2011. február 19.
Először is elnézést a magyartalanságért, sajnos a „hüvelyk” szóval még ennél is gyengébb szóviccek jutottak csak az eszembe (hüvelykbomba, és társai). Alapvetően ritkán születnek kritikák a különböző 5-10 inch-es kiadványokról, hiszen legtöbbször ezek nem albumokat hordoznak barázdáikban, de még EP-ekből is csak a vékonyabbja fér egy héthüvelykes lemezre. Két dalról pedig mit lehet beszélni? Nem sokat, pedig ezeken is ugyanannyit kotlott az adott zenekar, mint a többi nótáján, úgyhogy megérdemelnek némi figyelmet, különösen, hogy sokszor fordul elő, hogy ezek a dalok később nem jutnak fel a soron következő nagylemezre. Első válogatásunkban olyan kiadványokat találhattok, mint az új nevét ezzel bemutató, self-titled CSTVT korong, a szintén magukról elnevezett Caravels bakelit, a Defeater lemezfelvezető EP-je, a No Trigger első életjele négy év óta, a Japandroids sorozatának első két darabja, és az Energy tavalyi meglepetése. Bónuszként pedig még egy digitális magyar megjelenésről is szót ejtünk.
Caravels
(2011, Topshelf)
9/10
Valaha mondtam valami olyasmi okosságot, hogy az az igazán jó zenekar, amelyik képes legalább egy, hasonlóan jó zenekarra inspirációként (és nem „tutorial”-ként) hatni. Ugyan ez ebben a formában hibás, hiába gondolhatnánk a Glassjaw-Finch, vagy a boysetsfire-The Blackout Argument párosokra, de ha igaz lenne, akkor a Caravels igazolná azt, hogy a La Dispute mennyire jó zenekar – ahogy a La Dispute igazolná, hogy a mewithoutYou milyen jó banda. A nevadai (poszt-)hardcore/screamo banda elsősorban a gitártémák és az ének területén merít Jordanéktől, de hangulatilag sokkal közelebb állnak a screamóhoz, az indie részeket pedig amolyan poszt-rockosan ringató, elszállós betétekre cserélték, így talán kevesebb a hidegrázós csúcspont, de erősebb a hangulat. A nyolcperces kiadvány nagyon ígéretes, de aki ismerte eddigi anyagaikat (három EP már mögöttük van), az tudhatta, mire számítson: 2008-tól évente megjelenő kiadványaik tökéletesen kitöltötték az utolsó, és az idén érkező La Dispute lemezek közt lévő űrt, de természetesen ennél azért jóval fontosabb zenekarról van szó. Szerencsére tavaly leszerződtek a Topshelfhez, így végre talán nagylemez is érkezhet, a két dal alapján én nagyon várom.
CSTVT
(2011, Run for Cover)
8/10
A CSTVT nevével már találkozhattatok egy korábbi split kapcsán, igaz, akkor még bírták a magánhangzókat: a névváltás a tavalyi év végén történt meg, köszönhetően annak, hogy a Castevet nevű, nagylemezzel szintén tavaly bemutatkozó black metal banda képes volt lemenni arra a szintre, hogy jogi úton sírja ki magának a nevet. A kétdalos, self-titled kiadvány így már új kiadónál, új néven, de régi hangzásvilággal jelent meg: a fogós, játékos gitártémák, és a leginkább mélabús punk zenekarokra jellemző vokál 2011-ben is pont olyan remek, mint az előző két évben volt, így ha nem sietik el új nagylemezüket, akkor idén is az emo feltámadásának vezéralakjai közt lesz helyük. Amit fel lehet nekik róni, hogy picit több emlékezetes momentumot, apró ötletet kellene beépíteniük a dalaikba, a két dalból leginkább a Rogers Alexandrába, hiszen a kissé monoton énektémákat nem tudja mindig ellensúlyozni a kreatív gitárjáték.
Dear Father
(2011, Bridge Nine)
9/10
A Dear Father bizonyos szempontból maga a tökéletes kislemez: egyik oldalán egy olyan, már-már slágernek mondható dal rejtőzik, amelyik az együttes legjobb pillanatai közé tartozik, és ráadásul az összes, bandára jellemző vonás megtalálható benne, a másik oldalon pedig egy kellemesre sikeredett, tipikus b-oldalas dal található. Amikor először hallottam a lemezt, az amúgy hihetetlenül jó I Don’t Mind kapcsán azért elfogott az aggodalom, hogy a Travels egyik remek ötletét, az akusztikus betétet nagyon erőltetni fogják, de végül ezek a dalok egy külön EP-n kaptak helyet, amolyan bónuszlemez szerűen. Ami igazán nagy szó, hogy a páréves banda énekese, Derek már ott tart, hogy én szívesen meghallgatnék tőle bármikor egy akusztikus szólóalbumot, azok közé tartozik, akik egyedül is izgalmasat tudnak alkotni. Mivel erre zenekarában is képes, így marad a várakozás, hogy a Defeater tele tudja-e tömni Dear Fatherekkel az Empty Days tíz dalát, és sikerül-e hozniuk azt a blues-os hangulatú, egy dallamos hardcore album szenvedélyével bíró modern hardcore-t, amit eddig kaptunk tőlük. Én nem féltem őket.
Walk Into the Fire
(2010, Bridge Nine)
10/10
Hiába képzelünk el az Energy név hallatán egy klasszikus, régisulis, erőtől duzzadó zenét játszó hardcore bandát, ha ráigazítjuk a tűt a Walk Into the Fire gyönyörű korongjára, olyan utazásban lesz részünk, amelyen a hardcore-nak csak az idegenvezetői szerep jut. A dallamokat eddig sem megvető zenekar konkrétan az évtized egyik legkülönlegesebb poszt-hardcore anyagát adta ki a tavalyi év végén, a lemezen ugyanis egyformán fedezhetünk fel new wave, alternatív rock és punk hatásokat, Tank hangja minden eddiginél szebb, gyönyörű magas énektémáival még magasabbra emeli az amúgy is kissé lebegős hangulatú lemezt, amelyben egyformán találja meg számításait a különlegességre vágyó hardcore-os, és a p4k-hipster. A záró Angels At My Grave-ben a dolgok odáig fajulnak, hogy zongora és vonósok vonják be az ember hátát lúdbőrrel, a kellemesen csilingelő gitártémák pedig felkavaróvá válnak, hogy a végén egy egészen filmzenei örvénnyé álljon össze az egész. Csúnya dolog azt mondani, hogy valami túlmutat egy műfajon, így inkább úgy fogalmaznék, hogy az Energy nagyon jól választotta ki azt a műfaji egyveleget, amibe útkeresés címén belekóstoltak, és remegve várjuk a nagylemezt.
Art Czars/Younger Us/Heavenward Grand Prix
(2010, Polyvinyl)
8/10
A Japandroids 2009-es nagylemeze, az előtte kiadott két EP-jel együtt talán a legjobb dolog, amit egy nosztalgiázni vágyó, helyét a világban nem találó huszonéves hallgathat. A Post-Nothing összes dala egy keserédes útkeresés mérföldköve, így a tavalyi év egyik legjobb híre volt az, hogy a lemezre írt, de végül arra fel nem került dalokat kiadják bakeliten egy-egy feldolgozás társaságában (ezeket az alcímben egy kiadványnak véve csaltam). A garázspunk-rock duó pedig úgy tűnik, hogy valamire nagyon ráérzett akkor 2009-ben, hiszen egészen kiváló dalok sorakoznak az eddig megjelent lemezeken: az Art Czars-nak például minden sora tökéletes, és „ahol fáj, ott találó” szövegei sokáig fognak csengeni fülünkben, társa, a Big Black átdolgozás, melyben Steve Albini noise rock/poszt-punk bandájának egyik legjobb dalát, a Racer X-et rögzítették, pedig méltóképp nyúl a kultklasszikushoz. A széria második darabja a Younger Us, ami az egyik legjobb tinikorra visszatekintő dal, amit valaha hallottam, az olyan sorokhoz, mint a „gimme that you and me in a grave trust, give me younger us” nem kell sokat hozzáfűzni, ahogy az X átdolgozáshoz sem, szeretik a srácok a kultikus punkbandákat. Legutoljára a Heavenward Grand Prix jelent meg egy PJ Harvey átdolgozással megtámogatva, elvégre a punk mellett Polly alt. rock korszak utáni iránykeresése is elég közel áll hozzájuk, és „szerencsére” ez már tényleg egy olyan dal, aminél érzi az ember, hogy miért nem kvalifikálta magát a nagylemezre. Szomorkás, távolba bámulós, kicsit shoegaze beütésű darab, ami nem illett a Post-Nothing hangulati közegébe, és ehhez méltó feldolgozást készítettek a hasonló atmoszférájú Harvey dalból. Kíváncsi vagyok, milyen az a két kártya, ami még a kezükben van.
Be Honest
(2010, Mightier Than Swords)
10/10
Annak ellenére, hogy nem találtak fel semmi újat, én azért mégis az aktív hardcore/punk zenekarok egyik legjobbjaként könyvelem el a No Triggert. A Massachusetts-ben székelő, régisulis dallamos hardcore banda olyan elődöktől vette át a stafétabotot, mint a Lifetime, vagy a Crime In Stereo, nem véletlen, hogy szerződésük előtt a Punknews a legjobb kiadó nélküli bandaként jellemezte őket. Öt évvel ezelőtti kiváló nagylemezük után azonban nem jelentek meg új dalaik, csak egy gyűjteményes kiadvány, így a Be Honest amolyan bizonyítékként érkezett, hogy igen, még aktívak, ráadásul lemezzel is készülnek. Nos, ennél parádésabban nem sülhetne el életjel, ugyanis két tökéletes nótát rejtenek a héthüvelykes korong barázdái. A Commonwealth egy másfélperces, iszonyat dallamos sláger, amiben vannak annyira pofátlanok a srácok, hogy egy percig bontják ki a dalt, jön a zseniális refrén, és véget is ér a dal. A Tooth szerencsére ellensúlyozza majdnem négy percével, főleg, hogy nem kevésbé fogós – a No Sleep nagyon jól járt a srácokkal, kevesen tudnak a jelenlegi színtéren ilyen jó dalokat írni.
hesdeadjim
(2011, szerzői)
9/10
„+1”-ként álljon itt egy magyar kiadvány is: ugyan ritkán, de hazai bandák is kiadnak héthüvelykes lemezeket is, de mivel ez egy roppant költséges dolog, és itthon a bakelitvásárlás még nem annyira elterjedt, hogy ne legyen hatalmas kockázat kiadni bármit is ilyen formátumban, így legtöbbször marad a CD, vagy épp a digitális megjelenés. A budapesti Fuseism is utóbbit választotta, de a zenét hallgatva és hatásaikat ismerve egészen biztosak vagyunk benne, hogy ha valami, akkor a hesdeadjim bakelitért kiált, és az, hogy ez anyagilag egyelőre nem opció, még nem jelenti azt, hogy nem beszélhetünk a kétdalos EP-ről. A demo kapcsán már elkönyvelhettük, hogy az egyik legígéretesebb zenekarról van szó, akik olyan, 20-30 évvel ezelőtti zenékből táplálkoznak, mint a Moss Icon, a Hüsker Dü, vagy a Fugazi. Kétdalos, Star Trekre utaló kiadványukon is olyan, mintha ezeknek a ’80-as évek végi zenekaroknak a legjobb pillanatait hallanánk, olyan rutinnal írják a srácok a korai emo és indie rock hatásokkal teli dalaikat, mintha ők is DC-ben lettek volna a Revolution Summer idején. Tökéletes hangulatlenyomat, és kiváló dalok, érdemes rájuk figyelni, még nagyon nagyok lehetnek, és egyszer talán még büszke tulajdonosa is lehetek egy hesdeadjim first press-nek.
A folytatásban:
My Heart to Joy / Agnostic Front / Lemuria / Deafheaven / Give / Rolo Tomassi
