2018. november 18.
Előre sejteni lehetett, hogy ha a trógerkirály Attila egyszer végre egy headliner bulival is eljut Budapestre, abból elég nagy hacacáré fog kerekedni, főleg hogy idén már ötödik éve, hogy Fronzék utoljára Budapesten rendetlenkedtek. Azon viszont még így is meglepődtem, hogy az atlantai metalcore-brigád bulijára az A38 hajón az összes jegy elfogyott, jó egy hónappal előre. Persze utólag már egyértelmű, hogy a komoly érdeklődés nagy mértékben szólt a turnétárs Eskimo Callboynak is, akik nagyjából a német színtér Attilájának számítanak a maguk széllel szembe hugyozós, mindenbe beleszarós partycore-jával, és szemmel láthatólag nálunk is elég sok fiatal kapott már rá a zenéjükre. A turné lineupja a szintén amerikai, szintén elektro-metalcore-os The Browninggal lett teljes, a budapesti állomás pedig a szerda esti időpont és a nehézkes kezdés ellenére is egy elég király házibuliba fordult át.
Az este elég döcögősen indult: az Eskimo Callboy késése miatt alaposan megcsúszott a kapunyitás, elég masszív sorban állás alakult ki a rakparton, és mire mindenkinek sikerült bejutnia, a The Browning már nagyban nyomult a színpadon. Én is csak a műsoruk második felét csíptem el, de az alapján különösebben nem is sajnálom az elsőt. Metalcore korrekt kiállással, egy kellően lelkes frontemberrel meg egy elég megfáradtan játszó dobossal, illetve nem túl izgalmas dalokkal, sok breakdownnal és még több trance-es, diszkós, elektronikus bettéttel. A srácok összesen talán fél órát játszottak, elöl egész szépen meg is mozgatták a népet, viszont mivel nem szóltak valami vaskosan, engem hátul nemigen tudtak meghatni, és alighanem a nagyobb rajongóknak is bőven maradhatott utánuk hiányérzetük.
Az Eskimo Callboyhoz kimondottan szkeptikusan, sőt negatívan álltam hozzá: azt vártam, hogy irritáló hülyegyerekek műmájerkedése lesz az egész, ehhez képest viszont egy profi, összeszedett show volt ez, ami simán magával rántott. Nem utolsósorban azért, mert a szett az első daltól kezdve úgy szólt, mint a mesében, nem győztem vigyorogni a masszív, a Duna fenekéig lehangolt nu metalcore riffekre. Meg amúgy is, a srácoknak hallhatóan jól áll, hogy egy kicsit felnőttek, a legutóbbi lemezük számaiban sokkal kevesebb a kínosan ízléstelen, vállalhatatlan mozzanat, mint a régiekben – és szerencsére az irritációért nagyrészt felelős szintitémák is csak elég halkan szóltak a háttérben. Így aztán többnyire tisztességes bulimetál benyomását keltették az olyan nóták, mint a nyitó grúvbomba Back in the Bizz, a kissé újkori BMTH-szerű Shallows, vagy az úttörődobos kórussal és egy tízpontos refrénnel felvértezett The Scene. Utóbbi simán a buli egyik csúcspontja volt még úgy is, hogy hiába vártuk, Fronzilla nem jött elő közben szöveget köpködni, mint a klipben. De kiválóan működött az este legtáncolósabb száma, a kifordított, flegma Depeche Mode-feldolgozásra hasonlító VIP, vagy a legvégén a Cadillac-tolvaj himnusz, az MC Thunder is. Rendesen felemelő élmény volt azt látni, hogy körülöttem mennyien és mennyire beindulnak ezekre a dalokra. Oké, persze, a nagyzolós dalszövegeket továbbra is nehéz komolyan venni, de hát nem is kell, nem is szabad. Ez a banda nem a nagy üzenetek közvetítéséről szól, hanem arról, hogy a fiatalok az arcukon pattogjanak és pörögjenek, az meg simán teljesült, ráadásul úgy, hogy még nekem, a sznobmetálosnak sem kellett szekunder szégyenkeznem bólogatás közben. Szóval összességében tök kellemesen csalódtam az Eskimo Callboyban.
Miután a németek kellőképp felhúzták a közönséget, az Attila se perc alatt még jobban felforgatta a hajót. A gátlástalan polgárpukkasztás koronázatlan császárai kapásból a Three 6 templomégetős, hathathatozós surmóságával indítottak, majd sorban dobálták le a többi trógerhimnuszt: About That Life, Middle Fingers Up, Moshpit, Blackout, satöbbi. Breakdown breakdown hátán, a végig napszemüvegben nyomuló Fronz gonosz manó vokálozása élőben is iszonyat jól szólt, ráadásul emberünk a közönséggel is folyamatosan brahizott: küldött egy dalt az Attila nevű nézőknek, lazán szobára küldött egy párocskát az első sorból, meg egyáltalán folyamatosan hergelte a pitezőket („push some motherfuckers, I don’t give a fuck„). Ment is középen a háború, amin jobbára csak a félidőnél bedobott Bulletproof nu metalos slágeressége oldott egy kicsit. És meglehet, hogy a banda ősfurkó imidzséhez nem passzolna, de ettől függetlenül simán jól állna nekik még pár hasonló lazább dal, pláne hogy Fronz énekhangja sem csapnivalóan szar. Na meg ha őszinték vagyunk, azért jöhetett volna pár régebbi, klasszikusabb metalcore-nóta is, egy Rage vagy egy Make It Sick is simán ütött volna akkorát, mint a tahó Public Apology vagy a Proving Grounds. A szűk egyórás program viszont inkább csak az ilyeneket osztotta végig, és hiába zabálta így is a nép az egészet, hiába forrongott a pit és zengett pár számonként az „Attila! Attila!” chant, azért akkora örömmámort mégsem éreztem a levegőben, mint az Eskimo Callboynál.
Még jó, hogy velük ellentétben Fronzék visszajöttek ráadásozni is, hogy az utóbbi évek legmenőbb Attila-számával, a Pizzával egy fergeteges befejezést adjanak a bulinak, egy óriási wall of death-tel aláhúzva. Ennél már tényleg csak az lett volna királyabb, ha a terem két oldalról az ananászosok és az ananászellenesek csapnak össze. Vagy ha valaki rendesen be is rendel egy családi hawaiit, és felküldi a színpadra. Na de majd legközelebb!
Fotók: Marossy Norbert / a38.hu
