2019. május 14.
Máig fájó emlék, hogy a 2010-es évek közepén micsoda feloszlási hullám söpört végig a hazai undergroundon, aminek a leglátványosabb áldozata a határozatlan időre leálló Subscribe volt, legalábbis abból a szempontból, hogy az egykori Budapestrocknroll színtér bandái közül ők nőttek a legnagyobbra, ők mozgatták meg a legnépesebb tömegeket, és ők hagyták maguk után a legszélesebben tátongó űrt. És éppen ezért lett 2019 egyik legfontosabb eseménye a progmetálos hatosfogat visszatérő koncertje, amivel végre pontot tettek a 4 éve tartó szünetük végére. Ráadásul ehhez olyan bandákat választottak partnerül, mint az utánuk jövő generáció egyik legnagyobb sikersztorija, az Apey & the Pea, és a mostanában szintén egy többéves szünetből ébredező progrock-mester, a Turbo. Nem csoda hát, hogy szombat este megint sokezres tömeg várta Csongor Bálintékat a Budapest Parkban, tele óriási elvárásokkal és még annál is nagyobb lelkesedéssel. Nem is kellett csalódni.
Negyed hétkor a Turbo még aránylag csekély közönség előtt csapott bele az estébe, de ez egy percig sem fogta vissza a régi motoros srácok lendületét, a Shine On pattogós húzásával kapásból megmutatták a foguk fehérjét. Ha a rockzenei őserő megidézéséről van szó, náluk jobb banda nemigen létezik itthon, ráadásul már csak azért is nagyon jól passzoltak a Subi elé, mert bizonyos szempontból a két banda stílusa is igen hasonló: hol progresszív, építkezős és elszállós, hol meg egyszerű és hegyes, mint a faék, csak a Turbóban sokkal több a ‘70-es évek hatása. Ez érvényes Tanka Balázs hangjára és énekstílusára, a gazdag billentyűs témákra, na meg azokra a harapós, tukkó ledzepes riffekre is, amik előttük már a Rage Against the Machine vagy a Refused dalaiban is többször visszaköszöntek. És ha már riffek: a Turbo hangzásának egyik alappillére, Vigh Dávid gitáros nem tudott fellépni a bulin, így a helyére Varga Gergő ugrott be az Idoruból, aki maximum a gondosan nyírt hajával és a fejetlen strandberg gitárjával lógott ki a bandából, de zeneileg simán hozta, amit kell. Aki nem tudta, talán észre sem vette, hogy nem ő az eredeti gitáros.
A kb. 40 perces program főleg az első két album számaira épült, de megmutattak két új dalt is, amik egy az egyben a megszokott hangzást viszik tovább, csak most már magyarul. Merész húzás, ebben a zenei stílusban pláne rizikós is, de amennyire megértettem a szövegeket, az alapján simán működni fog ez a megközelítés. Végül a két nagy korai slágerrel, a Heavyweight Promises-zel és a One More Time-mal zárták le a bulit, és bár az egyre népesebb közönség ezekre sem indult be különösebben, de azért mindenképp jó volt látni a bandát. Várjuk a visszatérő lemezt!
Annak ellenére, hogy az Apey & the Pea tavalyi parkos headliner bulija mennyire bombajól sikerült, engem most pont az ő szettjük hatott meg a legkevésbé. Objektíven nézve semmivel nem zenéltek rosszabbul, mint a többiek, csak ugye amíg a Turbo és a Subi fellépése jócskán kuriózumszámba ment, addig Apey-ék szinte állandóan rombolják a főváros különböző helyeit, ráadásul általában ennél sokkal szerencsésebb körülmények között. Az van, hogy a hol iszaposan tocsogó, hol lávaként hömpölygő, hol meg hegyomlásként lesújtó zenéjük – csak hogy ne kelljen mindig a sludge, doom és hasonló elcsépelt címkéket ismételgetni – annyira sötét, hogy az nagyjából csakis sötétben tud jól működni (vagy esetleg egy nyári fesztiválon a délutáni tűző napon, 40 fokban, hogy legalább a pokoljárás-feeling kellőképp meglegyen). Itt viszont kellemes kora esti időben, a Park vidám, tarkabarka környezetében adtak egy aránylag rövid, 40 perces ízelítőt a munkásságukból – illetve főleg a legutolsó lemezből -, így pedig nem igazán tudott lerúgni a lábamról a zene kegyetlen, alvilági atmoszférája.
A trió a szokásos szikár kiállással, beton hangzással, meg a horroros háttérvetítéssel megtámogatva tolta a szokásos dalokat (Hex, Nazareth, Abraham, Death, Slaves, satöbbi), de hiába: mire nagyjából elkaptam volna a mocskos hangulatot, hirtelen vége is lett a bulinak. De tényleg úgy, olyan hirtelen, hogy a Belphegor köpködős aprítása közben még csak nem is sejtettem, hogy fél perc múlva már Whitney Houston és az I Will Always Love You fog zengeni a hangfalakból, miközben megy is a lepakolás. Az meg pláne fura, hogy pont az olyan alap közönségkedvenc megborulások maradtak ki a szűkre húzott programból, mint a Black November, a Pothead meg a Judas, amik általában a legnagyobbakat durrannak egy-egy buli végén. Szóval ha egy mondatban kell összefoglalni: az Apey & the Pea tulajdonképpen most is hibátlant játszott, csak nem a jó időben és jó helyen.
A Subscribe kezdésére már egészen tekintélyes tömeg verődött össze, hogy aztán Bálinték egy parádés bulival bikázzák be újra a zenekart. Az Obsessive-Compulsive intrós Every Skin szépen megadta a kezdőlökést, majd a Bitter Boundarynél a koncert nettó tizedik percében máris lehetett hullajtani a gyönyör könnyeit a kórusos részre. Ez igen, így kell visszatérni! Semmi rozsda, semmi bizonytalanság, semmi tökölés – azt azért nem mondanám, hogy semmi hiba, mert egy-két apró botlás azért becsúszott szinte mindegyik tag részéről, meg rögtön a harmadiknak jövő The Final Relief alatt egy jó fél percre a komplett hangosítás elszállt, ami hirtelen elég ijesztően hatott, de további gondok szerencsére nem voltak. Maximum még annyi, hogy a hangzáskép sem volt mindenhol 100%-osan patika, de így is könnyen meg lehetett találni azokat a helyeket, ahol iszonyat erővel hasított a sound. A Gazing suttyó alapriffjétől például olyan maflást kaptam a wall of death közepén, mint még a koncert előtt lehúzott 6 centes jégerektől se. Blöeh!
A búcsúbulival ellentétben most nem jött billentyűzni Cséry Zoli, de különösebben nem is hiányzott, nélküle is épp elég színesek és komplexek ahhoz a dalok, hogy mindig legyen mire odafigyelni. Igazából tényleg elképesztő, hogy a Subi ennyire szélsőséges, ordítozós, agyas és matekozós zenével lett ilyen példátlanul népszerű. És úgy tűnik, ebből az új dalokkal sem fognak lejjebb adni, sőt, a pár hete megjelent Darken the Vermilion az egész műsor egyik legnehezebb falatja lett. Viszont a bő 7 perces hossza és a rengeteg témaváltás ellenére is elég jól működött élőben, bár csúcspontnak nevezni azért erős túlzás lenne, de a refrént máris ugyanúgy énekelték egy csomóan, mint akármelyik slágerdalt. Aztán a jó 80 perces program második felére megjöttek a régi klasszikusok is: óriási circle pites Devil Take the Hindmost, érzelmes Weight of Oneness, leguggolós-felugrós-megzakkanós Blue Mescaline, táncolós-éneklős-megfiatalodós Crowd of the Nobodies – tényleg csupa olyan darab, amiket még 10-15 év után sem lehet megunni, ugyanolyan frissnek hatnak ma is, mint amikor suhanc korunkban először hallottuk őket. Végül zárásnak az Álomtéglát és az X-Mant, ráadásnak meg a Subscribe Stairway to Heavenjét, a Between Heaven and Hert tartogatták még a srácok, és bár még nyilván elhallgattam volna egy pár számot (anno a búcsú úgy 20 perccel hosszabb volt), de így sincs okunk semmiféle panaszra.
Igazából az egész koncert pont olyan volt, mint a visszatérő dal: láttunk-hallottunk már tőlük ennél még óriásibb dobást is, de a Subscribe még mindig olyan szintű etalon a hazai modern metálszíntéren, hogy azt jelenleg megközelíteni is aligha tudja bárki, túlszárnyalni meg jóformán lehetetlen. Üdv újra itt, srácok, tanítsatok még!
Fotók: Pucher Adrienn
