2019. április 10.
Máig élénken él bennem a legutóbbi, három évvel ezelőtti budapesti Enter Shikari-koncert emléke, amikor is az elektrocore angol fenegyerekei teljesen felforgatták a Barba Negra Tracket: Rou Reynolds a színpad melletti domboldalban nyomult, Rory C meg egy gitárládán szörfölt a közönség feje fölött, eszelős nagy buli volt az. Ezek után a következő évben megint széles vigyorral mentem megnézni a srácokat a Volt fesztiválon, de ahhoz képest ott egy elég langyos délutáni matinézásra futotta csak tőlük, aztán meg kijött a még annál is langyosabb új lemez, szóval tavaly a Fezenre már le sem mentem miattuk. Azt viszont mindvégig éreztem, hogy a következő önálló bulijukat nem lesz szabad kihagyni, mert tutira megint nagy megmenés lesz, így hát bizakodva mentem le múlt héten az Akváriumba, ahol aztán a banda be is igazolta a számításaimat. De még hogy!
Persze előttük még fellépett a szintén angol As It Is is, akiknek volt merszük rögtön a szett elején úgy bemutatkozni, hogy “mi vagyunk a My Chemical Romance”, ez pedig kapásból el is mondott róluk kb. mindent. Ahogy egy haver fogalmazott a koncert közben, “ez már nem is öcsi-, hanem hugipank” – tehát a poppunknak is a langyosabb, emóbb vége, ami nyilván nem is a magamfajta metálarcoknak szól. Ettől függetlenül meg kell hagyni, hogy Patty Walters a szalmaszál hangja ellenére is egy tök talpraesett, közvetlen frontember, aki még abból is jól ki tud jönni, ha véletlenül rossz dal alapja indul el a samplerről, plusz az egész banda meglepően jól szólalt meg, főleg annál a pár keményebb riffnél, amijük van. Szóval összességében egy korrekt műsort prezentáltak, bő fél órában, a saját dalok között játszottak egy The Postal Service-feldolgozást is, aztán a közepesen erős circle pittel aláhúzott The Wounded World után le is vonultak. Aki szereti őket, biztos jól szórakozott, bennem nem hagytak mély nyomot.
Majd jött a Shikari, és nagyjából tíz másodperc alatt megcsinálta az össznépi ünnepet az új lemezt nyitó The Sights űrutazós poprockjával, amit a legelső sortól (sőt, már az intro alatti whoa-oh-zástól) kezdve egy emberként énekelt mindenki, és ha ez nem lenne elég, Rou megint rögtön a szám után el is süti az első kötelező “hodzsvadzstok”-ot, hogy pláne zsebre tegyen minket. Innen már kapásból csak nyerni lehet, és még az se húzta le a hangulatot, hogy a szinte az egész The Spark lement a bulin (egyedül a ‘Jigsaw Pieces maradt ki, helyette a még újabb Stop the Clockst kaptuk meg a vége felé). Egyébként élőben szerencsére sokkal jobban megszólaltak az új számok, nem olyan szelídek, mint lemezen, simán lehetett rájuk mozogni. Benne is maradt a fülemben jó néhány közülük. A régi cuccok közül az idén tízéves Common Dreadsről játszottak a legtöbbet, majdnem a lemez felét, a többiről viszont csak a legalapabb számok fértek be (Sorry You’re Not a Winner, Meltdown, Arguing With Thermometers, Anesthetist, Price On Your Head), azok is többnyire rövidítve, egymásba fűzögetve, áthangszerelve, remixelve, bármilyen egyéb módon kiforgatva, hogy véletlen se tudjunk utána otthon Spotify-playlistet csinálni a setlistből. Mivel én magam leginkább Flash Flood / Mindsweep érás rajongó vagyok, igazából a műsor bő felét nem is nagyon vágtam – és a legszebb, hogy még így is szétimádtam az egészet, és egy pillanatra se jutott eszembe fennakadni azon, hogy miért nincs Destabilise vagy Radiate vagy Torn Apart vagy bármi más.
Ez két dolognak köszönhető:
Az Enter Shikari az a ritka sokoldalú zenekar, ami egyszerre tud könnyfakasztó, szeletelős és pogópozitív is lenni, akár egyetlen számon belül is. Az egyszálgitáros/zongorás lassúzás bármikor átmehet egy drum n bass vagy dubstep prüntyögésbe, az meg valami metalcore-os kalapálásba, majd ugyanez megy visszafelé is. Például hány zenekart tudnánk még mondani a metálzene környékéről, akiknél teljesen magától értetődő, hogy egyszer csak elkezdik tolni a Faithlesstől az Insomniát? Mert ők elkezdték, közvetlenül az őssúlyos Mothership felénél, és ezzel is teljesen célba találtak és felforgatták a táncteret.
Egyébként a zenekar saját magához képest aránylag jófiúsban tolta a bulit, semmi stagedive, semmi pultra mászás, semmi erkélyről leugrálás, csak simán pörögtek a színpadon zakóban és nyakkendőben. Meg azért hoztak egy elég komoly díszletet is: kezdetnek kapásból ott a lemezborítóról ismerős retro számítógépbe épített szinti, meg egy jó pár különböző színekben és mintákban világító fényoszlop, amik már magukban felértek egy elkápráztatással. A hangzás nyilván patika, egyedül Rory gitárja volt kicsit kevés, de ez is legfeljebb néha tudott zavaró lenni.
Szóval így ment a buli nagyjából másfél órán keresztül, jóformán szünet nélkül, és nyilván a végén kaptunk még egy elég erős ráadást is, egy egyszálgitáros Take My Country Back, az elnyűhetetlen Juggernauts és a felemelő Live Outside triója képében. Ahogy Rou is megemlítette, ez volt az Enter Shikari 16. hazai koncertje, és habár néha nehéz lehet lépést tartani a banda meghökkentő zenei húzásaival, így is még mindig minden egyes alkalommal baromira működik a dolog. (Azt meg, ha netán egy fesztiválon annyira mégsem, tudjuk be annak, hogy délután hatkor szabadtéren eleve esélytelen olyan közvetlen hangulatot, látványvilágot és hangzást elérni, mint egy klubban.) Headlinerként viszont egyszerűen nem tud hibázni a csapat, úgyhogy reméljük, a 17. alkalomra se kell sokat várni.
Fotók: Révész Patrik
