2010. október 30.
Bertók László Pénteken vasárnap című kötetének fülszövegében a pillanat (vagy a pillanatok?) felől közelíti meg verseinek, tizenkét sorosainak e gyűjteményét. Ahogyan az a könyv címéből is kikövetkeztethető – és amire persze a versek zöme is rávezet majd az olvasás során –, az idő relativitásának, csalóka mivoltának kulcsfontosságú szerepe van a rövid könyvön átívelő gondolatok alakulásában: ahogyan a belső időnek (amit a szubjektum, a költő érzékel) alárendelődik a külső idő (az, amit objektívnek tekintünk – és hagyjuk most el ennek a fizikában történő megkérdőjeleződését –; egyszerűbben: amit időmérő eszközeink mérnek), úgy a versekben érvényre jutó pillanatok megélése is egy változó, tünékeny érzékelésnek veti alá magát. Vagy ahogyan Bertók fogalmazza meg: „mintha már pénteken vasárnap, sőt szerdán az lenne…”.
Ez utóbbi gondolatról rögvest eszembe idéződött Bulgakov A fehér gárda című regényének egy jelenete, ahol a szerző a szereplők érzelmeit, hangulatát szintén a belső-külső idő ellenpontozásával érzékelteti. Míg folyamatosan tudomásunk van a valós (vagy mondjuk: valósnak vélt) időről, a szereplők „saját időérzékelését” úgy ismerhetjük meg, hogy az a hangulat változásával egyenes arányban, délután három és hat óra között ingázik előre, de néha bizony hátra is (igaz, eme epizód biblikus színezetet is ölt, hiszen az említett időintervallum Krisztus kínhalálát, a kereszten még élve elszenvedett órákat idézi emlékezetünkbe, de ezzel is párhuzamba állíthatjuk a kezdetet és a végpontot, mint a vidám és szomorú óra talán ismerősen ható egymás ellen feszülését). Bertók pillanatai is hasonló eszmét tükröznek, és ez a kötet egyik alappillérévé válik.
A három versciklust magába foglaló könyv (látszólag) impresszionista hangulatverseket tartalmaz, azonban a megfestett hangulatokon túl, azok legmélyén csillan meg a világ, környezet olyan sajátos látásmódja, amely mintha gondosan elrendezné a rendezetlent, kötött formába sűrítené a káoszt. De mint lesz e biztos formából újabb kétségbeejtő kérdéshalmaz? A csalóka rend, vagy akár a már említett idő, a pillanat miként válik képlékennyé, hasznavehetetlen kapaszkodóvá? Legfőbbképp pedig: hogyan válik ilyen megfoghatatlanná a saját létezésében olyannyira bízó ember is?
„Két magad között annyi csak,
hogy ez is, az is távolabb,
és akárminek álmodod,
mire odaérsz, nincsen ott.”
E kérdések mind megélednek Bertók László soraiban – miközben oly sokszor ér el metafizikai mélységekhez is –, de egyben a tapasztalat, a már megélt élmény biztosságát is sugallják e művek, így adva biztos táptalajt arra, hogy a mindenkori olvasóval egy sajátos, „bizalmas” kapcsolatba is kerüljenek e megfontolandó, értékes gondolatok.
A versek, tizenkét sorosok (vagy ahogy Bertók nevezi őket: „pillanatkák” – már megint a pillanat szerepe!) mind ugyanazt a formát követik, három-három strófába, és természetesen tizenkét sorba rendezte őket a költő. A forma egysége ezúttal egyben a tartalom egysége is, hiszen a hét éven keresztül formálódó-alakuló versek javarészt ugyanazon gondolatokat építik, de valóban konstruktívan, így a teljes kötet végigolvasása egy garantált érzelmi többlettel ajándékozza meg a figyelmes, nyitott befogadót.
A most hetvennégy éves szerző tehát életélményeit gondosan átszűrve, kikristályosodott formában tárja az olvasó elé, és ezzel a művek hangulati értékét, letisztult formáit is összhangba hozza, és ilyen minőségükben meglehetősen egyedülálló kincseknek hatnak korunk jellemző szabadverseinek tengerében. Ha csak „pillanatkák” is, e pillanatba zárt gondolatok minket egy egész életen át is elkísérhetnek.
A kötet a Magvető kiadónál jelent meg.