2011. március 12.
Azt hiszem, ha volt este, ahová a mi szubkultúránkból mindenki hatalmas elvárásokkal érkezett, akkor az a Grindrise ötödik fesztiválja volt, elvégre a The Sharon Tate minden korábbinál grandiózusabb kereteket szabott az eseménynek. És itt nem csupán az eleve szemöldökvonással kezelendő tizenegy bandányi fellépőre gondolok, hanem egy kísértetiesen új helynek, a True Skool House-nak a szélesebb közönség előtt való debütálására is, azonban az este sajnos mégis szétoszlatta az előzetes elvárásokat. Tanulság pedig bőven akad: mától hivatalosan is kijelenthetjük, hogy a fiatalabb korosztály Facebook-aktivitása miatt az eseményekre való visszajelölés nem releváns tényező, és azt is beírhatjuk a nagykönyvbe, hogy a helyszín teljes mértékben képes volt taccsra vágni egy olyan fesztivált, ami tényleg arra volt hivatott, hogy összetartást sugalljon a feltörekvő bandák között.
A True Skool House hozzávetőleg 15–20 percre található a Móricz Zsigmond körtértől, ami a villamossal való közlekedésre és a besétálásra is vonatkozik, ugyanis a miskolci Factory mintájára egy kies gyárterületen találjuk magunkat. Egy fehér ipari épületet kell keresnünk, amit mindkét oldalon üvegfal borít (erre még az akusztika kapcsán visszatérek), egyébiránt pedig szocreál munkáslépcső vezet fel a teremhez, amit megelőz egy előtér, egy belső álldogáló, ahol a merch-cuccokat lehet kipakolni, és innen nyílik hely egyrészt egy bárnak, ahol van vagy három szék, a WC-knek, valamint a koncertteremnek, ami lényegében az ipari munka közege lehetett, csak már kivitték a berendezéseket.
Ebből talán már érzékelhető, hogy a True Skool House közel sincs kész, ez a hely élőzenei koncertek befogadására (még?) teljes mértékben alkalmatlan. És itt nem csupán a fizikai körülményekre gondolok, amelyek alapján lehetetlen élvezhető hangzást csinálni (nemhogy A38-szintűt, ahogy elhitették Robiékkal), hanem az alapvetően elidegenítő mentalitásra. Arra, hogy a biztonsági őrök leállnak velem keménykedni, mert a táskámban volt egy toll, miközben egy kisebb nácigalerit kérdés nélkül átengednek. Arra, hogy a pultnál hozzávetőleg 200%-os haszonnal dolgozva kínálnak mindent, és a legolcsóbb szupermarketes termékekből értékesítenek úgy, hogy blokkot sem adnak hozzá. Arra, hogy a hangosításért felelős illetékes látszólag sem értette a dolgát, és bármennyire is próbálta megelőzően a belső szerkezetet körbe tekerni ruhaanyaggal, ettől még ugyanolyan mocskosul kásás és összefolyó volt minden. Egy analóg hip-hop alappal nem lett volna baj, de a gitárokat és a dobot ez a hely (ahová egyébként ha hatszázan beférnek, sokat is mondok) képtelen befogadni. És ez volt az alaphangulat, a karszalagos mizériáról és a rajtaütésszerű bunkóskodásokról, felesleges erőfitogtatásokról nem is beszélve. Ennek tükrében pedig én sem bírtam végig itt maradni, így az alábbi beszámoló csak az első hat fellépőről tesz említést az alapvető tények mellett.
Mivel a biztonsági őrök szerelmesek lettek a táskámba, sikeresen lekéstem az Orient Fall fellépésének elejét, de már a ki- és átszűrődő hangokból is átjött, hogy valami nincs rendben, így mire beértem a terembe, szembesültem is mindennel. Krisztiánék a szett felére teljesen belefáradtak abba, hogy nem hallják saját magukat, így különösebb mozgást sem produkáltak a színpadon: inkább azzal voltak elfoglalva, hogy ebből is a lehető legtöbbet hozzák ki. Mentségükre szóljon, hogy még ebben a harsh-káoszban sem voltak pontatlanok, és ahogy befogtam a füleimet, át is jöttek a váltások és témák. Ez főként az új dalok esetében lesz számottevő elem, hiszen ahogy kihallottam, megelevenedett az a fejlődés, amit a legutóbbi EP előrevetített, így mindenképp kíváncsi leszek arra is, hogy a srácok április ötödikén a Trafikban egy erőteljes megszólalás mellett hogyan bolondítják majd meg a közönséget. Szerencsére a Joseph Merrick tételértékű sorait (ami már pólón is visszaköszön) páran így is ordították, de teljesen megérthető okokból az Orient Fall tagjai totálisan kényelmetlenül érezték magukat ebben az eleve hálátlan szerepkörben, hogy lényegében rajtuk próbálják ki a hangzás szélsőértékeit. Ennél a pontnál következett be az is, hogy az eredeti hangosító (teljesen megérdemelten) el lett zavarva, és itt kell megköszönni a helyettesítőknek, hogy az est további részében megpróbálták menteni a menthetőt.
Őket a gyulai Over Promises követte, akiket láthatóan nagyobb ováció fogadott, és a srácok éltek is a figyelemmel, így minden erejüket bevetve mozgatták meg a közönséget. Szettjük már jobban szólt, mint az ‘Orient produkciója, ugyanakkor az új dalokat is bemutató banda értékeiből számomra mindenképp levett az a mértéktelen modorosság, ami rányomta a bélyegét az egész bulira, és amit mindenképp el kéne hagyni ahhoz, hogy valóban komolyan lehessen venni őket. Úgy gondolom, hogy az erőltetett pózolások és a teljesen felesleges nyomatékosító káromkodások helyett egy kicsivel több időt kéne szánni a totálisan elvesző és hamis énekdallamokra, és egy bizonyos kor felett már a számindító „basz-szá-tok-meg” felkiáltás is kínossá válhat, arról nem is beszélve, hogy ez minden, csak nem tisztelet. Ettől függetlenül a fellépés lendülete és a dalok fogóssága mégis megmentette a produkciót, és tényleg nem volt rossz koncert, de nem is érzek késztetést arra, hogy egyhamar újra lássam a srácokat.
A Just Before His Crucifixion feloszlása három folytatást eredményezett: egy Leander-tagságot Maczák Márknak, egy gitáros poszton való megerősödést a The Sharon Tate-nek, és egy utódzenekart, az Atlantis Lies In Nemesist. Ugyanakkor ebből a háromból csak kettőt tekinthetünk egyelőre valóban eredményesnek, mivel az ’Atlantis első fellépése alapján elkönyvelhetjük, hogy ez a banda még bőven nem áll készen arra, hogy színpadra álljon. Az eleve sajátos hangzás mellett gyakorlatilag nem tudtam eldönteni, hogy mikor kezdődik egy dal, vagy mikor ér véget, se füle, se farka nem volt az egyes tételeknek, arról nem is beszélve, hogy a pontatlanság teljes alapélménye volt a fellépésnek, így minden egyes szerzeményt (leszámítva az As Blood Runs Black-feldolgozást) módszeres szétcsúszás mellett fülelhettünk meg. Ez akkor vált kirívóvá, amikor a koncert közben egy dobprobléma merült fel, és még inkább kierősítve hallhattuk a lábdobokat: Zoltán vagy nem volt formában az eleve hátráltató tényezők mellett, vagy nem egy ügyes dobos, de kétségtelen, hogy ez a fellépés ebben a formában értékelhetetlen volt. Mindenképp adnék még a srácoknak legalább három-öt hónapot arra, hogy inkább csak próbáljanak, és hogy az alapvetően nem rossz ötleteiket valós dalstruktúrákba rendezhessék, és persze itt is megemlíteném, hogy a „kurva anyádat, mozdulj meg!” jellegű beszólásoktól sürgősen meg kell válni, mert ez tényleg vállalhatatlan, még az eredményes wall of death tükrében is.
Ezután egy kicsit hosszabb átszerelés következett, majd felkerült a Martyr Defiled logójára egy TDCOH-molinó, amin a tapsolás mellett talán nem is lepődünk meg, hiszen a srácok egy-egy dalára legalább harminc új promófotó jut. Valójában ez az elnagyolt és kapkodó imidzsépítés az, ami szerintem a leginkább visszafogja őket, mert amíg másfél évet ültek három olyan szerzeményen, ami az egységesebb dalkonstruálás élménye mellett semmi újdonsággal, és az ominózus videoklip a mai napig nem is jelent meg, addig nem is feltétlenül lehet őket komolyabban kezelni. És ki tudja, talán nem is kell, hiszen a Grindrise első (és ottlétem alapján egyetlen) normálisan megszólaló koncertjét adó banda tényleg ebben a közegben érzi magát jól, és ennél többet ebből az alapvetően paneles hangzásból nem is lehet, de nem is kell kihozni. Elvégre a színpadi rutin és a közönséggel való normális kapcsolattartás tényleg megmozgatott mindenkit, és az összeszedettségük is üdítően hatott az egyébként nem túl erős dallamos énektémák mellett. A dalválasztás természetesen a frissebb zöngékre épült, de a Cleansing a Leper – erre sajnos nincs jobb szó – generic főtémája is kellő hatással volt mindenkire, és külön ildomos tény, hogy az eredeti felvétel gáznak ható squeeljeit végleg elhagyták a srácok. Ebből is látszik, hogy a TDCOH még a legnagyobb kapkodás és figyelmetlenség mellett is szánt időt és energiát arra, hogy önmagával szemben is kritikus legyen, így ha a tagok nagyobb figyelmet szentelnének a munkának ahelyett, hogy a magukról kialakult képre ügyelnének ennyire nagy figyelemmel, talán ki is nőhetnék azt az öcsiszerepet, ami magában foglalja, hogy mindenki ismeri őket, de valahogy ennél nincs is benne több. És magam ismételve nem is kell, hogy legyen, mert ez ide, falura elég és jó is, csak akkor nagyobb elvárások ne legyenek.
És ettől a ponttól kezdődött az, amikor már minden fellépőt csak sajnálni tudtam a körülmények miatt, mivel a TDCOH bulija után a hangzás ismét visszatért arra a sztenderdre, amit az Orient Fall koncertjén kísérleteztek ki. Persze a fül valamilyen szinten hozzá tudott szokni ehhez az akusztikai miliőhöz (…), de már ekkor is látni lehetett, hogy többen is hazafelé veszik az irányt. Ez egyrészt betudható a fiatalabbak hazaérési kötelezettségének, másrészt a helyszín okozta kellemetlenségnek, mert a saját bőrömön éreztem, hogy egyszerűen rosszul vagyok már a gondolattól is, hogy itt vagyok, és ez minden koncertélményt alapvetően befolyásolt. Az első törés épp az Another Dawn Comes fellépésére lett időzítve a tudatalattikban, és ugyan az emberek megnézték őket, és az első sorok aktívan próbálták lelkesíteni is az egyébként tényleg pontosan és lelkesen játszó bandát, attól még az a bizonyos szájíz mégis megjelent a teremben és úgy általában a helyen is. Pedig ha elvonatkoztatunk attól, hogy az ADC zenéje sem arra hivatott, hogy megváltsa a hazai színteret, ez egy másik közegben simán meggyőző koncert lehetett volna, ami új embereket állított volna a zenekar mellé, így azonban annyi maradt meg, hogy valakik fenn vannak a színpadon, valamit játszanak, amiből kisebb szünetekkel is egy konstans massza jön át, és valakik így is jól érzik magukat. Nekem sajnos kevésbé ment, de mindenképp adok még egy kört a bandának élőben, mert tényleg kíváncsi vagyok rájuk.
Az időbeli csúszás pedig módosított a sorrenden is, hiszen a Grindrise-szervezők mindenképp szerették volna, hogy a Martyr Defiled minél előbb színpadra állhasson: én ezt már sajnos nem tudtam megvárni, mert így is jóval éjfél után indultam haza, amikor már a Promethee állt a színpadon, de az A Thousand Years Slavery-t még megnéztem magamnak, mivel a felhozatal külföldi blokkjában talán ők álltak a legközelebb ahhoz a modern felfogású metalhoz, amiből mostanság megint kikerekedhet majd egy újabb hullám. Itt pedig nem az alapértelmezett svédeltség a fő szempont, hanem az a tartás és erőteljesség, amit a The Black Dahlia Murdertől tanultak el. A zenei alapok jelen esetben kevésbé direktebb, a dalszerkezetek terpeszkedőbbek és a felvonultatott témák is ügyesen lavíroznak a deathcore és a death metal között, amit egyébként csak a teljesen felesleges tiszta énektémák erőszakolnak meg. A banda főként reménységként kezelendő, ahogy a fesztivál összes fellépője is ebbe a kategóriába esik, és ezt nem is hazudtolták meg, hiszen egy kiforrott, összeszedett koncertet adtak a meglévő viszonyok és a közönség lelkesedésének apadásával arányosan is. Remélem, hogy a következő etapban is befér nekik Budapest, mert jó lenne ismét megtekinteni őket, ezúttal konszolidált körülmények között.
Bármilyen erőteljes mozgatórugó potenciálja is van a Grindrise-ban, ezzel az eseménnyel akaratlanul is túlvállalták magukat a srácok. Pedig ebben tényleg nem volt semmi más, minthogy jót szerettek volna adni a közönségnek, és hogy valóban összehozzanak egy olyan fesztivált, ami a hazai színtér fiatal generációjában valóban páratlan. Én nem szeretném, ha Robiéknak kedvét szegné ez az este, mert mindenképp folytatni kéne a hagyományt: inkább azt lenne célszerű szempontként kezelni, hogy ha tizenegy bandáról is van szó, ne egyetlen estébe legyenek sűrítve, hiszen színpadmester híján úgyis orbitális csúszás kerekedik ki belőle. Inkább legyen kétnapos a fesztivál, amit meg is érdemelne egy ilyen felhozatal, és ha ezt be lehetne lőni egy pénteki-szombati estére, le is jönne az a keménymag, aki most is megtisztelte a fellépő bandákat azzal, hogy tartotta bennük a lelket. A Grindrise ötödik fesztiválja sajnos nem lett olyan sikertörténet, mint amit kinézhettünk volna belőle, de a tanulságok mindenképp levonhatók, a True Skool House egy életre kerülendő, az eseményt és a szervezőséget pedig épp ezért kell minden korábbinál erősebben támogatni, hogy egy hasonló buktató után is fel lehessen kelni a padlóról. Mert egy ilyen gyors ütemben szerveződő közönség minden kori és attitűdbeli negatívuma mellett is megérdemli azt, hogy a Grindrise ne maradjon folytatás nélkül.
