2010. szeptember 25.
Tracklist:
01. The Requiem (2:01)
02. The Radiance (0:57)
03. Burning in the Skies (4:13)
04. Empty Spaces (0:18)
05. When They Come for Me (4:53)
06. Robot Boy (4:29)
07. Jornada del Muerto (1:34)
08. Waiting for the End (3:51)
09. Blackout (4:39)
10. Wretches and Kings (4:10)
11. Wisdom, Justice, and Love (1:38)
12. Iridescent (4:56)
13. Fallout (1:23)
14. The Catalyst (5:42)
15. The Messenger (3:01)
A Linkin Parkot azóta divatos szidni, mióta nyilvánossá vált, hogy a Minutes To Midnight dalai érezhetően nem kívántak másodszor is belelépni ugyanazon folyóba, és a zenekar tagjai inkább egy letisztultabb, egyszerűbb és kétségkívül populárisabb hangzással kezdtek játszani. Ez persze maga után vonta az „eladták magukat” kezdetű elvakult és szűklátókörű monológokat is, holott csak abba kellett volna belegondolni, hogy Chesterék zenekara eleve az utolsókat lehelte egy többségében kihalásra ítélt műfaj felfújható mentőcsónakjába. És persze arról sem árt megfeledkezni, hogy amit az alábbi közegben elértek az első két lemezükkel, azzal el is mondtak mindent az ott felállított, és ha úgy tetszik, a mindenkori média stabil hátszelének köszönhetően már eleve eladott hangzás szűk keretein belül.
Ilyen olvasatban pedig nemcsak jogos, hanem szükségszerű is volt az a lépés, amit a kiadói ajánlás a „zenei felnövés” palástjával kíván megóvni az ellenséges visszhangokról, holott ez sem feltétlenül igaz. Még úgy sem, hogy a dallamvezetések terén valóban tapasztalhattunk némi beérést, amihez szükség volt a Transformers filmek alatt szerzett zeneszerzői tapasztalatokra is. Innentől azonban már azt is biztosra lehetett venni, hogy a zenekar új ösvényt kíván nyitni magának, és ahogy önmaguk is előzetesen beismerték negyedik nagylemezük kísérletező mivoltát, úgy nem is volt érdemes másra számítani egy még mindig 2001-ben toporgó fülpárnak, mint vérre, verítékre és szenvedésre. Pedig nem erről van szó: az A Thousand Suns lehetne egy nagyon jó, reznori kvalitású kísérleti album is, hiszen zenei perifériák terén egyesíteni kívánja a new wave hangulatvilágát és merengő kísérleteit az IDM-mel, az absztrakt hiphoppal, az általános érvényű világzenével, valamint nem kevés elektronikus aláfestéssel, hogy a rockzenével való, immáron csak közvetett kapcsolatról meg ne feledkezzünk. Mindazonáltal a fenti elegy izgalomfaktorát mégsem sikerült kellő tűzzel megragadni, mivel a dalok már a fenti műfajokat is lecsupaszítva kívánták egymásnak ereszteni. Az összhatás sikeréből hiányoznak a bátor hangulati játékok, aláfestő hangszőnyegek, (a hangsúlyosabb) elektronikus tördelések, az organikus megszólalás, valamint egyáltalán az a pionír jellegű bátorság, amely képes lenne sutba vágni az új Linkin Park dalcsokor általános szürkeségét és egyhangúságát. Ez az egyhangúság pedig egy olyan lappangó örömujjongás felszínre csalogatása, amely eleve nem áll jól a srácoknak: mert ha tényleg felnőttek volna, tudnák jól, hogy a művészettel szembeni alázat nem merül ki Tesco-gazdaságos Ninja Tune elemek agyatlan honosításában, egy csúnya borítóban, na meg ártosan megnövesztett hajakban.
Így az A Thousand Suns giccses álművészkedése sajnos saját magát fojtja vízbe, lévén az album összefolyik, dallamai képtelenek megragadni, elektronikus betétei primitív hangszíneken csendülnek fel, akusztikus átívelései pedig túl súlytalanok ahhoz, hogy erre a lemezre egy komoly, definitív alkotófolyamat eredményeként lehessen tekinteni. Pedig a potenciál adott volt, én hiszem is, hogy ez az útkereső szikra még okozhat kellemes meglepetést – legalábbis a Dead by Sunrise feketelistáján túlpörögve Mike Shinoda vendégszereplése azért hozzá tudott tenni a The Stiletto Formal 2008-as nagylemezéhez –, ám ez sem változtat azon, hogy a Linkin Park 2010-es albumát hamarosan a szupermarketek leértékelt lemezei között fogjátok találni.
10/4.
