2018. december 17.
A lehetetlenül nagy elvárások. Van, hogy csak ennyi választ el egy amúgy tökéletes koncertet a beteljesüléstől. Azt hiszem, pont így jártam a The Night Flight Orchestrával. Ugye ez az a banda, amiben veterán svéd death metal-arcok – köztük a Soilwork és az Arch Enemy tagjai – néhány éve nekiálltak megidézni a ’70-es, ’80-as évek klasszikus rockzenéjét, először abszolút hobbiból, majd egyre magasabb szintekre emelve a dolgot, a két legfrissebb lemezük például már Európa legnagyobb metalkiadójánál, a Nuclear Blastnél jött ki. Én meg közben annyira rárajongtam a zenéjük utánozhatatlan, filmszerű, egyszerre retro és sci-fi hangulatára, hogy még az évtized legjobb dolgának is kikiáltottam őket, meg persze a legelső naptól, a legelső daltól fogva vártam, hogy élőben is találkozzak velük. Talán a várakozás nem is a legjobb szó, mert igazából nem is nagyon hittem abban, hogy valaha lesz ilyen, lévén az első pár évben ki sem mozdultak Svédországból, de végül csak megtörtént a csoda: a The Night Flight Orchestra kedden az A38 Hajón adott koncertet. Egy gyakorlatilag tökéletes házibulit, amit viszont bármennyire is szerettem volna, mégsem tudok az év vagy az évtized koncertjének nevezni. A lehetetlenül nagy elvárások, ugye.
Az estét nyitó Black Mirrors csapatához eleve úgy álltam hozzá, hogy az NFO-hoz méltó előzenekart úgyis lehetetlen találni, szóval whatever, majd lesz, ami lesz. Ehhez képest határozottan kellemes meglepetést okoztak a belga srácok. Alapvetően nyers, zúgós, csajvokálos ősrockot tolnak, valahogy úgy, ahogy a Blues Pills, vagy itthonról a River of Lust is szokta, meg néhol eléggé stoner-szagú, Kyuss– vagy Red Fang-féle témákba is belemennek, hogy aztán két perc múlva már megint valami pszichedelikus elszállásban idézzék meg a ’70-es éveket. Baromi jól szóltak, feszesen, húzósan játszottak, Marcella di Troia énekesnő is kellően meggyőzően adta elő magát, szóval igazából minden szempontból rendben volt a bő félórás szettjük, amiben a friss debütlemezük dalai mellett az MC5-tól a Kick Out the Jamst is elsütötték, mintegy aláhúzva, hogy honnan is fúj náluk a szél. Dögös buli volt ez, amit kár, hogy csak egy maroknyi ember nézett meg, de azért elöl így is jóízűen elbólogattunk a Black Mirrorsra. Visszajöhetnének valami kisebb klubba is.
A Night Flight Orchestrára sem telt meg a hajó, talán egy szűk félháznyi ember jöhetett össze, de aki ott volt, mind imádta az egészet, a színpadtól a terem hátuljáig. Egy bő egyórás buli, ami úgy teljesen komoly, hogy közben teljesen komolyanvehetetlen. A zenei oldal hibátlanul hozza a VH1 legjobb válogatásainak szintjét, valahol a hard rock, az AOR meg a progresszív rock háromszögében, a Journey, a Survivor, a Deep Purple és hasonló bandák legnagyobb pillanatait idézve. De a legjobb mégis az, hogy a banda ennek ellenére sem próbál úgy tenni, mintha 1982 lenne, sőt, nagyon jól tudják, hogy 1982 igazából sok szempontból tökre giccs volt, és erre a giccsre erősen rá is játszanak. Nem paródia jelleggel, nem elbaromkodva, csak úgy modorosan, összekacsintósan. Hát mi az a pilótajelmez a lila öltönnyel meg a pöttyös inggel Björn Strid énekesen? Mik azok a random zakók a többieken, mi az a pálmafás ing a billentyűsön, mik azok a kalapok? Mi az az átlátszó dobcucc, a rajta körbetekert fényes LED-szalag, meg a telefonkagylók a stewardessnek öltözött vokálos lányok mikrofonjain? És mi az az indokolatlan bagoly a színpad kellős közepén?! Alapesetben kifejezetten nem bírom, ha egy zenekar túlcicomázza a saját külsőségeit, de a Night Flightot el sem lehetne képzelni máshogy.
A banda az idei Sometimes the World Ain’t Enough album címadó számával vette be a színpadot, majd minimális szünetekkel dobálták sorban a többi dalt, meg néha megálltak kicsit pezsgőzni, mert az úgy kell. Egyébként meg végig sütött róluk, hogy imádják ezt csinálni (kivéve talán hátul a ritmusgitártól a sampleren át a kolompig és csörgőkig minden lehetséges hangszeren játszó Sebastian Forslund, aki néha egy-egy pillanatra azért láthatóan elunta a banánt), tökéletesen egyben voltak végig, Björn is szinte egy az egyben kiénekelt mindent, amit a lemezeken összeremekelt. A hangzás sajnos kicsit szétesett, David Andersson gitárszólóiból például alig lehetett hallani valamit (pedig baromi ízes dolgokat penget), máshonnan állva meg Richard Larsson billentyűtémái tűntek el, a ritmusszekció viszont gyönyörűen szólt. Amúgy meg rengeteg tánc (újfent ki kell emelni, hogy a Paralyzed az év diszkóslágere, de a Can’t Be That Bad is szorosan ott a nyomában), tapsoltatás, együtténeklés, a végén még egy óriási vonatozást is levezényeltetettek a közönséggel, mint valami Neoton Família-koncerten.
A setlist nagyjából fele-fele arányban hozta az új lemez meg a tavalyi Amber Galactic húzódalait (Midnight Flyer, Turn to Miami, Gemini, Lovers in the Rain, Something Mysterious stb.), az első két anyagról csak pár darab került elő. Ez egyfelől logikus, mivel a két újabb lemezzel vált komolyabbá a banda körüli hírverés, erre kezdték el valamennyire felkapni a fejüket az emberek, de attól még átkozottul hiányoltam a korábbi dalokat. Mondjuk így is sikerült jól belenyúlni a régiségekbe, a Living for the Nighttime rögtön a buli elején meghozta a nettó Rocky Balboa fílinget, a végén a zongorás introval és pezsgőzéssel felvezetett, felemelő refrénnel megkoronázott 1998 tökéletes levonuló dal volt, a ráadásban meg a West Ruth Ave konkrétan meghozta azt a pillanatot, amire úgy hat éve vártam, amióta először akartam táncra perdülni a dalra az eső áztatta Szent Gellért téri villamosmegállóban.
Csak hát jó pár dal lett volna még, amihez hasonló élményeim fűződnek, a merengős, sabbathi mélységekbe zuhanó Transatlantic Bluestól a keserédes I Ain’t Old, I Ain’t Youngon át az életnél is nagyobbnak ható, epikus, tízperces The Heather Reportsig, amik kimaradtak – én tényleg úgy mentem le erre a koncertre, hogy azt akarom érezni, csak hatványozottan, amit olyankor érzek, amikor hajnaltájban hazafelé botorkálva, a kiégés és az eufória határán tengődve hallgatom ezeket a dalokat, ez pedig csak kisebb részletekben teljesült be. A lehetetlenül nagy elvárások, ugye. Ettől függetlenül továbbra is tartom, hogy a Night Flight Orchestra napjaink egyik legmenőbb dolga, akik koncerten is tökéleteset alakítanak, szóval remélem, jönnek még felénk, és remélem, addigra sokkal több embernek is leesik, hogy mekkora kincs ez a zenekar
Fotók: Cseke Dániel – Még több fotó
