2011. február 14.
Rég volt augusztus, szóval páran talán nem is emlékeznek: volt nekünk egy két részt megélő, Mesterhármas nevű rovatunk, ahol olyan zenekarok lemezeiről írtunk, akik ki tudtak adni legalább három, közel, vagy teljesen hibátlan albumot, így meghatározóvá válva műfajok, bandák, generációk számára. Az első részben a Thrice és az Poison the Well, másodjára pedig a 36 Crazyfists és az Underoath kapott a reflektorfényből, a sokat késett harmadik epizódban pedig nem kisebb nevek fognak szerepelni, mint a méltán híres Converge, és az oldalon eddig irreálisan keveset szerepelt Cave In.
Pár zenekar van, akiket szerintem senkinek se kell itt bemutatni, és ők az egyike ennek a szűk csoportnak: ha a banda dalaival nem is találkozott minden olvasónk, de a nevük megkerülhetetlen lett, elvégre meghatározták az egész metalcore-t, többször is jártak Magyarországon, és termékeny karrierjük során több olyan albumot is kiadtak, amelyek az adott év legjobbjai közé tartoztak. Szerintünk három ilyen kiadványuk van, de sokan mondanak négyet, ötöt, vagy akár hatot(!) is, és nem lehet őket hibáztatni, minden Converge kiadványnak megvan a maga varázsa. Íme a három, amire azt mondanánk: „magic, motherfucker”.
Petitioning the Empty Sky
(1996, Ferret)
’96-ban, pontosan 15 éve érkezett a Halo in a Haystack folytatása, és egyben a Converge első igazán korszakalkotónak tekintett lemeze. A kiadót abban az évben alapította a szintén akkor megalakult NORA énekese, és ez volt az egyik első kiadványuk, szép kezdés, igaz? A Ferret azóta az egyik legszínvonalasabb kiadóvá vált saját berkein belül, és bár az utóbbi 4-5 évben kicsit alacsonyabb lett a színvonal, azért nem kell őket félteni. Hogy mi történt a Converge-dzsel? A világ felfedezte az első lemezén még nagyon karcos, le nem tisztult, ki nem kristályosodott zsenialitást az extrém metalzenekarok és a hardcore punk fúziójában. Rengeteg újító dolgot hozott a PtES: ennyire démoni, nehezen emészthető anyaggal még nem lehetett találkozni előttük a 90-es évek metalcore-jában, és Kurt Ballou tördelt, kaotikus riffelése is teljesen újító jellegű volt. Külön öröm, hogy a korszakalkotó lemezhez 2005-ben Aaron Turner elkészítette minden idők egyik legjobb metalborítóját (folytatásához pedig szintén zseniálisat festett).
When Forever Comes Crashing
(1998, Equal Vision)
Egy kiadóváltást követően, két évvel az áttörés után született meg a When Forever Comes Crashing, amivel Bannonék összehozták a PtES tökéletes folytatását: ugyanolyan kaotikus, összetett, és lélekörlő hangulattal bíró zenét darál a három zenész, Bannon pedig mint egy őrült, elmebajos vezér, úgy parancsolja összhangba a disszonanciát szinte földöntúli hangjával. Nem sokat változtak, talán egy picit jobban összeértek, és ettől a lemez talán még sötétebb víziókat tud kelteni az arra fogékonyakban, még feszültebb tudnak lenni a tempóváltások, a nyakatekert megoldásoktól pedig nem csak nyögünk, hanem reccsenünk. Némelyik gitártémától Kerry King is csak pislogna, aztán két váltás, egy verze, és akár egy hardcore-os csordavokálba is belefuthatunk – a Conduit több, mint tíz év elteltével is gyilkos dal. Annyi biztos, hogy a PtES és ez a Dillinger Escape Plan kedvenc lemezei közé tartoznak, és könnyen lehet, hogy nélkülük Weinmanék a humán szakok felé fordulnak a matek helyett.
Jane Doe
(2001, Equal Vision)
A verhetetlen lemez? Gyakorlatilag alig van olyan lemez a világon, amivel párba lehetne állítani a Jane Doe dalait, és ez nem pusztán azért van, mert olyan magas színvonalat képvisel: egyszerűen a legdurvább screamo lemezek vannak csak ilyen hatással ez emberre, így aztán rengeteg albumot értelmetlen párba állítani ezzel a 2001-es remekművel. A kaotikus, egyszerre széteső, és mégis egységet képviselő témák itt állnak össze talán a legemlékezetesebb dalokká, nem véletlenül tartoznak még egy évtizeddel később is a Converge koncertek legizgalmasabb pillanatai közé a Homewrecker, a Broken Vow, vagy a Distance and Meaning dalai. Elmondtuk már kritikában, elmondtuk már az évtized legjobb metalcore lemezei közt, és elmondjuk most itt is: két kezünkön meg tudjuk számolni az utóbbi évek ennyire hibátlan, tökéletes, és nagy hatású lemezeit, azt pedig külön érdemes kiemelni, hogy szinte minden olyan színtér elismeri, ami használ torzított gitárt. És ez több, mint nagy szó.
A „beavatottak” biztosan rájöttek, miért is ők lettek a Converge párjai: a Cave In frontembere, az azóta számos projektben (New Idea Society, Kid Kilowatt, Pet Genius, Stephen Brodsky’s Octave Museum, stb.) szerepet vállaló Steve Brodsky egy rövid ideig tagja volt a Converge-nek is, sőt, a When Forever Comes Crashingen az ő basszusjátékát hallhatjuk. Meg persze az is fontos tényező, hogy stílusváltásaik előtt a Cave In is a metalcore legnagyobbjai közé tartozott, sőt, ugyanarról a színtérről érkezett a két banda, ezért döntöttünk úgy, hogy a három legjobb albumuk közé az Until Your Heart Stops kerül be, és nem a szintén remek Perfect Pitch Black.
Until Your Heart Stops
(1999, Hydra Head)
Bár már volt egy albumhosszúságú kiadványuk, a Beyond Hypothermiával ellentétben az 1999-es Until Your Heart Stops már nem csak korábbi splitek és más megjelenések dalait gyűjtötte össze, hanem tényleges nagylemezként működött. A zenekar már akkor is az Isis frontembere által alapított Hydra Headnél jelentette meg lemezeit, és ez azóta sem változott, bezzeg a zene: 12 évvel ezelőtt még minimálisan sem volt kompatibilis Brodsky-ék zenéje a rádiókkal, zenecsatornákkal. Ekkor még leginkább egy picit Converge-ízű metalcore-t játszottak erősen kaotikus gitértémákkal, akár a Botch neve is beugorhat, bár annyira azért nem tördeltek agyon mindent. Tiszta ének csak elvétve fordult elő a dalokban, de nem csak emiatt nehéz album az UYHS: öt és nyolc perces tételek is akadnak, amelyek nem csak örvénylően zúgnak előre, de gyakran csapnak át zajongásba, vagy épp poszt-metalos elszállásokba. Súlyos remekmű.
Jupiter
(2000, Hydra Head)
Ami a Converge életpályáján a Jane Doe, az a Jupiter a Cave Innél: a magnum opus. A nyolcdalos, 2000-ben megjelent albumon Brodsky-ék elindultak egy teljesen váratlan irányba, és korábbi metalcore-os megszólalásukba leginkább alternatív metalként körülírható elemek kerültek, ami aztán elég nagyot szólt, köszönhetően a kiváló daloknak, a Big Riff továbbra is minden Cave In koncert csúcspontja, de az Innuendo and Out the Other is állandó vendég a setlisten. A domináns tiszta vokál (Brodsky-nak ráadásul remek hangja van), az elszállós, kicsit „space rockos” megoldások, és a velőig hatoló riffek egy teljesen újszerű irányt képviseltek, főleg, mivel Caleb továbbra is hozott üvöltéseket, az egész pedig úgy állt össze, mintha valaki „rebootolná” a Deftones-t: megcsinálták ugyanazokat a dolgokat teljesen máshogy. Nem véletlen, hogy a metalban elég mérvadó Decibel az évtized második legjobb metal lemezének nevezte. Na vajon melyik, ebben a bekezdésben említett lemez vitte a pálmát?
Antenna
(2003, RCA)
A rádiólemez: Brodsky-ék alternatív rock irányba történő váltása ugyan nem a semmiből jött, hiszen a 2002-es Tides of Tomorrow EP valamelyest előre jelezte a dolgokat, de akkor is meglepő volt az eleinte kaotikus, később lebegős, súlyos albumok után egy ilyen slágercsokrot kapni. Gond viszont ezzel sem volt: Brodsky remek hangja, dallam-, és slágerérzéke olyan dalokat szült, amelyekbe rádióbarát megszólalásuk ellenére sem lehetett belekötni, hiszen a hangszeres rész továbbra is minden igényt kielégített, annak ellenére, hogy ez a lemez bizony Steve Brodsky-ról szól. Olyan dalokkal van tele a lemez, amelyek után én egy félmosolynál többet nem adnék a tízes skálán a Nirvana életműre: az Anchor például maga a tökéletes sláger, egyszerűen képtelen távozni az ember fejéből, de ez nem is gond, mert hibátlan nóta, de a másik klipes dal, az Inspire is hasonló hatással van a hallgatóra a gyönyörűen felépülő, igen húzós alaptémájával, és ösztönös együtténeklésre sarkalló refrénjével.
Folyt. köv.:
AT THE DRIVE-IN | THE FALL OF TROY
