Milyen is volt 2010? (1. rész)

Az évértékeléseknek több párhuzamos válfaját figyelhetjük meg a hazai webzine-eken és szakmabeli lapokon belül: vannak, ahová az olvasók is beküldhetik kedvenceiket (mi ezt kiéljük a fórumon, ahogy Ti is); vannak, ahová az összes létező zenésszel készíttetnek egy toplistát, majd egy cikkbe zsúfolják az egészet; vannak, ahol a szerkesztőségi listákban kimerül minden, és mi idén (ha talán nem is egyedülállóan, de lelkesen) egy olyan kezdeményezést szorgalmaznánk, hogy a számunkra fontos zenészeket és hozzánk közel álló segítőinket, támogatóinkat szóltaltassuk meg, akik lényegében nem is velünk, hanem az általunk közvetített hírekért dolgoznak: hogy legyen pezsgő underground színterünk és kultúránk, hogy legyenek jó koncertjeink, és hogy működjön az összetartás. Belőlünk így decemberre már úgyis herótotok van, a listázás önmagában (szerintünk) unalmas, így bevezetnénk egy olyan cikksorozatot, amely több részen keresztül három-három közeli hozzátartozónkat (nem, nem anyu és apu) szólaltatja meg véleményformálási alapon arról, hogy számukra mit is jelentett 2010, és szerintük mi volt az a három érdemes kiadvány, esemény vagy bármi, amit érdemes igazán kiemelni az idei termésből.

TÓTH GERGŐ (Blind Myself, Headbangers Ball)

1. Slaughter At The Engagement Party – I Killed Everyone, Will You Marry Me?
Azt hiszem, Szalkai Tibi mutatta meg nekem az akkor számomra totál ismeretlen csapatot a MySpace-en. Egyből dobtam egy hátast. Azóta többször játszottunk a SATEP-es srácokkal és nagyon jól összecimbiztünk. Abszolút példaképek lehetnek a fiatal generáció számára, mert megmutatták, hogy igenis lehet ismertté válni viszonylag hamar, ha jó zenét játszik a banda. Rengeteg tehetségkutatón zsűriztem és nagyon-nagyon ritkán találkoztam valami újjal, eredetivel. A banda persze még sokat fog fejlődni, remélhetőleg több egyéni dolgot raknak majd a zenéjükbe, de az alapok nagyon megvannak. Egy kicsit a Horrified by the Sunos Blind Myselfet látom bennük, mi is hasonlóképpen lettünk ismertek anno. A SATEP-ék ráadásul nagyon alázatos és kedves arcok is, akikkel jó együtt lógni. Rajtuk kívül érdemes figyelnetek az Aetriganre, a Raze To The Groundra és a Till We Dropra is!

2. Road – Emberteremtő
A modern áptudét metalosok és a hogyismondjamcsak „Tankcsapda vonulat” képviselői között mindig nagy rivalizálás/ellentét volt. A Roadék új lemeze közelebb hozza egymáshoz a két tábort, és remélhetőleg ledönti ezeket a feleslegesen emelt falakat. A srácok magánéletben is óriási figurák, pálinkamarketingjük kitűnően működik. Persze nem mindegyik dal jut el a szívemhez, a rock and roll szó hallatán általában én is baltát ragadok, de így is nagyon tökös lett az album. Különösen az Emberteremtő című dal tetszik, a szövegét simán bevállalnám egy ‘Blind lemezre is.

3. Tabáni István – Gyönyörű szép
Tabáni Istvánnal idén ismerkedtem az MTV Iconon, amikor nagyon kedvesen megmutatta, hogyan kell végigcsinálni egy beállást. Mikor kicsit túlcsúszott az időn, a mikrofonba beszélve kedvesen még egy kis időt kért, majd megmutatta milyen egy igazi profi! A vele közösen énekelt Beatrice himnuszt a kedvéért az utolsó pillanatban áthangoltuk egy picit, csak hogy jobban passzoljon a hangjához, hiszen végül is a fináléban a sok-sok zenész közül mégis csak ő volt az igazi sztár. Gyönyörű szép című lemeze valóban méltó a nevére. Fantasztikus dallamok, a srác fenomenális, alig várom, hogy fellépjen valami közeli plázában. SE!!!

VÖRÖS ANDRÁS (Superbutt, Skalar Music)

1. Deftones – Diamond Eyes
Soha nem voltam igazi Deftones-rajongó, ami leginkább annak tudható be, hogy egy albumukat sem hallottam egyben, mindig csak pár számot itt-ott, amik persze jók voltak, de valamiért teljes valójában sose ért utol a zenekar. Egészen idén nyárig, amikor Zolika és Makk (Superbutt-baszeros és -dobos) beerőlteték a buszban az új lemezt, amit teljes hangerőn hallgattunk végig kétszer, miközben részben Eger és Miskolc között kanyarogtunk a bükki szerpentinen, ezért még a táj látványa is mélyítette a benyomást. Megszerettem, különösen a klipes slágerszámokat (ebből a szempontból én meglehetősen átlagos fogyasztó vagyok, azt hiszem), de a többit is.

2. Ozzy – Scream
Nem jó, nyilván nem jó igazán (bár annyira nem is rossz azért), de akkor is Ozzy. Pont azt gondolom róla, mint amit a koncertje kapcsán mondogattunk: az eszeddel felfogod és érted ugyan, hogy szánalamas öreg bohóc (mind azok leszünk, persze), aki fiatalon sem volt a szellemtörténet óriása, ráadásul az ének playbackről ment végig, pontosabban szerintem volt egy playback- vagy előre autotune-olt sáv, ami mellé odakeverték a saját élő hangját is, ami csak néha bukkant ki hallhatóan, de akkor sírtál a szörnyülködéstól, és tudod azt is, hogy gagyik a szövegek, a konferálás pláne, a zene itt önmagában meg kit érdekel a főhős nélkül, de azért ha holnap lenne megint egy fellépése, szó nélkül venném meg a jegyet tízezezért azonnal újra.

3. Monster Magnet – Mastermind / Helmet – Seeing Eye Dog
Mindig bajban vagyok az évvégi listákkal, mert be kell vallanom, nagyon régen nem fordult elő, hogy egy évben tíz, de akár öt új lemezt is hallottam volna. Most is ez a helyzet, és tudom, hogy mindenki értetlenül néz, ha azt mondom, hogy mindkét fent említett album megvan már, de még nem tettem be egyiket sem a lejátszóba, annak ellenére, hogy a két talán legkedvencebb zenekaromról beszélünk, akik közül a Helmethez még személyes barátság is fűz, ha szabad ezt mondani. Csak hát az van, hogy én zenét nem tudok háttérként hallgatni, csak akkor, ha egyedül vagyok és semmi másra nem kell koncentrálnom, senkivel nem kell közben beszélgetnem. Ez meg viszonylag ritkán fordul elő, hozzévéve azt is, hogy mivel épp a saját új lemezünket írjuk, ha van némi ráérő időm, a saját félkész demóinkat teszem be a kocsiban, hogy szöveget és éneket írjak rájuk. Szóval, ha végre eljutok oda, hogy ünnepélyesen elindítsam a szóban forgó két lemezt, már most fel vagyok rá készülve, hogy ezek lesznek a 2010-es kedvenceim. Úgyhogy előlegezzük meg nekik a bizalmat, reméljük tényleg így lesz.

Ui.: hogy ne csak amerikaiakról beszéljünk, meg vagyok róla győződve, hogy biztos nagyon jó – még ha meglepő is – az új IHM-anyag, a Wrong Side Of The Wallról meg kétség nélkül ki merem jelenteni ugyanezt, és ugyanígy lehetne még említeni egy csomó mindenki mást (Grand Mexican Warlockot, Blind Szumma-lemezt új számokkal stb.), csak náluk is az van, hogy teljes albumokat nem hallottam, ezért nem is írom be őket a listába. De a kalapemelés ettől még ugyanúgy jár.

SZUJÓ DANI (Kettőnégy, korábban VOL.10)

Fel vagyok háborodva, hogy a nuskull.hu stábja már november végén felkért arra, hogy 2010 szerintem 3 legjobb lemezét néhány szóban propagáljam. Legalább májusban kellene tartanunk ahhoz, hogy minden fontosabb 2010-es lemezzel kapcsolatban képben legyek és elég időt is tudjak rájuk szentelni, számomra ugyanis gyakran csak sokadik hallgatás után bontakozik ki egy-egy album virágának bimbózó szépsége, feltvéve persze hogy egyáltalán eljut hozzám. Nadehát, jó – legyen! Lássuk azt a 3 albumot, amik eddig agyonütöttek.

Mindig is kedvenc bandáim között volt a Deftones, akik idén Diamond Eyes című lemezükkel karrierük legjobbjával jelentkeztek. Az album létrejöttét körülvevő sajnálatos körülményekről bizonyára hallott mindenki, de lássuk be, hogy sajnos valószínűleg éppen ez kellett ahhoz, hogy egy ilyen anyag születhessen. Ahogy Csató mondaná ’baj van zenekar’ lett belőlük. Főleg azután érdekes ez, hogy a Saturday night wrist már elég keserves egy album volt, itt mégis sikerült újra magukra találniuk. Feszült, zaklatott hangulatú lett a lemez, amit azonban a hatalmas nagyívű dallamok folyamatosan feloldanak. A hangzás is kiváló, ezzel a lemezzel a zsebemben jártam idén a hifi boltokat új hangfalak után kutatva. Döbbenetes, hogy 2010-ben meg tudnak etetni egy olyan dallal (Cmnd/Ctrl), ami alapvetően egyetlen akkora bunkó riffre épül, mint amilyen a gitáros maga. A Deftones koncertek minőségét nagyban befolyásolja, hogy Chino hangja éppen milyen formában van, szerencsére úgy tűnik, hogy újra tud élőben is énekelni, valószínűleg részt vett valami rehab programban így újra élvezetesek koncertjeik is. A lemez negyedik klipje, a Butcher pedig szerintem az év kedvence nálam ebben a kategóriában.

Szintén karriere legjobb lemezét jelentette meg idén az Anathema. Szerencsére ’93-as első lemezük doom/death-es irányától mára már teljesen eltávolodtak és leginkább a lebegős/elszállós/kísérletezősebb Pink Floyd-os világ felé fordultak. Talán éppen ezért korábbi rajongóik közül már kevesen tudják elfogadni az új lemezt, nekem mégis ez lett a kedvencem. Számomra mellesleg teljesen nyílvánvalóan alakult így tovább pályájuk, természetes következő lépcsőfoknak tűnik ez az abszolút letisztult irány. A legszembeötlőbb különbség korábbi munkáikkal szemben, hogy ez már egy egészen pozitív hangulatú album lett, míg korábban azért főleg a reményveszetettség mutatkozott náluk. A kemény rockerek sem hallgathatnak mindig metált, valamire elaludni és álmodozni is kell.

A letlive (így egybeírva) az idei nagy felfedezettem, körülbelül egy hónapja nem is tudok mást hallgatni. Az idétlen post-hardcore címkét szokták velük kapcsolatban emlegetni, leginkább a Poison The Well vagy a Boysetsfire zenekarokhoz tudnám őket hasonlítani, de az énekes hangjáról pedig néha pont az Alien Ant Farm dalnoka ugrott be. A lemezen azonban jazz, funky, hc, elemeket, énekesnőt és zongorát is felfedezhetünk. Ezek a mexikói gyerekek nagyon okosan-dühösen énekelnek politikáról vagy kritizálják a társadalmat, de ugyanakkor például a szex sem marad ki. Ha jól tudom ez már a második lemezük, az elsőt még nem tudtam begyűjteni, de az állítólag még nagyon útkeresős és széténkelt volt. Ebbe az albumba viszont nem lehet belekötni: pont megfelelően színes, kiforrott és nagyon energikus. Muszáj lesz őket koncerten is megtekinteni februárban valamelyik szerencsésebb ország egyik klubjában vagy pedig Bali Dáviddal elhozatni őket a Dürerbe.

Idén valószínűleg most jelentkeztünk utoljára cikkel, de ne feledjétek, hogy az év utolsó napját a Tündérgyárban (Superbutt, Blind Myself, Stiff Bastard, Cherry Bomb, valamint Wrong Side Of The Wall-féle DJ-zés) és a Kék Yukban (Watch My Dying, Stonedirt és Effrontery) is búcsúztathatjátok. Hamarosan ismét jelentkezünk három listával, és természetesen élményekben, koncertekben és jó kiadványokban gazdag új évet kívánunk Nektek!