2018. június 28.
Szögezzük le rögtön az elején: Corey Taylor a 21. század frontembere. Egy két lábon járó intézmény. Az a fajta karakter, akinek lelkesen helyeselve iszod minden szavát és lesed minden mozdulatát, függetlenül attól, hogy maszkban ugrálva bömböli, hogy az ember = szar, vagy egymagában gitározgatva énekel valami merengős dalt. Mindegy, hogy a közönség száz vagy százezer fős, Corey Taylor elhiteti veled, hogy ez az egész egyes-egyedül érted és rólad szól. Azon kevés mai énekes egyike, akit évtizedek múlva visszanézve simán oda fogunk tenni a Dickinsonok, Hetfieldek és Anselmók mellé, mint ikon és példakép.
Éppen ezért volt a nyári koncertszezon újabb kötelező eseménye, hogy Taylor a Slipknot két budapesti koncertje után végre a „másik” bandájával, a Stone Sourrel is elnézett hozzánk. Azzal a bandával, amit az elején még sokan – valamennyire jogosan – egyfajta Slipknot lightként kezeltek, és a rajongótábora ma is masszívan merít a keményvonalas maggotok közül – ez főleg a nézők pólóiról látszott a napnál is világosabban. Közben viszont az elmúlt másfél évtized alatt a Stone Sour szépen a saját lábára állt, mind zeneileg, mind pedig a célközönségét tekintve. Első hazai fellépésük pedig soha nem látott tömeget vonzott be a Barba Negra Trackbe – a buli végül épp hogy nem lett sold out, de így is gigászi tömegek sorakoztak vég nélkül a pultoknál vagy a mosdóknál, és hát a nézőtéren is elég magasra szökött a heringesdoboz-faktor. Ezen sokan háborogtak is, de igazából nem ez volt a koncert legfőbb támadási felülete, hanem az, hogy Taylorék magukhoz képest mégis meglehetősen kényelmesre vették a figurát. Persze ettől még egy precíz, hibátlan műsort toltak az iowaiak, de ebből a sztoriból aligha fog legenda kerekedni. Oké, az előttük fellépő Nothing More bulijából se, de ők legalább jó értelemben meghökkentők voltak.
A texasiak ugyanis kapásból egy olyan dögös show-val indították az estét, amilyet nem mindennap lát az ember. Alapjában véve afféle modernizált nu metalban utaznak, fülbemászó refrénekkel, vadökör húzású riffekkel, és van is pár igencsak pofás slágerdaluk (nem hiába kaptak a tavalyi lemezükre 3 Grammy-jelölést is), de ez így önmagában még mindig nem garancia a világmegváltásra. Az élő produkciójuk viszont egyszerűen annyira formabontó, amilyet ritkán látni. Jonny Hawkins frontemberről eleve süt, hogy imád szerepelni és feltűnősködni, amolyan szerethető ripacs módjára: a lehetetlenül kockás hasát nem rejtegetve félmeztelenül, mezítláb, robotmozgással tolja a dalokat, de mégsem tűnik erőltetettnek, amit csinál, sőt, kifejezetten szimpatikus a srác, amellé, hogy tök jól is énekel.
És akkor ott van még a színpadkép. Gyakorlatilag minden lehetséges helyen dobcuccok állnak, a hagyományos szerkó és pár elszórt tam mellett van még itt egy egészen meghökkentő, steampunk beütésű, állványszerű perkacucc is. Tudvalevő, hogy Hawkins annak idején dobos volt, szóval annyira nem is meglepő, hogy van egy saját kis motyója, amit rögtön az első szám elején jól szét is püfölt. Amit viszont később műveltek a „skorpiófarok” néven futó tákolmánnyal a srácok, hát arra tényleg nem számítottam. Pár szám után ugyanis felpakolták az állványra Daniel Oliver basszgitárját, amin aztán egyszerre hárman álltak neki játszani, a végén már a dobverővel pengetve és aztán minden lehetséges irányba megforgatva azt. Ha van értelme olyat mondani, hogy egy hangszert módszeresen megerőszakoltak, hát itt pont az történt. Igazából nehéz eldönteni, hogy az egész kurva menő volt, vagy felesleges parasztvakítás, de legalább pislogtunk rá rendesen. És itt még mindig nem volt vége a „miafaszvan”-kategóriás mutatványoknak: Hawkins a vége felé még fel is mászott a skorpió farkára, ahol mindenféle effektgombokkal és -karokkal kezdte el manipulálni Mark Vollelunga gitáros játékát, amiből aztán elég hamar egy ordas nagy dubstep zajongás kerekedett. Mármint, egy konkrét Skrillex-feldolgozás. Na erre varrjon gombot az egyszeri koncertlátogató.
Az idén már 15 éve működő csapatnak itthon egyelőre még nincs nagy tábora, bár azért láthatólag jó páran ismerték és énekelték az olyan dalokat, mint a Do You Really Want It, a Don’t Stop, a Go to War vagy a záró Salem (Burn the Witch). Sokaknak mégis ez a buli lehetett az első találkozása bandával, az pedig biztos, hogy ezekben a sokakban most maradandó nyomot is hagytak. Részletkérdés, hogy egyébként a hangzás, főleg a gitár nem annyira volt a helyén, és hogy a végére igazából kicsit össze is folytak a dalok – ezeken egy átlagos előzenekar után méltatlankodnánk pár napig, aztán elfelejtenénk az egészet. A Nothing More-t viszont a meglepő mutatványai miatt egy darabig biztos nem fogjuk.
Magasan volt tehát a léc a Stone Sour előtt, de Taylorék magabiztosan meg is ugrották azt, még ha új világcsúcsot bőven nem is állítottak be. Viszont látszott, hogy nem is ezért jöttek, egyszerűen csak nyerni akartak, ami lazán meg is lett. Egyfelől azért, mert van egy egész sor tökéletes slágerdaluk, meg még inkább azért, mert – ahogy fentebb is taglaltam – Corey Taylor tényleg az a született rocksztár, akit alapjáraton feltétel nélkül bálványoz a közönség, még akkor is, ha hirtelen nem is tudja, hogy az adott bandájával most először jár csak Budapesten. Innentől pedig tulajdonképpen simán meg is engedhették maguknak, hogy ne adjanak bele mindent. A maga nemében ettől még tökéletes műsort kaptunk, de az igazi katarzis – bennem legalábbis – elmaradt.
Aztán lehet, hogy csak az én elvárásaim voltak túl nagyok. Valamiért tényleg egy tökös metálbulira számítottam, ahol az arcunkon pörgünk az olyan energiabombákra, mint a Get Inside, a 30/30-150 vagy a Made of Scars, meg emellé eléneklünk pár laza slágert – valójában viszont pont megfordult az arány, inkább az éneklés meg a taps ment a pitben léggitározás helyett, egy laza rock show-n jártunk. Egész pontosan a Corey Taylor Rock Show-n. Mert amíg a Slipknotnál a lehengerlő összkép, kilenc ember közös balhéja adja a fő vonzerőt, addig itt egyértelműen kizárólag a frontemberről szól a műsor. Szó se róla, a zenésztársai is jó kiállású arcok, kiváltképp az eszelős látványosan doboló Roy Mayorga (azt remélem, mondani sem kell, hogy Jim Root hiányán 2018-ban már rég nem illik fanyalogni).
De mégis a zenekar helyett az énekes neve az, amit már két szám után fennhangon skandálni kezd a tömeg, meg ami külön szerepel az első sorban feltartott piros-fehér-zöld csíkos Stone Sour-zászlón, és neki szánták azt a színpadra feldobott melltartót is, mintha csak 1987-ben lennénk. Taylor pedig fürdik a rocksztárságban, a fejére akasztja a kósza fehérneműt, pár számonként konfettit lövöldöz a tömegbe egy méteres shotgunból, de közben mégis figyelmes és közvetlen marad: üdvözli a Track melletti hídon bulizókat, leállítja a bandát egy nézőtéri sérülés miatt, és hosszas monológot intéz arról, hogy ideje kiszakadni a hétköznapi hajtásból és végre szórakozni meg élni egy kicsit. Ez persze nyilván nettó sablonszöveg volt, de mégis ilyenkor mutatkozik meg igazán, hogy Corey mennyire jól ért a közönsége tenyérből etetéséhez. A legnagyobbat mégis akkor ment, amikor a műsor negyedénél kiállt egy szál magában eljátszani a szívbemarkoló Bothert. Gyakorlatilag itt jött el az a pont, amikor igazán elterjedt a levegőben az az ünnepi hangulat, ami jóformán végig meg is maradt, kisebb hullámvölgyekkel, ugyanis pont a legkeményebb dalokat nem annyira értékelte a nép. A Song #3, a mindenható Through Glass és a ráadást záró Fabuless viszont hibátlanok voltak, utóbbihoz még a klipből ismerős felfújható figurák is előugrottak a színpadon. „It’s all downhill from here!” – erős finálé volt, na.
Az atmoszférával tehát különösebben nem volt gond, azt leszámítva, hogy jóval szelídebb lett az egész buli, mint amit vártam. Az viszont már tényleg elég komoly hiányérzetet keltett, hogy a srácok kifejezetten spórolósra vették a műsort. Alig több mint 75 percet álltak a színpadon, összesen 15 számot játszottak el, ami azért nem túl izmos egy ilyen kaliberű bandától, miközben a pályatársaik simán kihúzzák akár kétórásra is a szettjeiket. Ráadásul a program felét a tavalyi Hydrograd és az azelőtti House of Gold & Bones albumok dalai tették ki, amiken a szokásos pár überslágeren kívül elég sok töltelék is sorakozik, és hát jócskán játszottak is a töltelékek közül (érthetetlen például, miért volt jó a Whiplash Pantsszel és az RU486-szel kezdeni a bulit és a ráadást, miközben a Gone Sovereign meg a Mission Statement kimaradtak, de mindegy is). Azért jutott pár csemege a régivonalas arcoknak is, az említett 30/30, Get Inside és Made of Scars trió mellé előkerült még a tényleg teljesen indokolatlan Cold Reader is, az este legnagyobb ugrálásait előidézve. Persze azért ez sem volt egy „jumpdafuckup”-szintű megőrülés…
Összességében egy korrekt rutinműsort láttunk az utóbbi másfél évtized egyik legsikeresebb rockbandájától. Igen, Corey Taylor egy ikon, akit mindig jó látni, de ha őszintén belegondolunk, azért közel sem volt ez akkora buli, mint amekkorának néhány hardcore rajongó megélte. Persze ettől függetlenül bármikor szívesen látjuk újra itthon a Stone Sourt, de legközelebb ennél jóval többre lesz szükség az igazi üdvösséghez.
Fotók: Barba Negra
Nothing More-fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
