Angyalok és démonok között félúton: Oathbreaker – Rheia

Az Oathbreaker a 2013-as Eros|Anteros albummal tett szert komolyabb népszerűségre, ám a belga négyesfogat hangzása akkor még korántsem volt annyira letisztult, mint az idei új lemezükön. Ennek ellenére már akkor is érezni lehetett, hogy a társaság előbb-utóbb megírja azt az albumot, amire hosszú ideje vártunk. A Rheia című új lemez alapján pedig bátran mondhatjuk, hogy a Deathwish üdvöskéje beérett, és egy egészen új szintre emelte a hardcore-hátterű, de blackgaze-ben és poszt-metalban kiteljesedő formációk által megugrandó lécet.

Nagy meglepetésként ugyan nem ért minket a lemez kiválósága, ugyanis az előzetesen megosztott dalok már előrevetítették azt a szintet, ami miatt fokozott figyelemmel követtük az Oathbreaker tevékenységét – inkább egyfajta aggódás lett úrrá a hallgatóságon, hogy ezt a színvonalat végig tudják-e tartani egy teljes nagylemezen keresztül. A Rheia pedig megválaszolt minden kérdést, ráadásul egy majdhogynem hibátlan felelet formájában. A 10:56 című szám tökéletes atmoszférateremtő nyitása után a zenészektől megkapjuk azt a lemezt, ami már régóta időszerű volt egy ilyen kaliberű bandától: a káosz és a gyönyörűség kéz a kézben zúdítják ránk őszinte fájdalmukat, egy olyan zenei közegben, amiben mindent elhiszünk és egyszerre át is érzünk. Az új lemez a túlvilág két pólusa közt teremt egyensúlyt, hogy ide-oda cikázva, többnyire egységet alkotva, ám az album végére mégis kissé átbillenve rugdosson végig fájdalmas történetén. A hangszeresek mellett óriási pluszt ad a lemeznek Caro Tanghe énekesnő skizofrén hangja is, aki kissé olyan, mintha Chelsea Wolfe és a Converge egy fekete misén született szerelemgyereke lenne. Amikor már azt hisszük, hogy a női énekesek mezőnyében a például Julie Christmas (Battle of Mice) által is tökélyre fejlesztett hidegrázós, művészi szenvedést már nem lehet felülmúlni, akkor meghallgatjuk az új Oathbreaker-albumot, és rá kell jöjjünk, hogy az bizony megütötte a szintet.

A Rheiával a belgák is ráléptek arra az útra, mint például az Earthmother, ahol a hardcore hátterű, de black és poszt-metal elemekből építkező zenekarok napjainkban csúcsra járatják a stílust. A különböző black metalos, sludge-os, illetve atmoszférateremtő poszt-rockos témák gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz, azonban a több mint egy óra játékidő kissé sok egy ilyen anyagnak. A zenekar több helyen túlhúzza az átvezetéseket, amivel a második félidőben kissé le is ültetik az amúgy háborodottan csapkodó albumot. Jobbat tett volna az anyag ezen részének, ha a kitörni készülő sötét oldal több szerepet kap, mint a hangulatteremtés poszt-rockos formája. Érdemes egy pár szót szentelni a produceri munkának is, ugyanis Jack Shirley kiváló érzékének köszönhetően még nagyobb élményt nyújt elmerülni ebben a már-már intim, katartikus momentumokkal színesített, intenzív zenei világban, ahol sikerült a könnyűzenei elemeket úgy házasítani, hogy egyáltalán ne tűnjön izzadságszagúnak.

A kiadó bizony büszke lehet a zenekarára, megérte a sok befektetett munka: az Oathbreakernek sikerült megírnia eddigi pályafutása csúcsát. Egy kisebb szépséghibával ugyan, de a banda megcsinálta története leghátborzongatóbb, legmonumentálisabb és legkontrasztosabb anyagát, amelyre évek múltán is örömmel tekintünk majd vissza. 9/10