2011. február 14.
Anno elkezdtem egy cikksorozatot, melyben a tavalyi év első felének fontosabb splitjeit tárgyaltam: bár nem a világ legfontosabb, vagy legfigyelemreméltóbb formátuma ez, hiszen sokszor már olyan dalok kapnak rajtuk helyet, melyeket már korábban hallhattunk, de a korábban már említett indokok miatt mégis megérdemlik a figyelmet, hiszen ezek a kiadványok csak erre vágynak. Nem kell nekik elismerés, kultstátusz (bár néhány azért megkapja az évek során, lásd például a Darkest Hour/Dawncore), csupán az, hogy megjegyezd a résztvevők neveit. Ez a nemes cél pedig ismét teret kap felületünkön, így íme pár split az év második feléből:
Kedvenc portugál indie/poszt-hardcore/At the Drive-in zenekarunk, az Adorno már a tavalyi év első felében is kihozott két remek splitet, és ugyan ez a darab már átcsúszott az idei évre, azért nagyrészt 2010-hez köthető. Részükről továbbra sem tudnék negatívumot kiemelni: roppant szimpatikus ez az új irány, jól állnak nekik a könnyedebb dallamok, és az énekes fura énektémái is működnek, szóval az Up, North-szal már nyolcra nő az új dalok száma, ami gyakorlatilag egy nagylemez, és a különböző splitekről valamint a 7”-ről a dalokat egymás után hallgatva egy kiváló album jönne össze belőlük. A Black Heart Rebellion az eddigi splitpartnerekhez hasonlóan abszolút más zenében utazik, a belga banda a screamo/poszt-rock hibridben gondolkodik, és a hatperces Some of Them Howling is ennek jegyében született: vannak jó pillanatai, néhol viszont erősen túl lett nyújtva, szóval van még hova fejlődniük. 7/10
A tavalyi év hat IIOI splitet hozott: a Pswingsettel és Castavettel közös lemezt mi is kitárgyaltuk, azóta viszont megjelent az Empire!-rel, az Everyone Everywhere-rel, Koji-val és Bob Nannával közösen is egy kiadványa a felettébb termékeny Evan Weiss-nak. Említést leginkább az emo revival kulcszenekarával, Keith-ékkel közös lemeze érdemel, melyhez Evan két dallal járult hozzá, a Buffalo, NY egy kellemes kis lassú, dalolászós darab, tipikus 52 Weeks dal, a Brenham, TX viszont már „nagyzenekaros”, azaz itt már teljesen olyan, mintha lennének zenésztársai, és így a dal is más szintet képvisel (én imádom a 52 Weeks dalait, valamint nagyon izgalmas projekt az IIOI, de azért a zenekaraiban a legjobb Weiss). Az Empire! egy roppant hangulatos, teljesen rájuk jellemző, lassú, Mineral/Appleseed Cast hatásokkal bíró dalt írt a splitre, kicsit poszt-rockos, kicsit indie, de teljesen imádnivaló téma- és tempóváltások vannak benne, idén nagylemezt szeretnék tőlük. 9/10
2010 három legfelkapottabb screamo zenekarából kettő fogott össze a split érdekében, és „mehetett ez délre”? Nem igazán, a The Saddest Landscape a nagylemezhez hasonlóan egy roppant dinamikus, szenvedélyes, katartikus dallal, a Death Becomes Us-szal szállt be a kiadványba (1:55 körül Adorno témával, haha), ami felvonultatja mindazt, amiért a TSL napjaink egyik legmegkerülhetetlenebb bandája a műfajban: Andy ismét átülteti a szívét a mellkasából a torkába, tényleg hihetetlen ez a figura, és mellé még a gitártémák sem hagynak az embernek megnyugvást. A Pianos Become the Teeth volt a tavalyi év nagy újonca, az Old Pride dalait szinte mindenki körberajongta, hiszen manapság kevés új hajó mozog ezeken a vizeken, és ráadásul ők olyan rutinnal navigálnak, mintha már hosszú évek óta együtt zenélnének: a New Normal is ezt a hatást kelti, a gitárosokat mindenképp ki kell emelni, ugyan tiszta ének nincs benne, és TSL-szerű kántálás se, de az egészet nagyon dallamossá teszik a zenészek. Külön öröm, hogy a két banda nagyon passzol egymáshoz, szóval ez így 10/10.
És akkor végre egy olyan split, ahol két nagyon más műfajt is hallhatunk? A Teenage Cool Kids egy vérbeli garázspunk zenekar, a megszólalás mellett a leszarós, középtempós, Texas-i mivoltuk ellenére is néhol brit beütésű dalaik is errős mesélnek. Első daluk, a Poison Ivy annak ellenére is sokkal jobb, a Clumy Anthems-nél, hogy nem olyan slágeres, viszont többször is beugorhatnak zajos indie rock zenekarok, vagy a Japandroids, míg utóbbi kb. olyan, mintha a Babyshambles írta volna. Velük szemben a bostoni Daniel Striped Tiger már Dischord-hatásokkal teletömött emo/screamo-t játszik, annak minden jellemvonásával: különös, kissé monotóniába hajló énekkel, és nagyon jó gitártémákkal, teljesen olyan, mint egy kicsit screamosított Embrace. Részükről mindkét dal remek, külön piros pont a retro hangulatért és a Nonstopért, így meg is mentik a splitet. 7/10
Két legendás punk zenekar állt össze egy split erejéig, felesleges azon vitázni, hogy melyik a nagyobb hatású zenekar, a Souls’ hatott Raganékra, ők meg jobb albumokat írtak, a lényeg, hogy máig aktív mindkét zenekar, és még egy splitet is kiadtak. Nem ez lesz az év legjelentősebb kiadványa, hiszen „csak” átdolgoztak egymástól egy-egy dalt (ami azért mutatja, hogy ennek a célja nem a figyelemfelkeltés, csak a móka), a Bouncing Souls például a HWM egyik legjobb dalát, a Wayfarert a kultikus Cautionról, nem nagyon lehet hibázni a dallal. Mr. Rekedték pedig az 1997-es True Believers formálták saját képükre, de úgy igazából max. annyi a különbség az új és az eredeti közt, hogy Chuck hangjától harmadik golyója nő az embernek, Gregétől meg nem. Kellemes split, de semmi extra, majd az új HWM album lesz a nagy dobás. 6/10
A Rosetta az Isis, a Cult of Luna, a Neurosis és a Pelican mellett manapság az a poszt-metal zenekar, akiket az undergroundon belül nem kell sokaknak bemutatni: Armine-ék kiadtak három csodálatos lemezt az elmúlt hat évben, közülük a The Galilean Satellites-ra valószínűleg évtizedek múlva is emlékezni fognak zseniális alapötlete miatt, a Wake/Lift-re ezután még jobb dalokat írtak, a tavalyi A Determinism of Morality meg a tökéletes „megosztó lemez” a karrierjükben, hiszen a súlyos elszállások rovására több dallamnak, és könnyebben emészthető résznek engedtek teret. A spliten lévő, tizenkét perces So Warm A Solitude kapcsán is panaszkodhatnak a vérmesebb Rosetta-rajongók (azért legyünk őszinték: az átlagos poszt-metal sznobizmust nagyon nehéz nem leszarni), hiszen annak ellenére, hogy Armine nem énekelget a maratoni, ellenben roppant hangulatos dalban, az atmoszféra megteremtése a „súly” rovására ment, de ettől még ez nem lett rossz. Ahhoz képest, hogy tavalyelőtt a Year of No Lighttal és az East of the Wallal spliteltek, most sikerült találniuk egy csak hangulatban hozzájuk illő, de zeneileg eléggé különböző bandát, a Restorations ugyanis papíron shoegaze-t játszik (legrosszabb műfajnév amit valaha kitaláltak?), amit esetükben úgy kell elképzelni, hogy poszt-punk énektémák terjeszkednek néhol meglepő poszt-rock alapokon (amellett, hogy megy rendesen a műfajra jellemző torzított semmittevés, néha amolyan Crippled Black Phoenix-szerűen aktívvá válnak a zenészek). Az összhatás elég fura, de még így is jobb, mint a legtöbb dolog, amit shoegaze-nek neveznek. 7/10
És akkor a végére kétszer két magyar zenekar összefogása: a New Dead Projectről már volt itt szó korábban, és rögtön a magyar hardcore reménysugaraként is lettek kezelve, hiszen tényleg egy bőven említésre érdemes zenekar. A Think Againnel ellenben most találkozott fülem először, és az Unreachable EP-n már korábban megjelentetett három dal nem győzött meg: ugyan a hangszeres részre figyelve egy dinamikus, kemény-keménykedő zenét sugallnak a nóták, a néhol kriminális ének sokat ront rajtuk, és hiába próbálják ezt csordavokálokkal tompítani, az összhatás közepesnek is aligha nevezhető. Velük szemben a New Dead Project sokkal letisztultabb, életerősebb összképet mutat, és bár a dalokkal már találkozhattunk a tavalyelőtti Permanent Apocalypse-on, továbbra is egy olyan hardcore punk zenekart mutatnak, amelynek fő erőssége a szenvedélye, és ügyes váltásai. Ugyan élőben még nem volt szerencsém találkozni velük, de egészen biztos vagyok benne, hogy könnyedén tolmácsolni tudják a Suicide Pills, vagy az A Long Story Short lendületét. 6/10
A m
ásik magyar split a Young Arsenal és a Puszta közreműködésével született meg: mindkét banda viszonylag friss a színtéren, bár a Young Arsenalban azért több helyről (Fuseism, Karak, stb.) is ismerős arcok játszanak. Hogy a Pusztáról mit tudni, azt ne tőlem kérdezzétek, egy alföldi punk zenekar, akik a fenti hét dal alapján egy nagyon dühös, nagyon leszarós ágát képviselik a műfajnak, annyira garázs módon szólalnak meg, hogy a holtponton átlendülve már-már Stooges-féle ízeket vél az ember felfedezni a dobozhangzásban, ami ezzel a Gennyország, Lázadásipar, Szarhalom szövegvilággal egészen különleges, bár inkább érdekes, mint jó. A Rémálom kiemelkedik a többi dal közül, biztos azért, mert két percig „húzzák”, de abban hall egy olyan vonalat az ember, amit érdemes lenne követni. Kicsit nagy a kontraszt a Young Arsenallal, bár hasonló mondanivalót képviselnek: jó punkok módjára társadalomkritikával és poénokkal vannak elfoglalva, ezt a Family Guy részletből és a „csinovnyik” szavakból még az is kiveheti, aki semmit sem ért a károgó énekből. A srácok amúgy a demokazetta dalait rakták a splitre, így egy jó ideje már barátkozok a hat nótával, és sikerült is túllépnem a kedvenc vesszőparipámnak számító punk énektémákon, mert az amúgy egészen kiváló zenei alapokkal együtt van egy sajátságos bája az egésznek, sőt, mára már el sem tudom képzelni „kiadós” punk énekkel. Ugyan én túl nyárspolgár vagyok ahhoz, amit a magyar punk színtér képvisel, de a Nemzeti vízfej, vagy a Csinovnyiki csendélet ettől függetlenül is rohadt jó dalok, ha meg valaki még szereti is ezt az „elkeseredetten belekiáltok a mikrofonba” stílusú vokált, annak a Young Arsenal lesz a legnagyobb kedvence. 7/10
