Clint Mansell – Black Swan

Némiképp talán közhellyé vált, de úgy érzem, sosem elég hangoztatni, hogy a kortárs rendezők közül talán Darren Aronofsky nyúl a legnagyobb tehetséggel és a legközvetlenebb, legreálisabb emberséggel ahhoz, hogy egy-egy életút drámai hitelességét a lehető legnagyobb teljességgel szólaltassa meg a filmvásznon. Nincs ez másként a Black Swan esetében sem, amely számomra nemcsak 2010 filmje, hanem a jövő év leginkább várt hazai bemutatója is, hiszen Aronofsky nemcsak hozta a rá jellemző karakterisztikát (beleértve a kiválasztott életút lekövetését a beteljesedésig, megmutatva annak minden árnyoldalát és nehezítő tényezőjét, amelynek magva éppen a bemutatandó karakter valamilyen gyengeségéből nyeri létjogosultságát), hanem sikerült megújítani repertoárját is.

A Black Swan a tökéletességért folyó küzdelem drámája, ahogy ezt már a címválasztás is sejteti, hiszen a cselekmény alapjául szolgáló A hattyúk tavából nem véletlenül a Csajkovszkij-mű negatív főszereplője van kiemelve – az ehhez szükséges átváltozás, amin Nina Sayers keresztülmegy a próbák során, nem csupán az általa megformált Hattyúkirálynő, azaz Odette előadásban mutatkozik meg, hanem tulajdon életében, jellemében is. Ez az összemosódás pedig végigkíséri a filmet, sőt, lényegében ebből táplálkozik annak minden feszültsége is: ahogy Nina egyre jobban küzd a tökéletességért, úgy közben valóságérzetének határai összemosódnak a zavart lélek fikcióival, amit nemcsak állandó képi kontrasztokban érzékelhetünk (gondolva itt a Csajkovszkijtól remekül átvett és megragadt fekete-fehér szembenállásra, valamint egyáltalán a stúdió ridegségére, amely a balett szépségével, kecsességével dacol), hanem a zenében is megnyilvánul. Clint Mansell, Aronofsky immáron állandósult kollaboránsa bizonyos szempontból talán eddigi legkönnyebb feladatát kapta meg a Black Swan filmzenéjének megírása során, hiszen a balett annyira áthatja a film ritmusát, tempóját és üzenetét, hogy lényegében a Csajkovszkij-mű adaptálásából kellett kiindulnia. Ez a próbák jelenete során természetesen forrászeneként is megjelenik (elvonatkoztatva a diszkójelenettől), hiszen a háttérben zongorázó – ám mindvégig személytelenül hagyott – karakter is A hattyúk tavából játszik, ugyanakkor Mansell is megragadta azt az átmenetet, amely valóság és fikció szintjén értelmeződik a képkockákon. Így a Black Swan filmzenéjében is összemosódnak azok a zenei elemek, amik A hattyúk tavából lettek kölcsönözve, valamint azok a jellegzetesen minimalista, bizonyos szempontból monotematikus – így előre- és visszautaló, tehát ismétlődő, ahogy ez jellemző volt minden eddigi Aronofsky-filmre, tehát Mansell-zenére is – egységek, amelyeket valóban a felkért zeneszerző jegyez.

A megkülönböztetés elsőre talán nem olyan könnyű, ám éppen a film cselekményének függvényében válik elválaszthatóvá, egyben felismerhetővé az, hogy Mansell milyen zenei elemeket írt meg külön – természetesen ezeket is komolyzenei előadásra hangolva –, és mikhez nyúlt hozzá akár dinamikailag, akár elektronikus kiegészítés szempontjából. Ilyen perspektívában pedig hálás feladata volt, hiszen A hattyúk tavának nyitánya mintegy végigkísérte a filmtörténetet, és mindig olyan szituációban bukkant fel, amikor sötétséget és romantikát egyaránt szimbolizálnia kellett. Így volt akkor is, amikor a Lugosi-féle Drakula főcímében szólalt meg a jellegzetes dallam, és akkor is, mikor erre visszautalva Tim Burton filmjében, az Ed Woodban is a Lugosit játszó Martin Landau karakteres mozzanatai során csendült fel a betét. Ez máris előrevetíti, hogy a tétel hangulati kettőssége tökéletesen alkalmazható a Black Swanra is, igaz, teljesen más kontextusban érvényesülve. A szexuális feszültség, a frigiditás elfojtása, valamint az ezt járulékosan tompítani igyekvő elszánt gyakorlatok és próbák – amelyek a megaláztatás érzéséből válnak motiválttá – mind megelevenítik azt a kivetülést, amelyben Nina saját életében is látni véli a Odiliát, a fekete hattyút. Egészen addig, míg rá nem jön arra, hogy a Hattyúkirálynővel szemben saját (a filmben is kihangsúlyozottan) csábító ikertestvére éppen saját maga, és az előadáshoz szükséges, egyben csúcspontnak számító átalakulás itt minden tekintetben végzetes lesz annyira, hogy tényleg ez legyen Nina életének szerepe, egyben hattyúdala.

A Black Swan nemcsak az év legmegrázóbb alkotása, hanem ebből a szempontból Aronofsky csúcsalkotása is, hiszen egy életút tragédiájához már nem kellett olyan szélsőséges pólusokat felállítania, mint a Rekviem egy álomért esetében. Hiszen a Black Swan éppen erre világít rá: a szélsőséges pólusok még a látszólag legszebb és legtökéletesebb miliőben is küzdelemben állnak egymással, ahogy a balett előadásának feszültsége nemcsak reprezentálódik az élet feszültségében, hanem onnan visszahatva alkot valami egyedülállóan zseniálisat.