2011. január 21.
Az illegális letöltés a mindennapok része lett, manapság szinte mindenki „bűnözik”: továbbra is kemény hangnemű viták mennek egyes fórumokon arról, hogy a kézzel meg nem fogható, digitális termék eltulajdonítása mennyire minősül lopásnak, és néhány eset még a tárgyalótermekbe is eljut, de nehéz az egyértelmű állásfoglalás. Azzal, hogy letöltünk egy nem ingyenes lemezt, vagy filmet, a népszerű tévhittel ellentétben igenis kárt okozunk: „virtuális” (=/= digitális) pénzt lopunk. Az adott termék elkészítése ugyanis pénzbe került, és a készítők azzal számolnak: mindenki, aki élvezni akarja a terméket, fizet. Azzal, hogy letöltöd azt a bizonyos dolgot, ugyan nem lopsz el egy fizikai példányt a boltok polcairól, egyszerűen ingyen élvezed azt, amiért a zenekar/stáb pénzt vár, tehát megfosztod őket egy kézzel meg nem fogható, „virtuális” összegtől.
Persze a dolog nem ilyen egyszerű: a filmes helyzet jóval bonyolultabb, így abba nem mennék bele, de zenéknél is ott a másik oldal, a hallgató. Ma már képtelen ötlet lenne elvárni valakitől, hogy teljesen „süketen” rendeljen meg egy albumot, hiszen amióta lehet hanganyagot másolni (az én generációmnak még bőven lehetnek kazettamásolós emlékei), azóta másolunk is. Egyszerűen a rajongók egy csoportján kívül senki se akar kockáztatni, senki se elégszik meg az előzetes kritikákkal, a jó referenciákkal: ha el is gondolkodik a vásárláson, biztosra akar menni, és meg akarja hallgatni a dalt, és képbe is kerül a letöltés (főleg, hogy a legtöbb album napokkal, hetekkel, vagy akár hónapokkal(!) a megjelenés előtt beszerezhető már egyes helyeken). Ha meg már úgyis hallgathatja a hanganyagot CD-minőségben, akkor ott a kísértés, hogy egy bookletért minek fizessen, jó neki a rip, szóval az internet mindenképp egy hatalmas kiesés a zenekaroknak. És nem lehet mit tenni: az albumok 70-80%-át két-három kattintással megtalálja egy átlagos felhasználó is, és ha valami kikerült a netre, akkor lehetetlen onnan eltüntetni.
Az underground kiadóknak és a bandáknak tehát lépniük kellett: egyesek úgy gondolták, a koncertezésből is tökéletesen fel tudják magukat tartani, és mindent ingyen letölthetővé tettek, mások azt vallják, hogy a bizalmi viszony kialakításának érdekében meghallgathatóvá teszik az adott lemezt. És persze van egy harmadik megoldás is: ha már egy gyárival megegyező CD-t bárki elő tud állítani (CD-író, színes nyomtató, és CD-nyomtató kell hozzá, meg egy üres CD), akkor eljött az ideje, hogy másodvirágzását megkezdje a bakelit. A régi idők lemezének csupa olyan előnye van, amelyek vásárlásra buzdíthatják az embereket: a CD-s kiadásnál sokkal szebb, exkluzívabb (a „limited to” kifejezésnél kevesebb jobb reklám van), akár dísztárgynak is elmegy a méretei miatt, és hallgatása valóságos kis szeánsz. Hátránynak a lejátszók ára és nehéz beszerezhetősége mondható, a vásárláshoz járó letöltőkód viszont kiküszöböli azt, hogy nem mindenki tudja bedigitalizálni a bakelitjeit. A következőkben az első két módszerre lesz pár példa.
Elsőként jöjjön az a módszer, mikor a letöltést nem kínálják fel: minden mást viszont igen. Az, hogy a teljes albumot meghallgathatóvá teszi egy zenekar, pár éve terjedt el, gondolom mindenkinek rémlenek a Myspace albumstreamjei, amelyeket pár nappal az album megjelenése előtt tettek elérhetővé. Bár egy streamben benne van az offline hallgatás lehetősége (még a Windows-ban is van hangrögzítő program), azért a minőség korlátolt. Ezt a módszert a közelmúltban amúgy például olyan bandák választották, mint a ’90-es évek emóját megidéző, ex-Crime in Stero taggal is bíró Daytrader (Last Days of Rome EP, de a demójuk természetesen ingyenes), vagy a késői Brand New lemezekbe szerelmes indie zenekar, a The Republic of Wolves (The Cartographer album). De akár nagyüzemi streamekről is beszélhetünk: az emo revival hullám élén álló Count Your Lucky Stars kiadó minden kiadványát meghallgathatóvá tette, ahogy a Mars Volta ipari mértékben termelő gitárosa, Omar Rodriguez-Lopez is így járt el (felmerül a kérdés, hogy vajon van-e Hendrix utódjának valami borítótervező alkalmazása, ami random dobálja ezeket a szürreális vackokat?).
Ahogy látjátok, a Bandcamp a vezető felület az underground bandák zenéi számára: több opciót is választhatnak a bandák, árulhatják pénzért a lemezüket, árulhatják dalonként, lehet az egész ingyenesen letölthető, becsületkasszával letölthető, vagy bármilyen letöltési opció nélkül hallgatható. A legtöbb zenekar azért az ingyenes letöltésre használja: jó példa a My Heart to Joy, vagy a Mouthbreather, akik minden kiadványukat ingyenessé tették, de ott a La Dispute is, akik a kisebb kiadványaikat ajánlják fel ingyen (Karácsonykor amúgy mindenük ingyenes volt), vagy beszélhetnénk a Capitalról is, Long Island hardcore-színterének büszkeségéről, és új albumukról, esetleg a Kidcrash-taggal is bíró Logs-ról. Jó dolog a Bandcamp arra is, hogy régebbi, mára feloszlott zenekarok tegyék elérhetővé a zenéiket: a 2000-es évek elején működő poszt-hardcore zenekar, az Align döntött így nemrég. Viszont azért többségében kezdő zenekarok használják: például az ex-Garrison, No Trigger és Drowningman tagokból álló Building demóját is innen lehet letölteni, vagy az újjáéledt progresszív rock/screamo brigád Gospel új dalát, és a Runner Up Records számos kiadványát is, például a Hightide Hotel és a Bearings bemutatkozó albumát, de a kiadók sorát gyarapítja francia Throatruiner is, melynek minden kiadványa meghallgatható, és néhány le is tölthető, például az As We Draw és a Birds in Row debütlemezei.
Ugyanakkor a Bandcamp nem kizárólagos megoldás: ott van például az If You Make It oldala, ahonnan minden ingyen tölthető: Mountain Asleep, The Tupolev Ghost, Everyone Everywhere, Snowing, Paul Baribeau, Spraynard, Grown Ups, stb. Sokan úgy döntenek, hogy a legegyszerűbb ha csak simán feltöltik valahova a lemezeiket, így került megosztásra például az emo/punk Snowing nagylemeze, az ausztrál „matekos” indie/emo To The North összes, album előtti kiadványa, vagy a szintén ausztrál Quiet Steps debütáló lemeze.
A megoldásban tehát az underground undergroundja jár az élen: nekik is ugyanúgy pénzbe kerül a stúdió, de mégis fenn tudják magukat tartani úgy, hogy a meghallgatásért, vagy akár a letöltésért sem kérnek pénzt. A kulcs talán a bizalom lehet: nem zsákbamacskát árulnak, és nem csak 1-2 dalt vagy klipet mutatnak meg, hanem mindent, az ingyenes letöltés általi népszerűsítést pedig nem bízzák a fájlmegosztók linkjeire, hanem a saját kezükbe veszik az ügyet. A mainstream is kezdi felfedezni az irányt, de a mamutkiadók lassan kapcsolnak, és továbbra is hisznek a lemezeladások erejében: „ha nem megy ésszel, majd megy erővel” elven erőltetik az újrakiadásokat, deluxe változatokat, egyes üzletláncokra limitált megjelenéseket, amelyek gyakorlatilag arcátlan lehúzások (főleg, ha ugyanabban az évben jön valamiből újrakiadás, meg deluxe, így azzal csesznek ki igazán, aki megvette a „sima” lemezt). De azért lassan ők is ráébrednek, hogy nem csak vásárlókat vesztenek, hanem szimpátiát is: márpedig egy olyan világban, ahol a nagybetűs Hallgató dönti el, hogy méltóztat-e pénzt kiadni a nagybetűs Termékért, ott a nagybetűs Szimpátia mindennél fontosabb lehet.
