2019. július 19.
Miután a Rockmaraton első, keddi napján megállapítottuk, hogy itt bizony még mindig a legbarátságosabb hazai fesztiválról van szó, meg emellé megkaptuk a heti punk- és death metal-adagunkat is, a következő napokban sem unatkoztunk. Szerdán egy sor hardcore-buli, csütörtökön pedig a black metal maraton következett, mesélünk ezekről is.
Nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett voltam az idei hardcore-nap felhozatalával, de tulajdonképpen egy nyamvadt szavam nem lehet, hiszen végre nem kellett külföldre másznom a Terror miatt! Illetve az is egy nagyon pozitív dolgot jelentett, hogy hála egy kedves ismerős közbenjárásának és a fesztivál megengedő jófejségének, idén végre-valahára nem került kordon az Aréna sátor színpada elé, ami eddig minden egyes évben nagy kényelmetlenség volt a hardcore-bulikon. Innen is nagy köszi ezért, induljanak azok a stagedive-ok!
Még világosban kezdtem a napot a nagyjából velem egyidős Liberal Youth-szal, akik egy rutinos, korrekt szettet hoztak, egyenesen a Savaria Coloniából. Tény, hogy az ilyen zenekarok energiája sokkal koncentráltabb egy klubbulin, jobban tudnak érvényesülni azokon, de itt nem is ez volt a cél, kifejezetten jó volt őket újra látni a Hell Vill pozitív élménye után. Egy ilyen összetételű és felhozatalú rendezvényen, mint a Rockmaraton, sajnos előfordulnak tolerálhatatlan szélsőségek is a fesztiválozók közt, amik ellen nagy örömömre nyíltan kiállt a zenekar, és a koncertjükre odatévedt rasszista, homofób hallgatók tudtára adták, hogy kívül tágasabb. Amit még különösen szeretek a Liberalban, azok Bertalan András Miklós énekes dalok közti gondolatai, amik főleg a háború, a korrupció és a közöny ellen szólnak, és tudatosságra intenek. Tőle valamiért nem mászom falra attól, hogy “márpedig nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak”, hanem pont ellenkezőleg, szeretem hallgatni.
“Soha ne higgyetek a szemeteknek!”
Mivel a sátor első külföldi fellépője, a Rise of the Northstar sajnos balesetet szenvedett az odaúton, a koncertjük elmaradt, így a következő esemény számomra végül csak a rap-hardcore-thrash-istentudjamilyen stílusú Siberian Meat Grinder lett, akik őrületesen nagy bulit csaptak. Az öttagú brigád igazából olyan, mintha az orosz Deez Nuts lenne, csak sokkal tökösebbek – náluk mégsem éreztem kínosan magam, hiszen tök jó hangulatot rittyentettek a miattuk összegyűlt tömegnek, ami szinte be sem fért a sátorba. Az viszont egészen meglepő és szívet melengető volt, amikor megköszönték, hogy annak ellenére, mennyit ártott nekünk az országuk politikája, mégis ennyien eljöttünk őket megnézni – mi a unity, ha nem ez? Egyébként nem a világ legkreatívabb zenéjét művelik, de kit érdekel, ha a célját eléri, és a közönségük totál vevő rá, mentek is a stagedive-ok rendesen. És ha még nem lenne elég, hogy az énekes kvázi egy fekete medveálarcban létezik, a koncert végén ráadásul egy hatalmas mackóember csatlakozott a színpadon zenélőkhöz, palástban és koronában haknizva, nagyon mókás volt!
Húsdaráló ide vagy oda, már tűkön ültem, hogy kezdjen végre a Terror. Aztán eljött az este 11 és Scott Vogelék végre berobbantották a régi jó Lowest of the Low-val azt a bizonyos háromnegyed órás dühtengert, amivel számomra kisujjból lehozták a fesztivál legerősebb koncertjét. Ha már fesztivál: előre borítékolható volt, hogy egyrészt nem csak azok az emberek fogják alkotni a közönséget, akik célzottan a Terrorra érkeztek és egyébként is képben vannak a hardcore-ral, másrészt az is, hogy erre az éjjeli időpontra már sokan jócskán nem lesznek szomjasak. Így az alapszintnél már előre érdemes volt egy fokkal nagyobb toleranciával készülni a bulira. De még így is sokunknak nehezére esett elviselni azokat a hatodszorra is színpadon-átszambázó és beugráló tagokat, akik szemmel láthatóan azt se tudták már, éppen milyen koncerten vannak. De nem panaszkodom, egész jól sikerült inkább a zenekarra koncentrálni.
Annak ellenére, hogy hivatalosan az új lemez, a Total Retaliation turnéjába esett a mi dátumunk, egy nagyon is választékos setlistet állítottak össze Scotték. Nyilván egy fesztiválon a hangulat érdekében amúgy is érdemesebb inkább a régebbi, ismertebb dalokra építeni, de hogy konkrétan az ikonikus Keepers of the Faith és a One with the Underdogs trekkjei képezzék a lista gerincét, hát ennél jobbat nem is kívánhattunk volna! Ugyanolyan irdatlanul őrült mosh pit ment így az ősalap Overcome-ra vagy a Spit My Rage-re is, mint például a Stick Tightra vagy No Time for Foolsra, de Scott nem hagyott minket mozgás nélkül sem a Return to Strength, sem a You’re Caught alatt – utóbbi amúgy is mindig egy nagy össznépi tánc. Mivel a kaliforniai hardcore-alapkő már évek óta nem járt Magyarországon, így a napnál is világosabban érződött a közönség vibrálásán, mennyire ki voltak már éhezve a Terror elemi dühére és kőkemény kiállására, a műfajban megkerülhetetlen dalaira. Ez az alkalom nem is lehetne jobb bizonyíték arra, hogy igenis lenne igény tőlük egy klubkoncertre, ahol egy ilyen habitusú zenekar igazán ki tudna teljesedni és kifejezetten a saját célközönségét tudná megmozgatni.
A Terror falhoz vágó élménye után már csak ide-oda mászkáltam a fesztiválon, így csíptem el például teljesen véletlenül egy-két AWS dalt, illetve pár Don Gattót is. Előbbi műfajánál igazából kevés másik áll tőlem távolabb, de pozitív csalódást okozott az, hogy Siklósi Örs milyen tisztán lavírozott a hangok között, pedig biztosan nincs egyszerű dolga ezekkel a változatos vokálsávokkal. Maga a zenekar egészen egyben volt – bár a hangszeres szekció elég hangsúlytalan volt az énektémákhoz képest -, a fény- és látványtechnika nagyon meg volt küldve, a sikító közönség reakciójából ítélve elég jól be is találta őket a műsor.
A Don Gatto zenéje sosem tudott lekötni, de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi okozza azt a népszerűséget és szeretetet, ami miatt minden második emberen látom a Don Gatto Chainsaw Hardcore feliratot: pólón, pulcsin, sapkán, nadrágon, zoknin, szemöldökön, kisujjkörmön… A fesztiváli ruházkodásból kiindulva (erősen lesarkítva) egyébként is kétféle ember létezett a Rockmaratonon: Apey & the Pea-s és Don Gatto-s, haha. Aztán végül arra jutottam, hogy akinek az a célja egy koncerten, hogy kieressze a gőzt, jól érezze magát, jó közösségben és családias hangulatban töltse az idejét, annak a Don Gatto tökéletes lehetőséget nyújt a maga mókás, közvetlen házibuli-hangulatával. Mert hogy mókából és lazaságból aztán nem volt hiány, a tagok humora sziporkázott a New York Hardcore-suliban edződött dalaik között. Jópofa zárása volt a napnak, és nem bírok nem idézni egy kedves barátnőmtől:
a Don Gatto a hardcore Tankcsapdája.
A kemény indítás után a mindenkori két kedvenc napom közül már jött is a második számú, a black metal nap, amit idén elég minőségire sikerült összeállítani. Az aznapi sort a Perihelion varázslatos hangulatával kezdtem, amiből utoljára a tavalyi Fekete Zaj fesztiválon volt részem. Minőségben ezúttal is magasra lett téve a mérce, és bár a légkör sokkal különlegesebb volt a Mátra erdeiben, azért itt sem lehet okom panaszra, gyönyörű volt. Vasvári Gyula hangszíne és énektémái pedig mindig letaglóznak, annyira csontig hatol, amivel megkoronázza a sodróan atmoszférikus instrumentált.
A soron következő szombathelyi Sear Blisst ezidáig még sosem láttam élőben, de a tavalyi, Letters From the Edge címre keresztelt lemezüket mi is dicsértük az év végi toplistánkban, és nekem is nagyon tetszett az az összetett és súlyos atmoszféra, amit létrehoztak rajta. Már vártam, hogy vizuális és élő élményt tudjak párosítani az audióhoz, és egyáltalán nem csalódtam, minden tiszteletem az övék. Sok borús tételt játszottak a már említett lemezről, Nagy András kaparó és mély vokáljával, a szintén élőben játszott harsonabetétek pedig még különlegesebbé teszik a zenéjüket. Pál Zoltán egyébként amikor éppen nem a harsonát fújta, akkor kellően ingerelte a közönséget, és a világ legnagyobb természetességével viselte, amikor éppen üresjárata volt a dalok alatt.
Ezután a művészien sötét fél óra után sajnos nem tudtam átérezni a Bornholm dalait. Őket már láttam korábban és akkor is határeset volt nálam, az ő zenéjük nem igazán engem céloz, így a következő koncertem egyben a leginkább várt aznapi fellépő, a ködről elnevezett lengyel Mgła volt. Hihetetlen, hogy az Exercises in Futility már 4 éve jelent meg, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy beszippantott ez a király lemez. Zenéjük nem csak a fiatalabb, hanem az idősebb korosztályt is bevonzotta, teli is lett az Aréna sátor. A zenekar tagjai egyébként ugyanolyan bőrkabátban és kapucniban álltak a színpadra, az arcukat teljesen eltakaró fekete anyaggal, amin keresztül nem tudom, hogyan láttak bármit is, de valahogyan nyilván így is megoldották a játékot, nem is akárhogy. Szépen behúzott és körbelengett az atmoszférájuk, ami bár jóval könnyedebb, mint például a Sear Blissé, de nem kevésbé sötét, ami nagyon jól esett a lelkemnek.
Még egy külföldi fellépője volt az idei black napnak, ami nem kisebb név volt, mint a svéd Marduk. Bivalyerős, dallammentes, végtelen blastbeatre rakott, súlyos black metal, ahogy a nagy könyvben meg van írva, nagyon erős bulit csaptak a corpse paintes úriemberek! Tekintettel arra, hogy a zenekar lassan a 30. működési évét tölti, pályájuk során vagy kismillió lemezük jelent meg, ezekből pedig elég szerteágazóan szemezték a dalokat, szinte a legrégebbiektől egészen a tavalyi albumukig. Teljesen felesleges tovább szaporítani a szót, csak még egy gondolat:
mennyivel jobb hely lenne a világ, ha több blastbeat lenne benne!
Miután a Marduk ledarálta az agyunkat, már csak egyetlen sereghajtó zenekar maradt hátra az Arénában. Ahhoz képest, hogy a szintetizátoros metálokkal egyáltalán nem vagyok kibékülve, és magyar szöveggel is furcsának szoktam érezni az ilyen zenéket, a Christian Epidemic koncertje kilóra megvett. Nem csak zeneileg volt nagyon a topon, helyenként egészen epikus volt, hanem a tagok humora is nagyon jó hangulatot teremtett. Érted: black metalon jó hangulatot. Hogyan?! Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy szinte tapintani lehetett a tősgyökeres közönségük szeretetét – és mi tagadás, mi is megkedveltük őket. A zenekar még egy kis magyarázatot is adott a friss jövevényeknek, elsőbálozóknak arról, hogy a szokásos setlistjüket pont fordítva játszották. Kiemelném még azt is, hogy vokál fronton időről-időre három hang is bekapcsolódott: Kapuszta Tibor énekes és Széles Zsolt basszusgitáros viszonylag oldschoolabb, károgós hangszínei mellett Borhidi Gábor Dávid mély, öblös éneke nekem személy szerint még jobban is tetszett. Hiába volt már irdatlan későn ez a buli, mégsem hatott fárasztónak, méltó zárása volt a black napnak – hogy aztán végre mehessünk lángosozni.
Folyt. köv.
Fotók: Rockmaraton facebook
