2019. július 15.
Idén nyáron már nyolcadik nagylemezét készül kiadni a metalcore műfaj egyik legnagyobb és legfontosabb zenekara, a Killswitch Engage. A három éve készülő anyag többek között azért is lesz érdekes, mert a 2012-ben visszatért Jesse Leach frontember mellett a banda korábbi énekese, Howard Jones is szerepelni fog az egyik dalban.
Az augusztus 16-i megjelenés előtt egy bő hónappal lehetőségünk adódott telefonon kikérdezni Jesset, akivel a Killswitch körüli dolgok mellett a többi zenekaráról, közösségi médiáról, környezettudatosságról, tudatmódosító szerekről, illetve korai hardcore-bandákról és az aktuális új kedvenceiről is beszélgettünk.
Elég sokáig tartott, mire sikerült befejeznetek az új Killswitch-lemezt. Neked több problémád is volt eközben, az egészségeddel is, és írói blokk miatt is. Melyik volt ezek közül a nagyobb akadály, melyiket utáltad jobban?
Amikor elment a hangom, és meg kellett műteni [a hangszálaimat], az először nagyon rémisztő volt, és nagyon nehéz volt leküzdeni. De hosszú távon az egyik legjobb dolog lett, ami valaha történt velem, szóval az ilyen vegyes dolog.
És mi a helyzet azzal, hogy nem tudtál írni? Azon hogy sikerült túllépni?
Az írói blokk igazából nem azért volt, mert nem tudtam miről írni, hanem mert nem voltam biztos abban, hogy amit megírtam, abban megvan a kellő érzelem és szenvedély. Emiatt sokszor túlelemeztem a dolgokat, ez vezetett oda, hogy egyfajta írói blokkba ütköztem. De szerencsére Adam [Dutkiewicz, gitáros] kiváló producer és ki tudott húzni ebből. Elolvasta, amiket írtam, és biztosított arról, hogy mehetnek a dalok, hogy megvan hozzájuk a kellő anyagom. Ez nagy fordulópont volt nekem, amikor a lemez írása közben rájöttem, hogy sokkal több anyagom van, mint hittem. Egyszerűen csak túl perfekcionista és talán bizonytalan is voltam a saját szövegeimmel kapcsolatban.
Szóval mindennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy egy időre kiszálltál a közösségi médiából?
Nem, azt a mentális egészségem miatt csináltam, és erősen ajánlom mindenkinek, hogy néha tartson ilyen szünetet. Szerintem az emberek annyira leragadnak ennél a hamis valóságképnél, hogy így nehéz megélni a pillanatokat és ott lenni egymásnak, amikor a közösségi média fehérzaja elvonja a figyelmüket. Azóta én visszább vettem. Most is fenn vagyok az Instagramon, de fele annyi időt sem fordítok rá, mint előtte, és igyekszem szüneteket tartani, amikor nincs is nálam a telefon. Sokkal jobb így.
A konkrét zenére rátérve: nem érzed úgy néha, hogy a Killswitch egy kicsit beleragadt a saját hangzásába? Adam nemrég azt mondta egy interjúban, hogy szerinte minden lemeznek egy pillanatképnek kell lennie arról, hogy a zenekar éppen hol tart abban az időben. Viszont többször is előfordult már, hogy megírtatok egy dalt, aztán félreraktátok, majd egy későbbi lemezen megjelent, és egyáltalán nem feltűnő a különbség. Eléggé egy bizonyos recept alapján íródnak a dalok – szoktál olyat érezni, hogy jó lenne ettől elszakadni?
Persze, hogy jó lenne ettől elszakadni, és szerencsére van is erre még jó néhány projektem. Ugyanakkor, bár úgy gondolom, hogy ha valami működik, és ahhoz tartod magad, az jó, viszont szerintem mi ezzel a lemezzel eléggé kitágítottuk a hangzásunkat, elmentünk kicsit másféle hangszínek és megszólalások felé. Lehet, hogy az összes dal elég rövid és hasonló recepten alapul, de úgy gondolom, ennek a receptnek a “korlátain” belül egy elég szép helyet találtunk ezzel a lemezzel, és erre tök büszke vagyok. Szerintem amiatt jó egy ilyen régóta működő bandában lenni, ahol a rajongók tudják, hogy kik vagyunk, és mi is tudjuk, hogy kik vagyunk, és ezzel meg is békélünk, mert ez olyan felszabadító érzés. Néha pont a “korlátok”, a megszokott dolgok válnak az erősségünkké, mert megtanuljuk, hogyan tudunk működni egy adott keretrendszeren belül. Ugyanakkor én magam nem igazán hallgatok ilyen zenéket és ez nem a saját zenei identitásom. Ez a Killswitché. Én személy szerint folyamatosan próbálom feszegetni a határokat a Killswitch-hangzáson belül, amiből néha jó kis huzavona kerekedik köztem és némelyik másik tag között. Viszont emellett másban is ki tudom élni magam.
Ha már itt tartunk, mi a helyzet a többi projekteddel? Azoknak a lemezeivel hogy álltok?
Van a The Weapon nevű zenekarom, ami egy hardcore punk banda, hamarosan jön a nagylemezünk. Az zeneileg nagyjából kész, már csak a vokálok vannak hátra, de várakozásaim szerint azok már elég gyorsan meglesznek, mivel a dalok egyenként kábé kétpercesek, sok ordítással és kiabálással, kevés dallammal. Nagyon dühös, mérges, politikai töltetű hardcore.
A Times of Grace egy másik projekt, amin Adammel dolgozok. Teljesen más, mint a legutóbbi lemez, és főleg teljesen más, mint bármi, amit a Killswitch valaha is csinált. 5-6 dal majdnem készen van, a lemez nagy része ki van találva és fel van véve, még úgy 8-9 dalt kell befejeznünk. Ezek között vannak 5-6 perces darabok, teljesen más stílusúak, mint amiket eddig csináltunk. Mindennek a tetejébe szoktam írogatni elektronikus, ambient, dubstep és drum & bass zenéket is a szabadidőmben, csak úgy szórakozásból. Szóval több oldalam és több önkifejezési formám is van, a Killswitch csak egy ezek közül, amiből szerencsére meg is tudok élni.
Mi van a The Empire Shall Fall-lal, az megy még, vagy elengedtétek?
Azt nagyjából elengedtük, szétszéledtünk. Hivatalosan nem oszlottunk fel, de mindenki más irányba terelődött, munka, család, satöbbi. Szoktunk beszélni, tartjuk a kapcsolatot, de nem hiszem, hogy nagyon történne még ott bármi.
Amikor majdnem 10 évig nem voltál benne a Killswitchben, az idő alatt előfordult, hogy a meghallgattad azokat a dalokat, vagy teljesen kiestek?
Nem. 100% teljesen kiestek. El kellett szakadnom attól, aki akkor voltam. Rá kellett jönnöm, ki vagyok, mert nem is igazán tudtam. Egy nagyon furcsa időszakomban kerültem be először a Killswitchbe, és tovább kellett állnom, élnem kellett az életem, rá kellett találnom a magabiztosságra, emberként és előadóként is. Visszanézve az, hogy akkor kiléptem a Killswitchből, az egyik legjobb dolog volt az életemben.
Amikor végül visszaléptél és újra meghallgattad a régi számaidat, mik voltak a benyomásaid? Rájuk csodálkoztál, vagy kritikusan álltál hozzájuk? Van bármi a korai lemezeken, amit mai fejjel éretlennek tartasz vagy megváltoztatnál?
Nem, büszke vagyok mindenre, kiállok mellettük, nem változtatnék semmin. Szerintem nem mondtam semmi eltúlzottat vagy nem helyénvalót. Az meglehet, hogy némelyik dalnak a mögöttes jelentése éretlen volt, például a My Last Serenade. Annak a dalnak a definíciója nagyon sokat változott azóta, hogy megírtam. Egy fiatal srác voltam, akinek összetörték a szívét, mostanra meg egy felnőtt ember vagyok, aki látja az emberi interakciókat a társadalmunkban, látja az együttérzés hiányát, és tudja, mikor kell valakit hátrahagyni és elszakadni tőle. Szóval a dalok jelentése változott az idővel, de semmit nem bántam meg, amit leírtam vagy mondtam.
Szerinted melyik a leginkább alulértékelt Killswitch-szám?
Hát, ezt nem az én tisztem eldönteni, de mondok egyet, amit nagyon szeretek, de sosem játsszuk élőben. Pedig szerintem a szövegét, a témáját és a hangzását tekintve is remek dal. Az It Falls On Me az utolsó lemezről. Egy érzelmes nyílt levél annak az úgynevezett Istennek, akiben akkor hittem, de úgy éreztem, hogy nem hallgat meg és nem foglalkozik velem. Ez az egyik legfájdalmasabb és legőszintébb dal, amit valaha írtam. Élőben valamiért még sosem vettük elő, és úgy néz ki, most már nem is fogjuk. Viszont szerintem megér egy második meghallgatást, ha eddig nem figyeltél fel rá.
És melyik a leginkább túlértékelt dal?
Hahaha, hát ezt nem tudom.
Mondjuk van olyan, amit nem szeretsz énekelni?
Nem is az, hogy nem szeretem énekelni, de minden… egyes… koncerten eljátsszuk. Nem mondok címeket, de azok, amiket állandóan nyomunk. Ezeknél konkrét munkát igényel, hogy tényleg belerakjam magam a dalba, ahelyett, hogy csak kiráznám kisujjból, vagy elhülyéskedném – ami egyébként néha szintén belefér, hiszen ez is a banda karakterének a része. De vannak ezek a dalok, ki lehet találni, melyikek, ahol már rendesen koncentrálnom kell arra, hogy átérezzem a szövegeket. Nem is csak a színpadi hitelesség miatt, de a rajongók sem azt akarják látni, hogy az arcomra van írva, hogy “na, már megint ez a kurva szám,” hanem azt, hogy lelkesen nyomom. Ha látom, hogy a közönségben valaki nagyon beérzi, és le tudok hozzá menni, akkor lemegyek és megénekeltetem. Így próbálom frissen tartani az interakciót. A sok biztonsági őr meg kordon miatt néha nehéz, de némelyik ilyen dalnál nekem tökre fontos, hogy le tudjak menni a közönséghez együtt énekelni. Énekeljék ők, és élvezzék, hogy oda-vissza áramlik köztünk az energia.
Nekem az utóbbi pár Killswitch-koncertemen mindig a buli első fele volt a kedvencem, mert az elég kiszámíthatatlan. Aztán ahogy elérünk mondjuk a Rose of Sharynig, onnantól nagyjából lehet tudni, hogy mi jön még.
Megmondom őszintén, ez állandó téma nálunk. Igyekszünk naponta cserélni a setlistet, és szerintem ez egy tök nagy dolog. Folyamatosan olyanokat hallottam a rajongóktól, hogy “követjük a bandát, ott voltunk az utóbbi 5 koncerten, és mindenhol ugyanaz volt a setlist.” Ekkor elgondolkodtam, hogy ez nem fair, ha valakinek ennyire fontosak vagyunk, és mégis ugyanazt a műsort kapja. Szóval nagyon törekszünk arra, hogy legyen egy A meg B szett, vagy 3 szett különböző dalokkal, mert van hozzá elég anyagunk, és amúgy is illene ezt csinálnunk.
Nemrég jelent meg az első szám a lemezről, az Unleashed, ami egy viszonylag lassú darab. A legtöbb zenekar általában berak az album elejére két zúzdát, aztán harmadiknak hagyná az ilyet. Nálatok hogy jött az, hogy ez legyen a nyitószám és az első single?
Azt hiszem, mindannyian úgy éreztük, hogy ez szövegileg és zeneileg is olyan, mint egy első szám. Na meg az előző pár lemezt gyors számokkal, vagy ahogy mondtad, zúzdákkal nyitottuk, kell egy kis változatosság. Kimondottan tetszik, hogy ez egy középtempós, géppuska-riffelős szám. Szeretem az olyan dalokat, amikben van groove, és ez pont ilyen. Meg számomra témáját tekintve is jól megnyitja az albumot azzal, hogy a belső vadság kieresztéséről szól. Ennek is írtam meg először a szövegét, szóval összefügg az egész. Ezt fejeztük be először, ezt írtam meg először, jó első dalnak tartottuk a lemezre, és aztán ezt is mutattuk meg először mindenkinek. Tehát dióhéjban ez az első dal.
Milyen lesz a Howarddal közös dal? Spoilerezz róla egy kicsit!
Az egy gyorsabb, thrashesebb darab. Mindenképp úgy akartam, hogy Howard sokat ordítson benne, aztán harmóniákat is énekel a refrénben, meg saját része is van, ahol megmutatja, mennyire vad, elvetemült módon tud ordítani. Vitathatatlanul óriási énekes, de imádom a magas ordításait, és mindenképp akartam, hogy jusson azokból. Szövegileg az összetartásról, az egységről szól. Ez egyszerűen adta magát, tekintve, hogy most hol tartunk a karrierünkben. Neki ugye ott a zenekara, a Light the Torch – egyébként pont ebből jött az ihlet a The Signal Fire dalcímhez. Szándékos szövegi utalás, mivel eleve azzal a szándékkal írtam meg a dalt, hogy majd felkérem Howardot, hogy énekeljen benne.
Van még más zenész, akivel szeretnél közös dalt csinálni? Legyen az bármilyen kis vagy nagy név.
Aha, nagyon jóban lettem a Rivers of Nihil énekesével. Imádom a legutóbbi lemezüket, a Where Owls Know My Name-et, szerintem egy tök kreatív banda, meg remek srácok, és az énekesükkel nagyon összehaverkodtam. Sokat dumáltunk sámánizmusról, természetjárásról, természeti terápiáról, pszichedelikus szerekről, az amerikai őslakosok spiritualitásáról. Okos, intelligens ember, és nagyra tartom énekesként és szövegíróként is. Szóval el tudom képzelni, hogy egyszer majd csinálunk valamit közösen, legyen az akár a Times of Grace-ben, akár a Killswitchben. Régóta figyelem azt a bandát, szerintem az a lemez hibátlan, imádom.
Van még valami más kedvenc feltörekvő hardcore vagy metalbandád, amit ajánlanál?
Van egy Fury nevű banda, akiket mostanában sokat hallgatok. Ilyen 90s hardcore/indie rock hangzásuk van, nagyon bírom a legújabb anyagukat. Jó hallani egy olyan bandát, aminek a hangzása egyszerre emlékeztet a gyerekkoromra, de közben mai mércével friss is. Elég sajátos hangzásuk van. Aztán nagyon rámentem a Ho99o9 zenekarra is, ők meg industrial, grime, hip-hop, punk rock, meg mindenféle hangzásokat kevernek össze. Mindig is bírtam őket, de aztán láttam őket élőben is, és úgy éreztem, hogy na, ezek az arcok tudnak valamit. Oda kell figyelni rájuk, nagyon menők.
Az egyik írónk egyszer azt mondta, hogy az Alive or Just Breathing a Bibliája, és ha tehetné, minden egyes sorát magára varratná. Neked van egy ilyen lemezed?
Ez nehéz kérdés, de most így hirtelen talán a Bad Brainstől az I Against I. Annak a lemeznek a hangzása, meg a fura, absztrakt szövegei… Gyakorlatilag hibátlan lemez.
Van egyébként zenekaros tetoválásod?
Van. A karomon van egy 7 Seconds tetoválás. Ők egy korai hardcore banda. Van egy Trust című daluk, ami szerintem egy nagyon sokatmondó dal az emberi kapcsolatokról és érzelmekről, illetve arról, hogy a bizalom mennyire törékeny, de sokat jelentő dolog, ami ha megtörik, nagyon nehezen hozható helyre. Ennek a dalnak a szövege van a bal karomon, meg egy nagy TRUST felirat. Alatta Joe Strummer arcképe van, mivel hatalmas Clash-rajongó vagyok, a csuklómon meg egy Black Flag-logó és egy Rise Above felirat.
Mi volt a legelső kedvenc zenekarod?
A Minor Threat. Miattuk akartam mikrofont fogni és csinálni ezt az egészet.
Hogyan ünnepelted a július 4-ét?
Bebélyegeztem, elmentem egy vadvízi túrára, majd egy tábortűz mellett ülve kémleltem a csillagos eget.
Tényleg? Én azt hittem, straight edge vagy.
Nem, sosem voltam. De azért igyekszem tartani a mértéket, nem csapom szét magam, nem megy el az eszem, nagyon is felelősségteljesen csinálom, amit csinálok. Inkább ilyen természetes arc vagyok, az olyan természetes anyagokat szeretem, mint a fű, a gomba, meg néha egy kis LSD. Kicsi és kontrollált adagokban ezek megnyitják a tudatod, segítenek ellazítani a szorongó, depressziós elmét, szóval gyógyszerként tekintek rájuk. De sosem vágom tönkre magam, meg nem szoktam kötekedős szar arc lenni, ha erre gondolsz.
És mi a helyzet az itallal?
Régen sokat ittam, mostanában azt is mértékkel, igyekszem nem berúgni. Számomra az a fontos, hogy ne veszítsem el az irányítást a tudatom felett, mert olyankor előjön a sötétebb oldalam. A lényeg az irányítás, a mértéktartás, és hogy tisztelettel legyek magammal és másokkal szemben.
Mit gondolsz, hol tart az emberiség a klímaváltozás terén? Szerinted még időben észhez térünk és változtatunk a dolgokon, vagy már nincs visszaút?
Nem vagyok tudós, de azt látom, hogy óriási károkat okoztunk. Hogy van-e visszaút, nem tudom, de minden tőlem telhető módon próbálok segíteni: az étrendemmel, a vásárlási szokásaimmal… Nem nagyon szoktam hangoztatni a politikai nézeteimet, mert leginkább anarchista nézeteim vannak, szerintem az egész rendszer tiszta bullshit. De figyelek arra, hogy mire költöm a pénzem, hogyan élem az életem, milyen ruhákat hordok, milyen bútorokat veszek, milyen ételeket viszek be a szervezetembe. Ez az én politikai állásfoglalásom. És hiszem, hogy ha jól csinálod, azzal segíthetsz megmenteni a bolygót. Több módja is van ennek: ha mellőzöl bizonyos ételeket, bizonyos műanyagokat. Végeredményben igyekszem tisztább életet élni. Nem tudom, van-e még visszaút, de nagyon ideje lenne elkezdenünk visszafordítani, amit eddig tettünk, már ha lehetséges egyáltalán.
Az utolsó kérdés: mit gondolsz a családalapításról, hogy állsz ezzel?
Nincs gyerekem, és nem is szeretnék. Először is időm sem lenne az apaságra, és most jövök ki egy 18 éves házasságból, most zajlik a válás. Jelen pillanatban kicsit önző vagyok az időmet illetően, szeretném kiélvezni az életet. Meg nem is szeretném, hogy egy ilyen világba szülessen gyerekem, és magyarázkodnom kelljen neki a sok szörnyűségért, amit művelünk egymással. Elég rázós lenne, és sajnálom is azokat a szülőket, akiknek muszáj ezt megtenniük. Szóval nem, nem akarok gyereket. Ha megtörténik, akkor megtörténik, akkor felvállalom. Akkor minden tőlem telhetőt megtennék, hogy a lehető legjobb szülő legyek. De egyáltalán nem vágyom erre.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
