Fleshwrought – Dementia/Dyslexia

Ha egy zenészt egy adott szociális egységben – nevezzük zenekarnak – nem hagynak igazán kibontakozni, előbb-utóbb rákényszerül arra, hogy felhalmozódott ötleteit kiírhassa magából. Amennyiben ez a zenész párhuzamosan több helyről kap impulzusokat, akkor a bőség akarva-akaratlanul is vegyülni fog, egyben rányomja bélyegét a kiforrt összhatásra. Ez a folyamat zajlott le Navene Kopperweis dobosban is, akit a tavaly feloszlott, és három éve Budapesten járt Animosity-ből, valamint a kísérleti progmetalos Animals As Leaders soraiból ismerhetünk. Így pedig a végeredmény is adott: saját projektjében, a Fleshwrought-ban (született Flashrotként) progresszív, egyben technikás death metalt játszik

Ez azonban nem holmi elcsépelt halandzsa: a Fleshwrought bemutatkozó nagylemeze valóban végletesen progresszív, és ennek szolgálólányaként kellőképp technikás death metal hangzással áll elő – úgy, hogy az alig félórás kiadvány sikeresen teremti meg hallgatás közben a lemez saját hangulatát, arculatát. Ehhez persze szükség volt Jonny Davy (Job For A Cowboy) énekesre is, aki itt talán némiképp változatosabban is használja acsarkodó orgánumát. Bár való igaz, hogy ő egyedül ebben vette ki részét a projekt sikeréből, lévén minden zenei alapot Navene írt meg és játszott fel. Az összhatás pedig már az első ismerkedésnél is arcpirítóan meggyőző: ugyan a dalok nem haladják meg az öt és félperces játékidőt, mégis olyan intenzív élményt szolgáltat a lemez, amely bravúrosan ellensúlyoz a túltelítettség és a befogadhatóság két véglete között. Mert a sokszínű progresszivitás – beleértve az utópisztikus aláfestéseket, és a The Faceless legutóbbi albumát idéző, hidegrázós hangszíneket – ugyan melegágya lehetne az öncélúságnak is, ám erről szó sincs. Épp ellenkezőleg, mert a Dementia/Dyslexia még éppen a meghökkentő befogadhatóság jegyében fogant. Némiképp Colin Martson, a Behold… The Arctopus egyszemélyes agymenéséhez, a három éve debütált Indricothere-hez tudnám hasonlítani a Fleshwrought létjogosultságát: a különbség abból fakad, hogy Colin a hangsúlyt a technikára, Navene pedig a zenei összhatásra helyezi. Ennek eredményeként a gitártémák (legyen szó riffekről, szólókról, vagy átkötésekről) úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy a dobtémák színes összhatása is csak annyiban mutasson törést, amennyiben így kialakulhat egy egységes albumkép. Az egybés elsődleges ismertetőjelét pedig az a bátor, kísérletező hangvétel jelenti, amely technikai értelemben egy dream theateri progresszivitást, valamint annak ízes megoldásait oltja blastbeatekkel és nyers, dinamikus váltásokkal terhelt death metal közegbe, egyben egészíti ki azt a korábban említett effektek és hangszínek mellett szaxofonszólókkal, elektronikus zenei intermezzókkal, vagy éppen kimért és morózus matekos tördelésekkel. A Dementia/Dyslexia pedig épp olyan, mint a borítója: sokszínű, és iszonyú szövevényesen rendszerezett.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=pZGljDQmavE

Így elsősorban azoknak ajánlanám a Fleshwrought munkásságával való ismerkedést, akik nyitottak az újszerű és kísérleti hangvételben fogant hangzások feltérképezésére, és képesek ezt bevállalni egy valóban csipetnyi (építő jellegű) öncélúság kíséretében. Akik magukra ismertek, kétségkívül megtalálják magukat az alábbi kiadványban, és talán nem is véletlenül: minden kornak szüksége van a saját Atheistjére, és a jelenlegi bolygóállás alapján én ezt a címet nem vitatnám el Navene új projektjétől.

10/8.