Azt hiszem, nem lövök mellé, ha a két évvel ezelőtti Apocalyptic Feastre úgy tekintek vissza, mint a PsyOpus és a Cannibal Corpse tökéletes, hibátlan elegyére, amely a technikás death metal színtér valaha megírt legszélsőségesebb, legagresszívebb albumát eredményezte. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy az alakulásakor még a fél Vile-t soraiban tudó zenekar tagjai már mind technikai, mind emberi értelemben gyakorlott egyének legyenek. És az ex-Vital Remains, ex-The Faceless dobos Marco Pitruzella vezetésével feltűnt bandáról el is könyvelhettük, hogy hozzájuk foghatót még nem pipálhattunk korábban.
Ez különösen azért fontos jellemző, mert a Brain Drill játszi könnyedséggel egyensúlyozik az extrémitás keretein belül is azon a pengén, amelynek oldalívére a „hallgathatóság” baljós szóképzete van felírva. Az első kérdés pedig eleve az volt a Quantum Catastrophe kapcsán, hogy az elmúlt két évben két tagcserén (ezáltal pedig majdnem egy feloszláson) átesett banda vajon hozza-e ismét a bemutatkozás szintjét: ám nem bírom ki, hogy ne lőjem le a poént, és tegyem hozzá, hogy bizonyos szempontból sikerült túl is szárnyalni azt. A 42 percnyi játékidőre rúgó, többnyire a 2012-re várható világvége kérdéskörét boncolgató dalcsokor még elődjénél is bátrabban nyúl a végletes komplexitás és a death metal hagyományok összekapcsolásához, melynek eredményként a hangzás két fő paramétere nem átjárást biztosít a perifériák között, hanem szervezett egységként össze is kulcsolja azokat. Így ne lepődjünk meg, ha a legvadabb polifonikus virgában hirtelen felfedezünk néhány „keresetlen” dallamívet, amit hamisítatlan amerikai iskolás riffek és groove-átvezetések követnek, vagy akkor, ha a basszusfutam nemcsak követi a gitárdallamot, hanem rá is játszik arra, mégpedig úgy, hogy mintegy bebugyolálja, újraértelmezi azt. A Quantum Catastrophe dalaiban tökéletesen érvényesül az a pár évszázada érvényben levő tézis, amely kimondja, hogy a felszínen egymásnak feszülő jelenségek mélyebb rétegeiben harmónia és egyensúly van. Az persze részletkérdés, hogy a harmónia minőségét tekintve mégis hogyan értendő, ám kétség sem férhet hozzá, hogy a sztahanovista plakettet érdemlő Marco helyére került Ron Casey (Flesh Consumed) ugyanolyan elánnal és parádés – ám nem öncélú – hozzáállással viszonyul a Brain Drillhez, mint elődje. Ivan Munguia (ex-Carnivorous) játéka színesebb, őrültebb, és jazz-közelibb elődjének teljesítményénél, ám a Quantum Catastrophe legnagyobb erénye így is abban ölt formát, hogy újraértelmezi a mérföldkőnek tekinthető debütöt is. Hiszen az ott klisének ható dalszövegek, valamint vizuális megoldások áthagyományozása nem a kreativitás hiányát, hanem éppen a műfajjal szembeni tiszteletet, hűséget testesíti meg. Ezt pedig csak és kizárólag úgy teheti meg hiteles és komolyan értékelendő formában, hogy átugorja a szintet, és megszegi az összes létező szabályt.
És függetlenül attól, hogy a Quantum Catastrophe a tagcserék, valamint a dalszerkezeti újítások szempontjából a változás albuma, stabil, kiegyensúlyozott és következetes megvalósításának köszönhetően mégis tökéletesen jellemzi, definiálja és megszeretteti a(z egyébként így sem mindenkor hallgatható) Brain Drillt mindazokkal, akik nyitottak a zenei szélsőségekre. És ha átfogóan nézzük az évet, talán már azt is sejtetjük, hogy ennél brutálisabb anyagot (ha nem vesszük ide a Beneath The Massacre szívmelengetően fogós EP-jét) idén talán nem is érdemes várni.
