Papa Roach – The Paramour Sessions

A The Paramour Sessions nem fogja megváltani a világot, nem ő az új Jézus, és az egy számon belül felhasznált témák is a megjegyezhető mértéken belül maradnak. Nem több, és nem is akar több lenni, mint egy jó rocklemez. Ez viszont maradéktalanul sikerül neki. Nyilván a régi metálos rajongók most is fanyalogni fognak, a gitárok nem úgy zúznak már, Coby sem üvölti már ki a lelkét, de ez nem is arról szól. A The Paramour Sessions egy érett zenekar érett, letisztult lemeze. A To Be Loved, mint első sláger, tökéletesen funkcionál, rövid verzék, egyszerű, fogós témák, és könnyen megjegyezhető refrén, koncerteken is jó közönségmozgató lehet gyors, táncolós tempójának köszönhetően. A gitár sem csak egy, mély hangon zúz már, hanem egyszerűen, de színesen.  Az Alive (N’ Out Of Control) egy kicsit keményebb, a régi időkre emlékeztető, de dallamos énekkel, tempóváltásokkal, a refrének alatt középtempóra váltva. A vége felé Jerry Horton egy rövidke szólót is elereszt, hadd ámuljon a nép, hogy ilyet is tud. Tipikus PR nóta a Crash, az eddigiek után kicsit langyosabb, az effektek pedig sosem álltak jól ennek a bandának. Egy meglepően jó gitártémával indul a The World Around You, no ez viszont nem tipikus. Érzelmesebb, lendületes rocknóta ez is, Horton játéka itt is kimondottan jó, mintahogy az egész összkép is: kellemes refrén élvezetes hangszeres játékkal megtámogatva. Az már ennyiből is kiderült, hogy a lemez erősen pozitív kicsengésű, nyoma sincs a 2000-es Broken Home dalhoz hasonló depressziósabb tételeknek. Érzelmesebb a Forever is, a lágy felvezetésből robban ki a nagyszerű refrén és a fogós riffözön. Nagyszerű dal, öröm hallgatni. Egyedül a kezdés volt furcsa, kicsit az Offpsring egy számára emlékeztet. Elöljáróban annyit, hogy az egykori tucat metal éllovas az év egyik legjobb rocklemezét hozta ki. Az I Devise My Own Demise-al vége szakad az érzelgősségnek, feszes ütemű tombolás veszi kezdetét, ismét nagyszerű refrénnel. Apró szépséghibája, hogy nem tudom honnan, de a dallama nagyon ismerős. De oda se neki, ettől még jó, érdemes a gitárra is ismét odafigyelni közben, apró díszítésekkel teszik még élvezetesebbé. Egy biztos, remekül lehet együtt üvölteni a srácokkal ezt a számot. Is. Szokatlanul, akusztikus gitárral kezdődik a Time Is Running Out, de aztán egy lassabb, jó kis rocknóta kerekedik ki, talán annyira kiemelkedőnek nem nevezném, de nem is töltelék. És itt a lemez igazi balladája, a What Do You Do? Olyan, amilyennek egy rockballadának lennie kell. Jacoby hatalmasakat énekel benne, van tehetsége a srácnak, ez nem is vitás, jól beleillik a zongora a háttérben. Gyakorlatilag az előző folytatása a My Heart Is A Fist, hangulatban, tempóban is.  Alig három perces hossza is sejteti, nem titok többé, a No More Secrets ismét felpörget. De még mennyire, laza kis rock&roll-os kezdés, pihentető verzék, és ismét rock&roll, az album egyik legjobb refrénjével. Jól hallani, hogy a zenekarnak jó gitárosa van. Nem játszik elvetemülten bonyolult témákat, de amit tud, azt érzéssel, lazán, mondjuk divatosan, fílingesen. Ez a rock&roll bazzeg, nem a Hungária! Végig szól az akusztikus gitár a Recklessben, és jól is áll a bandának ez a dal. Is. Egyszersmind slágeres, de mégsem túl kommersz, akár ez is lehetne a következő kislemez. A The Fire címével ellentétben nem annyira tüzes dal, de szerencsére a lécet még így sem veri le. A Roses On My Grave kissé filmzenésen kezdődik, és meg is marad a komolyzenei kíséret. Ilyet még nem hallottunk a Papa Roach-tól, szokni kell, de nem mondanám rossznak. Sőt, ahogy a gitár is megszólal, egészen pofás kis nóta áll össze. Szerencsés lemeztulajdonosok utolsóként a 2004-es lemez slágerét, a Scars-t is meghallgathatják, élőben. Ha valakinek nem lenne még egyértelmű, elmondanám, a Papa Roach minden várakozásomat felülmúlta. Természetesen nem számítottam gyenge anyagra az előzők ismeretében, de ez az igazán változatos, remek lemez még engem is meglepett. És mivel senki sem kövezhet meg senkit, még ha azt is mondja, Jehova, én adok rá 9 pontot.