst a Full Nelson alatt szokása szerint feltessékelt a színpadra pár arcot vokálozni, de azoknak hirtelen fogalmuk nem volt sem a dalról, sem arról, hogy az énekes mibe próbálja bevonni őket (pedig tényleg mindössze annyi a lényeg, hogy pár sort egy az egyben el kellett volna ismételni utána…). De még ezzel együtt is ez lett a kedvenc számom az egész buliból, lévén egy perccel később az a bizonyos “BURN THIS MOTHERFUCKER DOWN, DOWN, DOWN” baszatás meg olyan szinten térdelt arcon, hogy azóta se tértem magamhoz belőle.

Meg nagyjából ugyanez áll az egész koncertre. A Limp Bizkitet jelenleg tényleg nem úgy kell kezelni, mint egy átlagos metálbandát, akik a lemez-turné-lemez-turné mókuskerékben szaladgálva próbálják fenntartani maguk körül az érdeklődést, meg azt a hamis látszatot, hogy azóta is kiválóan működik köztük a dalszerzői kémia. A Limp Bizkit inkább fogja azokat a régi számokat, amiket úgyis mindenki ismer, és színpadra viszi azokat úgy, hogy azt pár finnyáskodó turbórajongón, meg a nu metal ellen beoltott sznobokon kívül mindenki imádja. Ha ez hakni, akkor hakni. De a végén mégis mindenhonnan azt hallod, hogy