2018. július 29.
Idén immár negyedszerre is a dunaújvárosi Szalki-szigeten került megrendezésre a mindenkori hosszú hajú rockerek, tarajos punkok, bőrgatyás metálosok, hardcore fenegyerekek és szegecses blackerek fesztiválja, a Rockmaraton. A buli, ahol mindenki feszengés nélkül lehet az, ami a lelke mélyén; ahol generációk bólogatnak együtt; ahol végtelen a sör; és ahol a 4 színpad közül legalább egy biztosan beletalál a zenei ízlésedbe, ha elég nyitott vagy. Ha nem, akkor maximum kimész a Duna-partra süttetni a hasad.
Az idei ‘maraton szokás szerint megint egy egész sor külföldi húzónévvel kecsegtetett minden stílus kedvelőinek, rögtön az első napon, kedden olyan bandák léptek fel, mint a Cannibal Corpse, a Thy Art Is Murder és az Overkill, de a többi nap is erős lineupokat hozott a punktól egészen a black metalig. Meg persze a hazai underground nagyjai is előkerültek, az első napokban például a Stubborn, a hosszú hallgatás után feléledt Insane, a nemecsek, a Petofi és a Téveszme, akiket egytől-egyig kötelezően le is csekkoltunk.
Röpke sátorépítés után a Stubborn még világosban indította számunkra a fesztivált a Szurkolók az Állatokért színpadon. Részemről volt egy kis kezdeti meglepődés az első néhány dal alatt (“Ilyenkor mégis a fülén ül a hangosító tag?”), mivel a basszusgitárhoz képest kevéssé volt hallható bármilyen más hangszer, de ez a probléma idővel orvosolva lett. A szívünk csücske kerekegyházi káoszbanda a tőlük már megszokott végenincs energiával nyomta le szettjét a kissé nyugdíjas üzemmódban ácsorgó közönségnek, bár idővel kezdett átragadni a csí az első sorokban álló srácokra. Ezt nagyban segítette Kaldenekker Feri, aki basszusgitárjával ezúttal is lerótta búgócsiga-köreit a hallgatóság köreiben, hátha ezzel feloldódásra ösztönzi a táncolni vágyókat. A kötelező Black Batsen kívül a fiúk kifejezetten a friss Let’s Start a Fire albumról szemezgettek, ami engem kicsit csalódottá tett, de valahol megértem, amiért egy ilyen vegyes látogatottságú fesztiválon inkább az új lemez megőrüléseire helyezték a hangsúlyt, a régi cuccok kárára. Így is egy okosan összeválogatott setlistet kaptunk, hiszen végül is ne ugyanazt várjuk, mint egy klubkoncerten, ahol a célzott közönség betéve fújja a komplett Stubborn-diszkográfiát. Na, de egyáltalán nem volt ám siralmas a helyzet, például a Cold Hearts/No Heart bivalyerős kezdése vagy a Dead End felemelő szépsége maradandó élményeket hagytak bennem. Meg az első sorban featelő lány a False Heaven alatt, aki olyan, férfiakat megszégyenítő hörgést nyomott le, hogy rendesen kerestük az állunkat! A nap első bulijának tökéletes volt ez a program, reméljük, hogy Árpiéknak sikerült megfogniuk még a random betévedő arcokat is, akik később rácsekkolnak a zenekar lemezeire.
Az erőteljes felvezetés után az “Elhoztam nektek az öregek otthonából ezt a zenekart!” jelmondattal beindult a sokak által várt nosztalgia. A régi tagokkal újra összeálló Insane ugyanis elhozta a komplett 10 éves Our Island – Our Empire lemezét a Rockmaratonra, hadd örüljön a nép! Első-Insane-ezőként számomra a srácokról a rutin és a profizmus jött le, a közönség arcairól pedig a múltidéző öröm, amikor felcsendült a Something Is in the Wind, a Ready to Kill vagy a 33, de még a ritkán játszott How Dare You? is helyet kapott a setlisten. Egy röpke gitároscsere után jött is a második etap és az évfordulós album többi része. Hadd dicsérjem az összes karakteres énekhangot a bandában, mert annak ellenére, hogy baromi nehéz a tiszta éneket váltogatni az ordítással, alig hallottam pár hamis hangot. Ha már az éneknél tartunk, a Hocus-Pocus után jött is egy meglepi a mikrofonnál, amikor Molnár Bálint énekes helyére beugrott elődje, Knapp Oszi a The Runra. Az pedig elég tetőpont-szagú volt, amikor zárásnak a Set It On Me-t együtt nyomták el, régi és még régebbi tagokkal egyaránt. Mit ne mondjak, ez a szűk háromnegyed órás móka annyira családias és laza volt, mint egy házibuli az ezeréves haverokkal, csak Backstreet Boys helyett normális és minőségi zene szól. Kicsit sajnáltam is, amiért egy az egyben kimaradt az életemből ez a zenekar, pedig az ő fénykorukban, az én gimis koromban már csak egy pici ugrás lett volna a Subitól az Insane zenéje, és szerintem akkoriban kifejezetten csíptem volna őket is.
Miután a hazai srácok megalapozták a jó hangulatunkat, némi fröccsital-utánpótlás után igencsak szimpatikus dallamokra lettem figyelmes a nagyszínpad irányából. Hát mik ezek a gyors ütemek, mik ezek a súlyos oldschool metál riffek, mi ez a rikácsolós vokál?! Hát bizony az Overkill, akikről egy büdös szót sem hallottam soha – szégyelljem is magam! –, de végül az egész fesztiválozásom egyik legjobb élményét adták az öregfiúk. Mivel jó ideje orrba-szájba hallgatom a jó Power Tripet, a Violationt és egyéb, hardcore alapokon nyugvó, thrash-sel erősen átszőtt királyságokat, ezek újra nyitottá tettek az ilyen metál alapvetések befogadására, mint az Overkill. Végigmentünk a New York-i veteránok több évtizedes történelmén, többek között a Hello from the Guttertől és az In Union We Standtől kezdve az Infectiousön át az Ironboundig, zárva az eklektikus Fuck You-val, hogy mégis érződjön már némi punk hatás! Lelki szemeim elé hozták a ‘80-as évek hosszú hajkoronáit és bőrkabátjait azokkal a nyers, koszos riffekkel, amiken érzed az elmúlt 40 év porát és izzadtságát, persze a kihagyhatatlan gitármaszturbálós szólókkal tarkítva, majd megkoronázva egy karakteres basszusgitár-játékkal D.D. Verni részéről. Bobby „Blitz” Ellsworth énekesen pedig meghalsz, hogy még a dalok közti felkonferálásokat is károgva nyomja, hát zseniális. Körülbelül egyórás szettjüknek minden percét kajáltam, nem is akartam, hogy vége legyen!
De az élet nem kívánságműsor, így a szomszéd sátorban máris egy jóval sötétebb és modernebb fordulat következett, amikor egy elég hatásos belépővel felsejlett a piros fényben a Thy Art Is Murder sziluettje. Az ausztrál deathcore-banda CJ McMahon tavalyi visszatérése óta már másodszor érkezett Magyarországra az eredeti énekessel, plusz ezúttal már egy új lemezzel is, szépen meg is telt a Szurkolók az Állatokért sátor. Bár a tavalyi düreres koncertjüket a Holy War címadó számának hátborzongató hangjaival indították, a Dear Desolation megjelenése után most mégis furcsálltam, hogy ezúttal sem került a szett végére ez a félelmetes témájú és erős tétel, hanem viszonylag hamar ellőtték. Egyébként abszolút rendben volt a bő egyórás show felépítése, jár a srácoknak a piros pont, hogy az utolsó két album erősségei mellett nem kevés dallal belekaptak a ‘12-es Hate lemezbe is (bár a Rammstein Du Hastjának feldolgozása elég mókás volt). Ennek ellenére az élőben kifejezetten erős kiállású zenekarral ezúttal nem voltam maradéktalanul elégedett. Amilyen karakteres hangja van CJ-nek, annyira keveset lehetett hallani belőle, és Lee Stanton lábdobja is sajnos elmászott néha. Amit viszont teljesen megértek és helyeslek, az az, hogy a koncert felénél CJ elég csúnyán kiosztotta a közönség azon részét, akik az első sorból fogdosták éneklés közben. De szerencsére nem volt nagy hiszti, mentek is tovább az Absolute Genocide-dal, az önjelölt moshmesterek meg becsülettel végigtáncolták az összes darálást és breakdownt. A koncert végén még valaki bele is szállt a térdembe, szóval a Cannibal Corpse belezéséről már sajnos nem tudok nyilatkozni, sürgős kórházi teendőim miatt. Ennyit azért nem ért ez a Thy Art’, de legalább ez volt életem legemlékezetesebb Reign of Darknesse, az biztos.
“Lesz ma Petofi, Téveszme – itt lesz az egész 11.-es irodalomtankönyv” – Molnár Dávid, nemecsek
Miután másnap végre kiengedtek a kórházból, már be is tudtam esni a meglehetősen korai időpontot kapott egri nemecsek koncertjére a Metal.hu sátorba. A srácok egyszerű, de tartalmas zenéjét divat párhuzamba hozni a Téveszmével, de szerintem ezt szorítsuk le inkább csak a közönség passziójára, a zene itt jóval nyersebb, punkosabb és talán egy hangyalábnyival gyorsabb is, mint a nagy egri elődé. Öröm volt látni, hogy délután 2-kor milyen szép számban voltak kíváncsiak rájuk az emberek, és mennyien fújták a szövegeket, meg is kapták a “legfaszább férfikórus a fesztivál történetében” címet Dávidtól. Őt egyébként érdemes kiemelni, hiszen kifejezetten a közvetlenebb hazai frontemberek sorát erősíti, nyughatatlan kiállása a közönség feloldódására is hatással van. A mikrofon mögött viszont Rófusz Gergő gitáros kiabálódását is egész gyakran hallhatjuk, így pláne még több fogós részt nyomhatnak a csordázni vágyó fesztiválozók a zenekarral együtt. Szépen megállták a helyüket a srácok a maratonon, pedig volt köztük egy új arc is: a basszusgitár posztra a már emlegetett Téveszme bőgőse, Szilágyi Norbert ugrott be. A setlist részletezésével borzasztóan nehéz dolgom van, a fiúk minden dalukat eljátszották, viszont kiemelném a záródalt, a nagy ívet bejáró A köztársaság bukása nem is kerülhetett volna tökéletesebb helyre.
A nemecsek koncertje után számomra jó nagy szünet jött, mivel a sorrendben következő Anchorless Bodies elmaradt, viszont ezt konkrétan egy szem ismerősöm se tudta. Itt ez nem túl jó pont a fesztiválnak, mivel a zenekar már hetekkel ezelőtt kiírta a Facebookon, hogy lemondják a fellépést, de a Rockmaraton részéről egy szó sem hangzott el erről, és még a programfüzetből sem törölték a fiúkat, elég nagy csalódást okozva ezzel nem egy és nem két embernek.
No de előbb-utóbb csak begyűlt megint a tömeg a szokásos helyre, a Szurkolók az állatokért sátorba, a fiatalabb generációk két nagy, magyarul ordibáló kedvencéért. Kezdjük is a nyíregyházi Petofi koncertjével, pro és kontra. Pozitív, hogy ha jól hallottam, némileg átdolgozták minden dalukat, amik kaptak egy atmoszferikusabb, ugyanakkor még dühösebb köntöst, valamint Mezei Bence mikrofonjára is került egy visszhangos effekt, ami még egy fokot dobott a zenéjük hangulatán. Tény, hogy a srácok eddig sem adtak gyenge koncerteket, szerintem most még erősebben szólaltak meg, mint mondjuk 3 éve. Tovább bővíti a pro oldalt, hogy Pór Peti háttérvokálja egyre királyabb, elég sokat is nyomja, de mennyiségben a többiek sem maradnak le sokkal. A Petofi az a magyar zenekar, akinek szövegeibe szinte bárki bele tudja érezni a saját szenvedéseit, ha akarja, éppen ezért nem csak tíz embert vonzanak be a srácok, de ez egyáltalán nem baj. A Süket füledre talál a vallomásom például vitathatatlanul az egyik legjobb szövegű szerzeményük, szerintem élőben is ez szokta az egyik legnagyobbat ütni, ez most sem történt másképp. De sajnos felmerült bennem pár olyan gondolat is, ami a kontra oldalt erősíti. Már Bena Téltemető-felkonferálására is felvontam a szemöldökömet (“egy régi klasszikus, hát ki ne ismerné?”), és az sem kedvezett a hangulatomnak, hogy az átvezetők ezen kívül is annyira laza stílust ütöttek meg, hogy már félő volt, hogy szétesnek. A másik része a csalódottságomnak az, hogy mintha változott volna a srácok előadásmódja és hozzáállása. Azért egy ilyen fájdalmas szövegekkel és instrumentállal operáló zenét ne vigyorogva meg hülyéskedve kelljen már előadni, mert ott veszti hitelét az egész. De ne legyen igazam, meglátjuk, hogy mit alakítanak a fiúk a Counterparts előtti augusztusi koncertjükön.
A soron következő Téveszme mindig jó nagy nosztalgiajáratot jelent nekem is és még sok embernek ugyanígy, és mivel nagyon ritkán adnak koncertet, így még inkább felértékelődik az élménye annak, ha el tudjuk őket csípni valahol. Nagyjából tök mindegy, hogy régi vagy új dalt játszanak, figyeld meg az embereket, a legtöbben egy emberként fogják énekelni a szövegeiket. Szerencsére azért Nagy Viktorék szoktak figyelni a setlist sokszínűségére is és az idén 10 éves Válságtünetektől egészen a ‘14-es Akinek minden a vállán nyugszik, nem nyugszik senki vállán EP-ig játszották a dalokat ezúttal is. Mindezt egy jó adag intenzitással, és ezalatt a hallgatóságot sem kellett noszogatni, elég volt csak odanézni, ahogyan a mosholó gyerek és az ugráló bakancsos punk mellett egy lány a komplett szettet végignéptáncolja! Meg azért baromi szép pillanat volt az is, amikor Viktor egyszer csak nem kezdte el az egyik dalt énekelni, hát megtette helyette a közönség: “verítéked patakját egy nagy hajó mind elviszi / tégy úgy, mint akit érdekel, és úgy teszek, mint aki elhiszi” – csak egy pindurit volt ám hidegrázós! A technikai akadályok sem vontak le a lelkesedésből, és igazán egy dalt sem emelnék ki a koncertről, hiszen mindegyikben akad legalább egy sor vagy egy riff, ami az ember szíve csücske (bár a kedvenc dalom, a Gyűlöletbeszéd hiányzott, azt igazán játszhatnák gyakrabban!). Nagyon értékes dolog, hogy van itthon egy ilyen igényes punkzenekarunk, akik a jól ismert fogós dallamok mellett gyönyörűen használják és ki is használják a magyar nyelv szókincsét és minden lehetőségét, csavarát. Egy szó, mint száz, Az utolsó busszal leköszöntek a srácok, és aznapra én is feladtam a mankóval mászkálást.
Folyt. köv.
Keddi fotók: Rockmaraton facebook
Petofi fotó: Bodnár Dávid
