The Saddest Landscape – You Will Not Survive

A screamo egy pokoli műfaj, azt meg kell hagyni. Az előadók kb. 10%-a próbálkozik azzal, hogy olyan dalokat írjon, amiket lila hangulatgyűrűvel is meg lehet hallgatni, a többség viszont megelégszik azzal, hogy lemezenként kb. háromszor seggberúgja az életkedved és rádhúzzon egy éjsötét lepedőt. Persze az örvénylő gitárok és a szívtépő kiabálás nem tesznek önmagukban csodát, inkább olyanok, mint Darkseid kedvenc szuperhősünk történetében: csak megkeresik bennünk a sötétséget, ráemelnek egy objektívet, a szemünket pedig az okulárra préselve hagyják, hogy felemésszen minket a passzív-agresszív hétköznapok alatt bennünk ragadt métely. Tavaly egy francia brigád (a Celeste) már kivitte a lelkünket a temetőbe, hogy gödörbe lökje, de a földet csak ez az amcsi társaság szórja rá.

A The Saddest Landscape-et nem igazán kell bemutatni senkinek sem, aki tisztában van a műfajjal: ezek a bostoni úriemberek a műfaj fő tengerentúli képviselői, az elmúlt évek során kiadtak már két nagylemezt, meg számtalan splitet, de 2007-től tartottak egy kétéves pihenőt, és csak tavaly tértek vissza. Hogy miért volt a parkolópálya? Biztos voltak családi, anyagi okai is a dolgoknak, de ha a screamoban valakiknél szóba jöhet az érzelmi fáradtság, azok biztos, hogy ők, a műfajt ugyanis talán 1-2 zenekar játszotta ennyi szenvedéllyel az évtizedben, egészen elképesztő, amit például az énekes csinál szinte mindegyik dalban, nem véletlenül számít a Tigersuit mellett a műfaj másik csúcspontjának a Stars in January, azon belül is az a bizonyos pszichózisban kántált/üvöltött sor. Idén viszont új nagylemezzel jelentkeztek, nem is akármilyennel, igazán kár, hogy a vizuális igényesség úgy tűnik, hogy a parkolóban maradt: a borító egy átlagos deviantartos hipster fotóit idézi.

Bezzeg ami mögött rejtőzik, az olyan erővel vágja földhöz az embert, hogy mindkét fél beleremeg, és ez nem túlzás, 26 perc után én úgy éreztem magam, mint akit kimostak, és aki egy darabig a porhüvelyén kívül, a padlón szétkenve fog vegetálni. A szokásos TSL panelekben nem szűkölködik az anyag, a fő fegyverük továbbra is a dallamok rendkívül okos felhasználása, meg az iszonyatosan jó váltási érzékük, de nyilván megint kapunk csöndben üvöltést az érezhetően feltöltődött énekestől. A nagyon király című Declaring War on Nostalgia nem kínál sok kapaszkodót, egészen a végén lévő beszédig sodor, a sorismétlések miatt pedig az ismét csak fantasztikus szövegek is örvényként kavarognak, de ugyanígy játszik velünk a „féldallamos” refrénig tagolt üvöltésekkel lépkedő Torn, Broken and Beautiful is. Egy darabig, hiszen másfél perc után megáll, a tükör felé fordítja a fejünket, és Andy olyan, érzelmektől remegő hangon kérdezi mögöttünk állva, hogy „do you regret anything?”, ami számomra képek nélkül is filmélmény kaliberű (útmutató: Daniel Day-Lewis, Vérző olaj, 2008). De amennyire tud ez az egész túlmutatni a zenén, olyannyira teszik magukat oda a zenészek, például a roppant színesen játszó dobos, vagy az isteni dallamokat, vagy nagyobb súly nélkül is letaglózó témákat hozó gitáros. Az Eternity Is Lost on the Dying is egy újabb csúcspont, a lágy harmóniákból kigyorsuló, majd azokba visszalassuló dal egészen himnikus a közepén lévő „we are just like you”-val, vagy a végén lévő „who stole our hearts and who left us so hollow?”-val, ami olyan, mintha a végtelenségig visszhangzana. Koncerten elképzelni se merem a hatását, a sírva összeroskadástól a katatón kékhalálig minden opció lehetséges.

Egy ilyen tétel után nehéz folytatni, de az Imperfect But Ours simán megismétli a katarzist, a recept egy darabig ugyanaz, a középen lévő dallamos kiállást követő gyalulásban az énekes épp a szív jobb pitvarához érne, mikor becsatlakozik a továbbra is üvöltő Andy mellé egy női énekhang, amiről asszociálhatunk is az első dal „and I still hear angels, but you are long gone” sorára, vagy a Fordirelifesake 2002-es remekművére, a Cross My Heart, Hope to Die-ra. A So Lightly Thrownban megint jön a várt fordulat középen, a nóta szövegei amúgy meglepően emlékeztetnek a tipikusabb emocore témákra, na nem mintha ez rontana az instrumentálisan egészen kiváló tételen. Egy szűk másfél perces dal vajon mikre lehet képes? Grindcore rajongók szerint a világ megváltására is, és a Touché Amoré óta talán mások is tudják, hogy nem a méret a lényeg, így a The Shadows I Call Home-mal a Saddest’ írt is egy olyan dalt, ami mellé én nem mernék oda tenni egy Touché’ szerzeményt sem, annyira erős. „We build the walls to feel less alone”, gondolom mindenki meg tudja találni magában az ilyen sorok miértjét. A majd ötpercre rúgó From All of Those… le is zárja ezt a félórát sem elérő katarzisláncot, visszautalva a legvégén az album címére, meg akkor már az első dalra is, csak hogy a keretes szerkezet is meglegyen.

Félelmetesen jó lemez lett a You Will Not Survive, annak ellenére, hogy milyen rövid, tényleg nehéz úgy végighallgatni, hogy minden részünk túlélje, elvégre a poszt-rock bandákat megszégyenítő gitártémák, a csak fülön át is borzasztóan szuggesztív énekes, valamint a precízen találó és makacsul szúró sorok olyan húrokat pengetnek meg, amelyekhez nem szívesen nyúl le az ember. Meg merem kockáztatni, hogy nyolc évük alatt nem adtak ki ennél erősebb lemezt, sőt, akár odáig is mernék menni, hogy azt mondjam, a „klasszikus” screamo-ban nem született olyan lemez, ami ezt felülmúlná. Talán ez eleget mond mindenkinek ahhoz, hogy meghallgassa.

10/10