2018. február 28.
Február 18-án, nyolc év után ismét hazánkba látogatott a 2000-es évek nagy prog/death hullámának egyik alapvetése, a kaliforniai The Faceless. A koncert előtt beszélgettem Michael Keene énekes-gitárossal, aki már évek óta a zenekar egyetlen eredeti, alapító tagja. Keene egy végtelenül megosztó személyiség, és talán nincs még egy olyan zenész ebben a műfajban, aki ennyi vitriolt kap kritikusaitól és rajongóitól egyaránt, mint ő. Beszélgettünk az elmúlt éveiről, ami alatt szenvedélybetegséget és lelki megpróbáltatásokat kellett leküzdenie, az új szólóprojektjéről, illetve arról, hogy mégis miért utálják őt annyian, akik valójában egyáltalán nem is ismerik.
Az Autotheism után öt évet kellett várni, hogy kiadjátok az In Becoming a Ghost albumot, amivel jelenleg is turnéztok. Miért tartott ez ilyen sokáig?
Ez összetett dolog. Elsősorban annak köszönhető a késlekedés, hogy az előző albumot nagyon sokáig turnéztattuk. Félreértés ne essék, ez nagyon jó élmény volt. Viszont ahhoz, hogy időszerűen adjunk ki egy lemezt, előbb-utóbb haza kell menni és meg kell írni. Ez volt az első probléma, már késéssel indultunk emiatt. Amikor meg elkezdhettem volna megírni nem akart magától jönni az ihlet, elsősorban magánéleti dolgok miatt, elég rossz állapotban voltam. Nem volt értelme erőltetni. Ahogy elkezdtem rendbe jönni, úgy elkezdett dőlni belőlem a zene, így lehet, hogy kellett is az az időszak, amikor magára hagytam az egészet, hogy aztán visszajöhessek és olyat alkothassak, aminek van szubsztanciája.
Korábbi interjúk, illetve az album tematikája alapján ez nyilvánvalóan nagyon személyes lemez. Hogyan tudod megragadni ezeket a tapasztalataidat, ezeket az érzelmeket az életedből és átalakítani őket zenévé?
Igazából ez az első alkalom, hogy ennyire személyes dolgokról írok. Az Autotheism albumon voltak személyes jellegű témák, de az semmi ehhez képest. Ezáltal számomra is új élmény volt ennyire megnyílni. Úgy gondolom a metálzenéből gyakran hiányzik ez a személyes vonal. Sok más stílus hat rám és szerintem a dalszöveg nagyon erős és fontos része a zenének. Viszont a metálban úgy érzem gyakran csak mellékszerepet kap. „Mindenképp lennie kell szövegnek, szóval írjunk valamit!”. Én máshogy szerettem volna megközelíteni. Egyfajta lelki megtisztulás volt számomra. Hogy ezt hogyan csináltam? Igazából egy olyan helyzetbe kellett magamat kényszeríteni, ahol elfogadtam a kiszolgáltatottságot és tartanom kellett magamat ahhoz az elvhez, hogy bármit is írok, azt magam miatt kell írnom és reménykedni, hogy mások is meglátják benne azt, amit én. Szerintem amint az ember elkezdi mások elvárásaihoz igazítani a zenéjét, amit ír, ott már valószínűleg nem túl jó zene fog megszületni.
Úgy vettem észre, hogy az Autotheismnél elindult egy folyamat, ami az In Becoming a Ghosttal egyértelműen folytatódott, hogy egyre jobban és jobban betekintést kaptunk Michael Keene személyiségébe. Olyan, mintha a The Faceless egyre inkább ekörül az identitás körül forogna.
Szerintem igen. Ezen a lemezen jobban átjön a személyem, mint bármelyik korábbin.
A zenekarod kritikusai gyakran szeretik azzal megbélyegezni a bandát, hogy „A Michael Keene Show”. Ez mennyire van így?
Nem tagadnám, hogy van benne igazság. Sőt, mondhatni őrültség lenne azt mondani, hogy nincs benne valami. De például az új albumon vannak számok és témák, amik közreműködéssel jöttek létre. Hat szám volt teljesen kész, mielőtt bárkinek megmutattam volna belőle bármit. Viszont voltak számok, amelyeknek bizonyos részein nagyon sokáig ültem és egyszerűen nem tudtam tovább vinni őket, ezért szóltam Justinnak [McKinney, gitáros], hogy „hé, nem akarsz átjönni, jammelni, segíteni kitalálni, hogyan legyen?”, és így született meg néhány rész. Igazából mindig is így működött, szinte minden lemeznél, itt-ott felbukkantak más zenészek ötletei. Különösképpen Steve [Jones] a Planetary Duality albumon, neki voltak olyan riffjei, amik szerintem nagyon hűen tükrözték az ő akkori játékstílusát és ez új elemeket hozott a lemezre. Mindössze egy maréknyi témáról van szó, de azok szerintem nagyon kitűnnek, amikor hallgatod.
Egy nem olyan régi interjúban azt mondtad, hogy „szerintem van még bennem egy The Faceless-album”. Ezek szerint a The Faceless egy véges projekt?
Ha őszinték akarunk lenni, minden projekt véges. Mindazonáltal gyakran kapom magam azon, hogy azt mondogatom a körülöttem levő embereknek, hogy „hát, szerintem van még egy bennem”. Az is lehet, hogy ezt még tíz lemezen keresztül fogom mondogatni. Az viszont biztos, hogy vannak más dolgok is, amikre szeretnék koncentrálni. Van például egy lemez, amit szeretnék kiadni remélhetőleg a jövő év elején…
A Slaves and Masters?
Igen!
Arról mit lehet tudni?
Egyfajta szólóprojekt. Mindig úgy tervezem, hogy amiket elkezdek, egyfajta együttműködés lesz, de aztán egyszerűen csak megcsinálom egyedül, haha! Csak ücsörgök a stúdiómban egész nap és egyszer csak „hoppá, készen van!”. Nyilván sok mindenben különbözik a The Facelesstől. Bizonyos szempontból minden, amit írok, úgy hangzik, mint „én”, ez valamiféle tudatalatti dolog szerintem. Viszont régóta szerettem volna ezt kibontakoztatni, mert szeretem, amikor zenészeknek van egy felismerhető zenei identitásuk, és ezt szerettem volna magamnak. Viszont ez a projekt semmiképp sem mondható metálnak.
Hogyan tudnád körülírni?
Sok olyan hatás van benne, mint a The Facelessben is, de nem egy metállemez.
Egyáltalán élő zenéről van szó?
Igen az. Sok szintetizátor-alapú cucc van benne, de van rajta élő gitár, basszusgitár, élő dob, illetve elektronikus dobhangzás is. Mondhatni egy nagyon sötét, nagyon óvatosan fogalmazva „pop” lemez, ami masszívan industrial elemekkel bír. Szerintem a The Faceless-re is nagyon nagy hatással van a pop és industrial zene, ez főleg az elmúlt két albumon hallatszik. Imádom az egymáshoz csapódó gépek hangját, haha! Szóval inkább azon a vonalon mozog.
Úgy tűnik, nagyon éles határ van e két projekt között.
Igen. Vannak dolgok, amikben fedik egymást, de határozottan két különböző dolog.
A mostani setlistben még mindig sok van az Autotheism dalai közül. Ennyire fontos még számodra az az album?
Abszolút igen. Még mindig nagyon jó érzéssel tölt el az az album, nagyon büszke vagyok rá. Sokaktól hallottam, főleg a mostani turnén, hogy az a kedvenc The Faceless-albumuk, és ez nagyon boldoggá tesz. Remélném, hogy ugyanezek az emberek adnak egy esélyt az új lemeznek is. Eközben megértem, hogy az új lemez talán kicsit nehezebben befogadható, sokkal avantgárdabb, így nem biztos, hogy mindenkinek átjön első hallgatásra.
A legtöbb zenekar, amelyik új albumot népszerűsít, ilyenkor simán csak odacsapja az új album felét az élő műsorba és köszönik szépen…
Ez sok dologtól függ. A zenekar nem járt Európában már régóta és tudom, hogy sokan szeretnék hallani a régebbi számokat. Őszintén szólva az alapján állítottam össze a műsort, hogy az emberek miket kiabálnak be a közönségből. Emiatt még a turné folyamán is beletettünk több számot a Planetary Dualityről, mert sokan azt követelték. Viszont minden albumról játszunk számokat, így az újról is. Úgy éreztem, hogy ez az album még nincs kint olyan régóta és nem akartam ezzel terhelni a hallgatókat, így mindenből kapnak egy keveset.
De kapnak egy fuvolaszólót is a Digging the Grave című számban. Hogy jött ez az ötlet?
A srác, aki azt feljátszotta, Sergio Flores, ő játszotta a szaxofonszólót az előző albumon is. Ő az egyik legjobb barátom és nagyon szeretek vele együtt zenélni, így minden lehetőséget megragadok vele dolgozni. Imádom azt a fickót és az egyik leghihetetlenebb ember, akit ismerek, mindemellett óriási zenész. Szerettem volna őt megint „szerepeltetni”, mert amit az Autotheismhez adott szerintem nagyon király volt, viszont nem akartam újra szaxofonszólót, mert az úgy furcsa lett volna. Viszont nagyon jó fuvolista is, szóval gondoltam, miért ne?
Derek [Rydquist] is vendégszerepelt az új albumon. Ez, hogy egy korábbi zenész jöhet-mehet az új albumon, tükrözi a kapcsolataidat a The Faceless korábbi tagjaival?
Derekkel még mindig nagyon jó barátok vagyunk, gyakran találkozunk és nincs semmilyen harag, amiért ő anno lelépett. Jó okai voltak erre, amiket nem tudtam vitatni, s bár szomorúan vettem távozását, nem tudtam marasztalni. Sok időt és munkát befektetett a mostani karrierjébe, úgy érezte, arra kell továbbmennie, és ezt tiszteletben tartom. Viszont mindig örülök, ha fel tud bukkanni egy új lemezen. Nemrég élőben is újra színpadra állt velünk egy koncert erejéig.
Akkor miért nem ő énekelte fel az egész albumot?
Még mielőtt Ken [Sorceron] beszállt, akit 13-14 éve ismerek, de sokáig eszembe sem jutott, hogy ő szóba jöhet, szóval előtte megpróbáltam Dereket rávenni arra, hogy vállalja az egész album feléneklését, amiben ő benne is lett volna. De aztán úgy gondoltam, hogy ha ő énekel rajta, de nem tud turnézni utána, az elég gáz. Nem akarnám, hogy más turnézzon az albummal, mint aki felénekelte. Felkértem, hogy egy számot énekeljen fel és nagyon tépelődtem, hogy mi legyen. Végül úgy döntöttem, hogy jobb lesz olyasvalakit felkérni, aki teljes körű tag tud lenni, aki felénekli az albumot, turnézik vele és az egész ciklust lenyomja. Viszont továbbra is szerettem volna, hogy Derek szerepeljen rajta, és ő is szeretett volna szerepelni, így ez lett a vége.
Amikor először bejelentettétek az albumot, még arról volt szó, hogy Brandon Giffin is visszatér felvenni a basszusgitárt, de végül azt is te játszottad fel. Mi történt?
Igazából hasonló szitu. Ilyen az élet, őrület. Ő nagyon elfoglalt ember, sok minden van az életében, őszintén szólva sokkal több, mint nekem. Nagyon szerettem volna, ha ő szerepel az albumon, de egyszerűen ilyen volt az időzítés és végül nekem egyszerűbb volt felvenni saját magam.
Közelmúltbéli interjúkban nagyon megnyíltál ennek az albumnak a tematikájával kapcsolatban, illetve az életedről és elmúlt éveidről is beszéltél. Nehéz volt így megnyílni és megosztani ezt a nehéz időszakot?
Persze. Nyilvánvalóan nem volt jó időszak, de visszatekinteni rá sem sokkal jobb. Nagyon nehéz volt ilyen őszintének lenni emberekkel, hogy aztán az kapjam vissza, hogy biztosan hazudok, meg mindenféle egyéb baromságot, ami az interneten terjed rólam. Próbálok ezektől távol maradni és önmagam maradni.
Olyan ember vagy, akit nagyon szeretnek utálni. Ennek ellenére olyan jellemhibákat vállalsz fel, amik nagyon emberiek és nagyon sok embert érintenek. Ezzel próbálod tisztázni a rólad terjengő állításokat?
Úgy éreztem, hogy muszáj, attól függetlenül, hogy ez rám milyen hatással lesz. Szerintem nyilvánvaló, hogy rossz időszakon mentem keresztül, ami sokáig is tartott. Sok minden összejött, le kellett küzdenem a szenvedélybetegségemet, a depressziót, sok mindent. Ebből kimászni és kint is tartani magad már önmagában nagyon nehéz. Úgy éreztem, hogy ha dalszövegekbe öntöm ezeket a tapasztalatokat, azzal valóságosabbá válik számomra, ami történt. Könnyű ilyenkor csak ködbe burkolózni és nem tudni a valóságról. Az, hogy leírtam, újraolvastam, ismételgettem és hangosan kimondtam, szembesített vele. Ez nagyon fontos, hogy továbblépj.
A turnézás megkönnyíti vagy megnehezíti számodra ezt a folyamatot?
Nekem segít. Az a fajta ember vagyok, akinek súlyos, súlyos szorongásai vannak és egyszerűen nem tudom kezelni a stresszt. Brutális pánikrohamaim vannak teljesen ésszerűtlen dolgok miatt. Általában a legrosszabb a turné előtti pár nap, ahol szó szerint elveszítem az eszemet. Viszont amint elindulok, rájövök, hogy minden, ami miatt stresszeltem, teljesen megváltoztathatatlan. Ez egyfajta békét jelent nekem. Bárcsak tudnám, hogy vigyem ezt át a mindennapi életembe, mivel igazából otthon jön ki rajtam a stressz nagyon.
Eléggé félreértett embernek tűnsz. Miért gondolod, hogy ennyi rosszindulat irányul a személyed és a zenekarod ellen?
Jó kérdés, fogalmam sincs. Én úgy vettem észre, hogy van egy maréknyi ember a metálban, aki ugyanebben a cipőben jár. Néhányan megérdemlik, de sokan egyáltalán nem. Ismerek pár ilyen embert, akiket az interneten egyszerűen szétaláznak, de az internet teljesen rosszul látja a személyüket, teljesen rosszul.
Mik az idei terveid a The Faceless-szel?
Amint befejezzük ezt az európai utat, visszamegyünk az Államokba néhány fesztiválra, illetve Kanadába. Ezután ha minden igaz, visszajövünk még idén Európába.
Fotók: Somogyi Lajos
