Nick Cave és a világ legszomorúbb lemeze: Nick Cave and the Bad Seeds – Skeleton Tree

Nick Cave egy igazi előadó volt mindig is, a régi nagyok közül az egyik, aki sohasem azzal kápráztatta el a rajongóit, hogy mennyire tökéletes az, amit csinál, hanem hogy amit csinál, arra csakis ő képes a világon, és senki más. Az ilyen kaliberű zenészek (lásd még Lou Reed, Iggy Pop, David Bowie, Tom Waits stb.) mutatták meg mindig, hogy nem szükséges egy dalt a végtelenségig csiszolni, vagy hogy egy koncertre sem azért mennek az emberek, hogy utána savanyú arccal elemezzenek egy-két félrecsúszott hangot. Ez a generáció még abban hitt, hogy az élő zene varázsát semmi sem múlhatja felül, és hogy az egyediség, az önkifejezés iránt érzett olthatatlan vágyukat dalokban fejezzék ki, és megosszanak egy darabot magukból a világgal. A Nick Cave and the Bad Seeds szinte páratlan karriert tudhat magáénak, mi sem mutatja ezt jobban, hogy a Skeleton Tree immár a 16. lemez a sorban, egyben pedig az egyik legnehezebben befogadható Nick Cave-alkotás is.

Sosem volt könnyű hallgatnivaló Nick Cave muzsikája, legyen szó az életmű bármely darabjáról, de a Skeleton Tree ilyen szempontból túltesz mindenen. Tavaly nyáron egy tragikus baleset során elhunyt az énekes 15 éves fia, ami után Cave-ék egy szűkszavú közlemény keretében csak arra kérték a rajongókat, tiszteljék meg őket a gyász időszakában és kerüljék el a zenész zaklatását. A zenekar egészen idén júniusig nem is adott semmiféle életjelet magáról, de egy nagyon átgondolt visszatérést sikerült megvalósítaniuk, nem csak az új lemez, de egy új film is bejelentésre került.

A legutóbbi nagylemez, a 2013-as Push the Sky Away is egy rendkívül erős ’Bad Seeds-album volt, ahhoz is készült egy film, a zseniális 20,000 Days on Earth, ami egy amolyan átfogó biográfiai alkotás volt, megspékelve az album dalainak előadásával. Az új film, a One More Time With Feeling is hasonló szerepet tölt be, annyi különbséggel, hogy Nick itt nyíltan beszél a gyászról és a fia elvesztése feletti fájdalmáról, emellett pedig itt is előadják az album dalait a stúdióban – mindig varázslatos látni, ahogy Cave zenekara együtt lélegzik és alkot.

Az új nagylemez egyszerre fájdalmasan gyönyörű, de mélyen legbelül reményt is ad. Sokszor tényleg a gyász hangjait hallhatjuk viszont, ezáltal nem egy napsütéses délután aláfestő zenéje semmiképp sem – de a dalokkal egy sötét szobában fejhallgatóval ismerkedve sem járunk jobban, mert miután lejár a közel 40 perces játékidő, annyira magunk alá kerülhetünk, hogy utána órákig nem tudunk mást hallgatni, vagy egyáltalán tovább folytatni a napunkat. Rengeteg elektronikai elemet csempésztek ezúttal a zenéjükbe, amelyek ridegsége tökéletesen illik is a koncepcióba, a nyers, horzsoló hangzás pedig csak tovább erősíti annak hatását. A szövegekbe belebújva sokszor még mindig tetten érhető a Cave-re jellemző misztikusnak, zagyvának tűnő megfogalmazás, de most a téma érzékenységének fényében egyszerűbben értelmezhető az üzenet, a fájdalmas mondanivaló.

Ilyenkor háttérbe kerül a pontozás, az aprólékos kiértékelés, de aki veszített már el közeli hozzátartozót, az könnyen bele tud majd kapaszkodni a Skeleton Tree dalaiba, ami bármennyire is sötéten indul, a végén már a fény vár minket.