2010. augusztus 29.
Ahogy azt egy hónappal ezelőtt elkezdtem, továbbra is azon vagyok, hogy egy három részes cikksorozat keretein belül bemutassam az elmúlt tíz év harminc leghatásosabb metalcore nagylemezét. A játékszabályok még mindig adottak: a sorrendiség elsődleges mozgatórugója az általános színtérformálás erejének, valamint napjaink már kialakult metalcore-képének feltérképezése volt, és csak ezt követően merül fel a kérdés, hogy az adott lemez és az adott előadó minőségileg mit tett le az asztalra. Ennek olvasatában pedig következzék a középmezőny, amely az első tíz albummal szemben még nem kecsegtet igazán sok kakukktojással, és véleményem szerint papírformáról sem feltétlenül beszélhetünk. Kellemes olvasást és megvitatást.
Hot Damn! (2003)
(FERRET)
Ahogy Buffalo nevét hallva a vígjátékpártiak joggal asszociálnak a Jim Carrey-féle Mindenhatóra, úgy hasonló megváltásban részesült a színtér az Every Time I Die felbukkanásának hatására is, mivel a testvéri zenélésként indult, ám az egyetemen kiterjesztett bandázás valóban új ízekkel frissítette fel a metalcore világát. A képlet pedig ránézésre egyszerűbb, mint gondolnánk: az ezredfordulóban bekövetkezett generációs váltást, amikor a metalcore második hullámának meghatározó csapatai még fennállásuk kezdeti stációjában azon munkálkodtak, hogy a lehető legszélsőségesebb hangzásvilágot alakítsák ki a kilencvenes években kitapasztalt szintézisből, az ETID jött és győzött azzal, hogy a tökélyre fejlesztett káoszt elsőként southern rock elemekkel, na meg post-hardcore ihletésű és szabadságú énektémákkal fogta közre. Az alábbi elegy első ízben a zenekar második nagylemezén, a nemzetközi áttörést hozó Hot Damn! dalaiban mutatkozott meg olyan kvalitású témák tükrében, amelyek a mai napig meghatározónak tűnnek még úgy is, hogy azóta és amellett számolni kellett egy Maylene and the Sons of Disasterrel, valamint egy He Is Legenddel. A dalok örvénylése azonos színvonalú dinamizmust kölcsönöz az egész lemeznek, hiszen a kilencvenes évekből merített, metalos hardcore riffek új köntösre lelnek a disszonáns kitartásokban, valamint azokkal az ütembontásokkal, amelyek nemcsak zenei izgalommal, hanem általános változatossággal is megajándékozzák a Hot Damn! teljes játékidejét. A varázs nyitja pedig éppen az volt, amely a zenekar legutóbbi lemezeinek legnagyobb hibafaktorát képzi: nevezetesen arról van szó, hogy a kiadvány sajátos és markáns kisugárzása csak lefojtásra lelt annak köszönhetően, hogy a zenekar a továbbiakban a hangsúlyt egy látszat-southern képben való újradefiniálásra helyezte, amely a 2005-ös Gutter Phenomenon képében még kellőképp jól fésült volt az elfogadáshoz, mindazonáltal az utóbbi két nagylemezzel ilyen szempontból már nem feltétlenül érdemes számolni. Sajnos.
Of Malice and the Magnum Heart (2004)
(FERRET)
Azt hiszem, ha a Misery Signals érdemeiről kell szólnunk, nem mehetünk el a 7 Angels 7 Plagues említése mellett sem, lévén az elődzenekar igen sajátos színfoltja volt az első hullámos metalcore színtér végnapjainak. Köszönhette ezt annak, hogy a műfaji paneleket valóban progresszív hangvételű hardcore-ban fogant témákkal írta felül, amely nemcsak visszahelyezte a műfaj releváns alapjait, hanem olyan új ösvényt is nyitott, amelynek közvetett babérjait csak a Misery Signals bemutatkozó nagylemeze tudta learatni, hála a gitáros/dalszerző Ryan Morgan sajátos dallamainak, és olyan hangulati elképzeléseinek, amelyek a Ferret üdvöskéjét már ekkor kiemelték az átlagos felhozatalból. És mai szemmel nézve az Of Malice and the Magnum Heart már magában hordozta mindazon értékeket, amelyekből az idő közben énekescserén is átesett zenekar további két nagylemeze (nevezetesen Mirrors és Controller) is táplálkozni tudott. A hangulati faktor, amely az emberi érzelmekkel nemcsak dallamokon, hanem hangszíneken, erőteljes váltásokon, gazdag hangszerelésen, valamint a szuggesztív éneklési előadásmódon keresztül is képes játszani, sikeresen egészül ki újszerű dalkonstrukciókkal, valamint egy változatos album-összhatással. Az ‘Of Malice dalai pedig csak vázuknál fogva hasonlítanak egymáshoz, mert elvonatkoztatva egységes kisugárzásuktól, mind más érzelmeket szabadítanak fel hallgatójukból. És teszik ezt úgy, ahogy más zenekar azóta sem: ezért is szomorú konstatálni a tényt, hogy a banda tagjai az elmúlt egy évben gyakorlatilag csak új projektjeikkel foglalkoznak, elvégre nagy kár lenne már most kipukkadnia annak az egyébként testes és egyedülállóan színes lufinak, amely legnagyobb halogéntartalmát éppen a debütáláskor felszabadult hatalmas energiamennyiségből nyerte.
Killing With a Smile (2005)
(EPITAPH)
Szerencsére a kétezres évek elején Ausztráliában is kiforrhatott az a sokszínű és nemzetközi színvonalú színtér, amelyről a kilencvenes évek közepén a Toe to Toe még csak álmodni tudott. Ahogy erre korábban már utalni kívántam a Miles Away munkásságát bemutató cikkemben, gyakorlatilag mind a hardcore, mind a metalcore színtér új lendületre kapott, és utóbbinál fej-fej mellett az I Killed The Prom Queen, valamint a Parkway Drive jelentettek igazi fegyvertényt, ha a szigetország zenei exportcikkeit vesszük górcső alá. Utóbbi azonban még úgy is felül tudott kerekedni a hazánkban csak búcsúturnéján megfordult bálkirálynőkön, hogy az idő közben feloszlott, és ezt annak köszönhette, hogy dalai pimaszul, ámbátor igen erőteljesen vette le a színtér összes paneljét, és gyúrta össze azt egy ígéretesen energikus eleggyé, ahol a göteburgi death metalból kölcsönvett melódiák hathatós feltüzelésre lelnek a hangsúlyos helyeken elhelyezett breakdownoknak, valamint az éles tempóváltásoknak köszönhetően. Ezt persze minden metalcore albumok örökbecsű producere, Adam D. is észrevette, így ausztrál feleink hozzá utaztak ki Amerikába, hogy felvehessék nála a Killing With a Smile című bemutatkozó nagylemezt, amely az egzotikum faktorán túlmenően még valóban maradandó és szerethető dalokkal is kecsegtetett. Persze újdonság nem volt a Nap alatt, elvégre a zenekar egyéniségét csupán a dalok felépítésében, valamint a gitárdallamok vázában vélhettük felfedezni, ám ennek kikristályosodásáig is várnunk kellett a Horizons címre keresztelt folytatásig, amely a széles értelemben vett köztudatban beteljesíthette elődjének reményteli megbecsülését. Ez persze azt is elérte, hogy az akkor már kétszer Budapesten járt zenekar előzetes munkássága a fiatalabb generációk körében kötelező ismeretanyaggá váljon, így az A38-as Never Say Die! fesztiválkoncerten már mindenki egy emberként várta a Parkway Drive fellépését. És elvonatkoztatva attól, hogy az idén megjelent Deep Blue minden, csak nem egy releváns folytatás, nem kérdőjelezhetjük meg azt, hogy a Parkway Drive elég ügyesen ollózta össze ahhoz saját arculatának első megnyilvánulásait, hogy abból később egy olyan mára prototipikusnak ható zenei világ épülhessen fel, amit a mai napig senki sem tudott hiánytalanul elcsenni.
This Is Love, This Is Murderous (2003)
(TRUSTKILL)
Ahogy legutóbb terítékre került az Eighteen Visions 2002-es Vanity című albuma, úgy annak következtében az ott még gitáros Brandan tényleg nagyobb hangsúlyt szeretett volna helyezni a Breakneck utódjának is tekinthető straight edge metalcore bandájának, a Bleeding Through-nak fejlődésére. Ez valahol érthető is volt, hiszen az anyazenekar már érezhetően új utakat dédelgetett magában, amíg Brandan terve az volt, hogy a kilencvenes évek metalcore hangzását death metallal, valamint következetesen átvett valós hardcore elemekkel szintetizálhassa. Lényegében ez is jellemezte az újdonsült zenekar első két kiadványát, amelyek zeneileg komplex, erőteljes, ámbár kevésbé emlékezetes dalcsokrok voltak, elvégre a dalok agressziófaktora (épp úgy, mint a későbbi Declaration esetében) csökkentette a megjegyezhetőség lehetőségét – később már koncerteken is csak a Rise került elő, ám az alábbi érát hamarosan olyan tagcserék követték, amelyek nemcsak megelőlegezték, hanem fel is vezették a This Is Love, This Is Murderous okozta zenei változást.
Ez pedig nem csupán arculatváltás, hanem zenei váltás is volt, mert a Brandan által megálmodott hangzás most lelt olyan arányú szintézisre, amely az agresszív töltet mellett kellő terepet biztosított a dallamok térnyerésének is. Utóbbi két eszközzel operált sikeresen: az egyik az azóta szexbálványi magaslatokra tört billentyűs Martha gótikus aláfestésű szintetizátorjátékának domináns jelenléte, a másik pedig a göteburgi iskola dallammeneteinek átértelmezése, egyben beoltása a már meglévő zenei világba. Ennek eredményeként a This Is Love, This Is Murderous dalcsokra egyaránt táplálkozott a kilencvenes évek nyers és elkeseredett hangvételű metalcore megszólalásából, amely táptalaja volt a gótikus beavatkozásnak, és ezt kívánta ellensúlyozni a pozitív, legalábbis küzdelmi töltetű dalszövegek hardcore-ból csent tartása. A kiadvány így egy igen széles zenei skálán lavírozik, amely hatástörténeti szempontból is megalapozta a későbbiekben azt, hogy a metalcore zenekarok bátrabban nyúljanak akár gótikus, akár dark wave-ben fogant zenei eszközökhöz. A későbbiekben a The Truth elődjének következetes zenei világát egyszerűsítette le egy olyan slágergyűjteménnyé, amely (kiteljesítve az On Wings of Lead és a Love Lost in a Hale of Gunfire sikerét) épp annyiban osztotta meg a rajongókat, amennyiben új embereket volt képes toborozni a banda köré. Az albumot hatalmas turné követte, ám ahogy a Trustkill sikeresen földbe állította a Hopesfall működését, úgy ezt majdnem elérte a Bleeding Through esetében is, akik minden dühüket a Declaration című kiadványukba sűrítették, amelynek zenei világa az előzményeket átültette egy Dimmu Borgir hatásokkal telített popblackcore zenei közegbe. Ebből feloldozást az idei, spontán a zenekar nevét viselő album jelentett, amely nemcsak visszavette a régi logót, hanem tartalmilag is igyekszik visszalőni dalcsokrát a This Is Love, This Is Murderous és a Declaration közé, ám az utóbbi időben már a sajtó is inkább attól hangos, hogy Brandan mikor és hol éppen milyen black metal projektben megalapításában vesz részt.
Perseverance (2002)
(UNIVERSAL)
És ha már az előbbiekben is visszautaltam, akkor most sem hagyhatom ki azt, amit korábban a Cataracttal kapcsolatban mondtam: a Hatebreed hathatós vérfrissítést hajtott végre a metalcore színtéren, mégpedig úgy, hogy lényegében végig saját gyökereihez maradt hiteles. A retrospektív tartalomhoz persze új köntös dukált, hiszen a kilencvenes években már nagy népszerűségnek örvendő zenekar, amelynek bemutatkozó nagylemeze a Victory Records valaha eladott legnagyobb példányszámú debütálása volt, a kétezres évek hajnalára nemcsak megtalálta saját hangját, hanem azon nyomban képes is volt hatni az új érkezőkre. Ezt főként annak köszönhette, hogy a Perseverance és az egy évvel később érkető The Rise of Brutality nem csupán a zenekar munkásságának két megkérdőjelezhetetlen alapköve, hanem két annyira összefüggő és egységesen magas színvonalú kiadvány mind agresszió, mind iránymutatás szempontjából, amelynek jóvoltából a Hatebreed neve a mai napig minőségi színfolt tudott maradni még úgy is, hogy a legutóbbi két nagylemez gyakorlatilag az itt tapasztalt hangzásnak nyújtott be stílusgyakorlatot.
Ez a hangzás pedig abból építkezik, hogy a kilencvenes évek metalos hardcore felfogása és megszólalása dühös és hangsúlyos groove-okban lelt alátámasztásra, amelyek egyben lehetőséget biztosítanak további breakdownoknak is arra, hogy a daloknak lendületet, életerőt adjanak. Ennek másik tartóoszlopa pedig maga Jamey Jasta, aki szikár orgánumával és a régmúlt mentalitását idéző dalszövegeivel koherens ritmikával ajándékozza meg a Hatebreed egyszerű, ám kiváltképp hatásos dalait. A Perseverance pedig nemcsak leképzi az előbb összefoglaltakat, hanem transzparens példát is állít annak, hogy az alábbi szintézis magasabb szintre emeli a dalok lendületét. Persze az itt tapasztalt tökéletes kohéziónak az is eleme, hogy a thrashes elemek még csak közvetett módon jelentkeznek (pedig a zenekar a kilencvenes évek végén többször is turnézott az atyaúristen Slayerrel), és nem bírnak olyan kirívó szerepkörrel, hogy megbontsák az album zenei arányait. Legnagyobb szerencsénkre ez a következő anyagon sem jelentkezett, sőt: a The Rise of Brutality be tudta teljesíteni az itt tapasztalt képletet annak köszönhetően, hogy a kitapasztalt hangzáshoz még súlyosabb riffeket és gondolatokat társítottak, ám az alábbi kiadvány nélkül mégsem lehetne a Hatebreed színtérformáló erejéről beszélni, amely a mai napig jelen is van, és köszöni szépen, még nem lelt méltó utánpótlásra.
The Art of Balance (2002)
(CENTURY MEDIA)
Amennyiben egy zenekar kiérdemelhetné az átjáróház gúnynevet, a Shadows Fall mindenképp ringbe szállna a címért, hiszen a kezdeti stádiumban még Adam D.-t dobosként jegyző formáció lényegében az All That Remains melegágyaként is szolgált, amíg hőseink a dalszövegíróként is kiváló Brian Fairt halálhörgés, siralom címén el nem csábították a már feloszlott Overcast soraiból. A melodikus felhangokkal bíró death metal(core) banda lényegében innen jegyezheti igazi működését, hiszen az Of One Blood gyakorlatilag összeollózott dalsorrendje (korábbi Shadows Fall daloktól Overcast-átmentésig) a The Art Of Balance formájában lelt olyan feloldozásra, amely nemcsak újradefiniálta a zenekart, hanem egyben biztosította is annak a nemzetközi hírnevet.
Egyrészt a The Art of Balance utódjához, a War Withinhez hasonlóan egy koncepciózus, keretes szerkezetbe zárt, és valóban mély tartalommal megáldott kiadvány lett, amely az emberi problémákat igényes dalszövegeken, továbbá kellő kulturális rálátáson keresztül kívánja bemutatni és kivesézni. Ehhez pedig a betársuló zenei alap nyújt valós izgalomfaktort, lévén 2002-ben a Shadows Fall már azt játszotta, ami csak öt évvel később vált igazán divattá: az All That Remainsszel egyetemben ez a két zenekar volt az első pionírja annak, hogy thrash és heavy metal elemek alkalmazásával váljon színesebbé a metalcore hangzás, ám jelen esetben transzparens göteburgi dallamokat már ekkor sem volt érdemes keresni. Metallica, Slayer, Iron Maiden: a három klasszikus ősforrás tagadhatatlanul ott van a Shadows Fall zeneiségében, ám úgy, hogy a nagy legendák csak közvetetten bukkannak fel a gyakran akusztikus intermezzókkal tarkított thrash metal(core) tételeken belül. És amit agresszió formájában már az alábbi anyag képes volt leképezni, az a dallamos énektémák tükrében a War Within dalcsokrában forrhatott ki teljesen, amely méltán a zenekar legismertebb és legnépszerűbb anyaga mind a mai napig. Ezt követően azonban a banda kisebb útvesztőbe került, lévén csak önmagukat tudták ismételni a nagykiadós Threads of Life formájában is, és az anyag sikertelenségét követően a tavalyi Retribution már egy független kiadónál jelent meg, zeneileg pedig ugyan életképesebb volt elődjénél, ám a 2002-2004 közötti éra újszerűségét, és pimasz lendületét már nem tudta sem behozni, sem lekörözni.
Between The Buried And Me (2002)
(LIFEFORCE)
Ha ma tekintünk a tavalyi The Great Misdirect jóvoltából önbeteljesítő Between The Buried and Me-re, egy kiforrott, mindentől függetlenített és végtelenül lelkes, valóban progresszív zenekarral találkozunk, akik vannak annyira példás zenészek, hogy minden műfaji közegben jól érezzék magukat annyira, hogy ott tudják hagyni tulajdon bélyegüket. Persze ide is el kellett jutni valahogy, és ha visszatekintünk a srácok valóban következetes beérésére (The Silent Circustól Alaskán át a Colorsig), egyben karrierjére, mindenképp találnunk kell egy kiindulási pontot. A következőkben pedig az alábbi lemezről szólnék pár szót, amely abból a szempontból nem megérdemelten lett elfelejtve, hogy valóban táptalajt biztosított annak, hogy beszélhessünk egyáltalán a progresszív metalcore-ról, mint lehetséges műfaji nyitásról.
Persze mai füllel némiképp egyszerűnek és kezdetlegesnek tűnhet az alábbi dalcsokor, ám az előítéletektől igenis tartózkodni kell, lévén a BTBAM bemutatkozó nagylemeze igen határozott elképzelésekkel oltotta bele az első és másodgenerációs metalcore között rekedt reliktum-hangzásba a svéd és amerikai death metalt, a heavy metalt, a modern black metalt, valamint a neoklasszikus riffelést. Ebből természetesen már az is világos, hogy a műfajközi átívelések többségében egyelőre lekorlátozódtak a keményzenei berögződéshez, ám a kiadvány mindezt olyan bravúrosan lépi át, hogy az így kialakult karakter már így is vonzóvá válik. Főként a még kissé bátortalan és olykor énekdallamok tükrében, amelyek a refréni pozíció mellett összekulcsolják akár a témákat, akár az egyes dalokat, így a kohéziós játék már ekkor is megmutatkozott, mint a zenekar tehetségének egyik lenyomata. A Jamie King (Woe of Tyrants, Wretched, Far-Less) producelte kiadványt a Victory 2004-ben ismét elérhetővé tette a közönség számára, és végeredményében a BTBAM bemutatkozó nagylemezében nem csupán a kezdőpontot kell látni, hanem annak tükrében kell figyelembe venni az itt hallott, komplex és már valósan progresszív szintézist, hogy mi minden alakulhatott ki belőle.
For Those Who Have Heart (2007)
(VICTORY)
Azt hiszem, nem hazudok nagyot azzal, ha azt állítom, hogy a pop-punk, mint olyan, itthon soha nem is feltétlenül volt nevesítetten pörgetve a mainstream médiában, és a Blink 182 feloszlását, valamint a Sum 41 látványos hanyatlását követően a műfaj valahogy el is veszett itthon a köztudat legkülső peremein. Némiképp az ide vonatkozó berendezkedésünket szabta át, egyben állította vissza az A Day To Remember, akik a For Those Who Have Heart dalcsokrával felhívták a kelet-európai fiatalság figyelmét arra, hogy a pop-punk nem halt meg, csak errefelé veszett ki a pikszisből, így idővel minden frissen csatlakozott tizenéves, akiknek még a metalcore is újdonságértékkel kecsegtetett, felfedezhette magának a New Found Glory, a Set Your Goals, vagy épp a Four Year Strong munkásságát, amely folyamat azóta kvázi-revivalt indított útjára, tudjátok, színes zenekaros pólókkal, mosolygós közönséggel, és hasonlókkal.
Ezzel természetesen nem azt kívánom mondani, hogy az A Day To Remember is egy pop-punk banda lenne, csupán arról van szó, hogy hangzásukban igen fontos térrészt szakítanak ki az ilyen elemek, amelyek lényegében a másodgenerációs metalcore közegében teljesedhetnek ki, nyakon öntve némi modern hardcore és szentimentális beütéssel. Ilyen szempontból a zenekar bemutatkozó nagylemeze, a 2005-ös And Their Name Was Treason sem feltétlenül szolgált mással, ám a kiadvány alulproducelt összhatása és gyenge megszólalása csak arra volt elég a színtéren, hogy az emberek nyugtázzák, hogy ebből még akármi is lehet. A produkció középpontjában természetesen az énekes Jeremy McKinnon áll, aki ha kell, elsőre fülbemászó énekdallamokkal kedveskedik hallgatóinak, de ha a szükség úgy hozza, egy kis gurgulázós hörgéstől sem riad vissza, így lényegében olykor saját magának válaszolgatva is igen változatos alapot szolgáltat a daloknak mind érzelmi, mind agresszív szempontból. Az pedig csak hab a tortán, hogy az eredeti kiadás lényegében egy komplett slágerhalmaz, amit a pop-punk elemek terén kissé eltolt, ám ezáltal még ragadósabb Homesick (#1, #2) mind népszerűség, mind minőség szempontjából is csúcsra járatott. Az eredeti kiadást pedig azért kell hangsúlyozni, mert a kiadó egy különleges újrakiadás formájában olyan tételeket is hozzácsaptak az eredeti koherens egységhez (gondolok itt az újra felvett debütáló nótákra, na meg a Kelly Clarkson átiratra), amelyekre nem feltétlenül volt szükség. Mindazonáltal a For Those Who Have Heart minden kétséget kizáróan egy olyan kiadvány, amely még évtizedek múlva is meghatározó lesz egy generáció számára itt, a világ keleti felén legalábbis biztosan.
Thrill Seeker (2005)
(SOLID STATE)
Amikor 2005-re már kimondatlanul is kialakult a metalcore színterének hierarchiája, a Solid State a már egy éve EP-vel debütált új reménységével oda csapott, ahová nem szégyellt, így az August Burns Red nem csupán felkerült a nemzetközi palettára, hanem egy teljesen új technikai ízzel ajándékozta meg a göteburgi dallamokba feledkezett kis- és nagymenőket. Ez a különlegesség, amely a Messengers idejére már ismertetőjeggyé nőtte ki magát, abból merítkezett, hogy a korábban csatlakozókat lényegében emlékeztetni óhajtotta azon célkitűzésükre, hogy saját műfaji kereteiken belül a lehető legkomplexebb és legszélsőségesebb hangzást hozhassák létre. Az August Burns Red pedig úgy tudott felülkerekedni az alábbi kérdéskörön, hogy közben dallamíveinek vázában eleve kapaszkodott a göteburgi iskolához, ám a tipikusnak tekinthető dallamokat komplex és fókuszpontba helyezett breakdownokkal, neoklasszikus szólókkal, valamint többszörösen összetett váltásokkal kívánták feledtetni. Ez a karakterre való törekvés pedig még magasabb szintre került a bibliai témájú dalszövegeknek köszönhetően, elvégre a zenekar már úgy mutatkozhatott be a nemzetközi porondon, hogy értékrendje mellett zeneisége is kellőképp kiforrott volt ahhoz, hogy felfigyelhessenek rá az emberek. Természetesen vádaskodók már akkor is voltak az örökös érvényű kérdésnek köszönhetően, hogy a zenekar mégis mennyi egyediséget képvisel, ám ezt sem megfejteni, sem eltusolni nem kívánom – csupán ragaszkodnék az előző sorokban foglaltakhoz, és hangsúlyoznám, hogy a Thrill Seeker egy olyan hiánypótlása volt a színtérnek, amely egyesítette a második hullám törekvéseit a tényleges jelenével. Lényegében erre alapozott a hangzásban, koncepcióban és dallamokban egyaránt erősebb dalcsokrot felmutató Messengers, amelynek második európai turnéja még az A38 hajó fedélzetét is elérte, ám a tavaly kiadott Constellations igyekezett eltávolodni a már megszokott ösvénytől, amely némiképp meg is osztotta a rajongókat. Mindazonáltal a bemutatkozó nagylemez látszat-újszerűségét és energiai fölényét senki sem vitathatja el a zenekartól.
Parade of Chaos (2002)
(SOLID STATE)
Ugyan ha a Zaonak van lehetősége az oldalon szerepelni, szinte mindig az 1998-as Where Blood and Fire Bring Resttel hozzuk összefüggésbe, a kiadvány azonban a lista szabályainak értelmében nem fért volna bele az összesítésbe. Mindazonáltal a Zaonak megkérdőjelezhetetlenül fontos szerepe van abban, hogy manapság milyennek éljük meg a metalcore általános berendezkedését, ezért bátorkodtam kijelölni az utolsó hiánytalanul élvezetes albumukat, amely épp annyira tekinthető kísérletinek, amennyiben magán viseli a zenekar karakterisztikus jegyeit. Persze egyéni jellemzőkkel éppen a ‘Bloodtól datálva számolhatunk, hiszen a tagcserék tükrében második, egyben legfontosabb érát indító kiadvány olyan egyéni hangvételben elegyítette a thrash metalt hardcore-ral, hogy az így létrehozott metalcore arculat minden szempontból mentesülni tudott a színtér panelhajtogató fősodrától. Lényegében az itt kikísérletezett, sokszínű és dalszövegi szinten is tartalmas hangzásvilág biztosított alapot az 1999-es Liberate Te Ex Inferisnek, valamint a 2000-es, a zenekar nevét viselő lemeznek, ám mindkettő egy átmeneti állapotot képviselt annak tükrében, hogy a Zao érezhetően kereste az útját, amelyben magasabb szintre emelhetné a ’98-as nagylemez világát, ám ennek beteljesedése szűk korlátok között értelmezve elmaradt. Ugyanakkor az alábbi lemez minősül a legjobbnak a hivatkozási alapot követően, mégpedig azért, mert a kísérleteknek úgy tudott utat nyitni, hogy mellette nem beteljesítette, hanem újraértelmezte az eredeti hangzást, gyakorlatilag összetevőről összetevőre. A metalcore, mint olyan, itt egy megfoghatatlan, valóban experimentális rockzenei közegben érvényesül, amely épp annyira tud könnyed és egyszerű lenni, amennyiben felvillantja a jellegzetes thrashes riffeket és visításokat, valamint Daniel Weyandt hangszínét, amely nemcsak védjegye a bandának, hanem elindítója a Haste The Day-féle metalcore bandák énekmegoldásainak is. És a trióban rögzített felvétel valójában nem is hordoz magában üresjáratot: legyen szó hamisítatlan Zao-elemekről (The Buzzing), bürleszkbe hajló szerelmi vallomásról (Angel Without Wings), a ‘Bring akusztikus meditációjának továbbviteléről és kikristályosításáról (Man in the Womb), elektronikus közjátékról (The Ballad of Buddy Bigsby), vagy drámai hangsúlyt kapó csúcspontról (How Are The Weak Free), minden szempontból egy egyedülálló, maradéktalanul hatásos kiadvánnyal van dolgunk. Az albumot követő két nagylemez már jelentős mértékben megosztotta a közönséget, és amikor úgy volt, hogy a Zao végleg lehunyja a szemét, a kötelesség még egy nagylemez megírására szólított: az Awake? tavaly jelent meg, és egy olyan életművet óhajt nyugdíjas takaréklángon lezárni, amely kétségkívül a színtér egyik legizgalmasabb, legértékesebb és legegyedibb zenei világával ajándékozta meg a metalcore közönségét.
Az alábbiak alapján talán már bennetek is körvonalazódott, hogy mely előadók maradtak ki az eddigi felsorolásból, így elképzelhető, hogy a végső összeállítás már nem fog sok meglepetéssel szolgálni, mindenesetre újabb egy hónapon belül elérünk a cikksorozat záró darabjához.
