Garaczi László – Arc és hátraarc

Garaczi László életműve tipikusan posztmodern. Ez a kijelentés persze annyira nem meglepő, mivel egy olyan szerzőről beszélünk, aki a posztmodern éra kellős közepén alkot. De ez a tipikusság mégis olyan elemi erővel nyilvánul meg műveiben, legjellemzőbben megszólalásmódjában, kisprózája és regényei struktúrájában, hogy néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy e posztmodern jelleg az összekötő kapocs, a töltőanyag szövegek, szövegrészletek között.

Arc és hátraarc című műve is egy olyan elbeszélői technikához nyúl, amely jellemzően a 20. század során nyert igazán nagy teret magának a művészi textualitásban: egy olyan szabad asszociációs, vallomásos megszólalásról van szó, amely egyfelől a Freud-féle pszichoanalitikus módszer mentén realizálódott (ennek történetét, de sokszor inkább kritikáját kitűnő múlt századbeli irodalmi alkotások dokumentálják, elég kiemelnünk Italo Svevo Zeno tudata című művét, amely a freudi metódus és annak művészi visszaigazolása egyszerre, mintegy szintézis a két oldal között), másfelől sokkal inkább az olyan szépirodalmi elődök meghatározó munkáira kell gondolnunk, akik ezzel végérvényesen befolyásolták a világirodalom egész színterét – végérvényesen, mert azóta kevés olyan mű születik, amely legalább valamelyest ne közelítene ehhez a hangnemhez (és itt persze elsősorban Joyce-ra és Proustra gondolok).

Garaczi regénye azonban – meg merem kockáztatni – ezúttal még erre is rácáfol, hiszen a három fejezetre tagolódó mű nem csak amolyan kesze-kusza belső monológ, a főszereplő asszociatív gondolatainak halmaza, hiszen a második részben egy új narrátor, egy külső szemlélő lép be, aki a mű nagy részét az olvasó elé tárja – Garaczi regényvallomása itt csak amolyan pszeudo-vallomás, egy nézőpontok, elbeszélők között is váltakozó (és így kétségkívül többsíkú) alkotás, de mint ilyen, határozottan tudatos. Hogy jobban kihangsúlyozzam: pont ebben a váltásban van egy olyan tudatosság, amelynek azért többféle értelmezést is adhatunk, de aki elolvassa a történetet, minden bizonnyal meg fogja érteni, hogy mivel ad többet az az objektív nézőpont, amit egy külső (?), a történésekben részt nem vevő szemlélő birtokol.

Az Arc és hátraarc egy lemur-vallomás, a Garaczi-életműben a harmadik. Egyben azt is kijelenthetem, hogy ez idáig a legkülönlegesebb, legösszetettebb történet ebben a sorozatban, s hogy miért gondolom így, erre szeretnék valamelyest rávilágítani. A fentebb említett írói módszer még önmagában nem hoz túl sok újdonságot, és az is egy jól követhető, lineáris „evolúciós” folyamat, hogy legújabb könyvében Garaczi főhőse sorkatonaként meséli emlékeit (azaz nem, hiszen az elbeszélés jelene nem egyezik meg a regény jelenével, sőt, utóbbinak nincs is igazán egy idősíkja, mert sok előre-hátrautalással találkozunk a történet során), hiszen az előző két lemur-könyvben (Mintha élnél, Pompásan buszozunk!) már tapasztalhattuk, hogy a főszereplő mindig az érettség egy újabb fokára lép – a kisgyermekkor, majd az iskolai évek után most a legfőbb beavatódás, a legkeményebb, legkegyetlenebb érettségi rítus: a felnőtté válás következik, amellyel – a kornak megfelelően – mintegy együtt jár a kötelező katonai szolgálat. De ha igazán a mélyére akarunk ásni e gondolathalmaznak, akkor rá kell jönnünk, nem a helyszín, nem a szituáció a legfontosabb, hasonló érzelmeket átélhetnének a szereplők egy más környezetben is. Ami fontos, az a lemur-lét.

És ez az, amiben az Arc és hátraarc olyan különleges, amelynél el kell időznünk, amit az olvasónak fel kell dolgoznia, ha igazán azonosulni akar az elbeszélővel (nota bene: nem az íróval, a történet elbeszélőjével). A lemurról persze elsősorban a legtöbbünknek egy majomfajta jut eszébe, és erre – olybá tűnik – reflektál is a regény: Csont, a főszereplő, a katonaságban kapja meg ezt, mint egy jelzőt, hogy ő olyan, mint egy lemur, úgy mozog, úgy viselkedik stb. A szó azonban – és ezáltal az értelmezés is – többrétű.

Jorge Luis Borges, Margarita Guerreróval közösen írott munkájában, a Képzelt lények könyvében így ír a lemurról: „Larvae néven is ismertek. A családot oltalmazó lar-októl eltérően a lemurok, kik a holtak ártó szellemei, félelmet keltettek az emberekben e világi bolyongásuk során. Igazakat és gonoszakat egyaránt kísértettek…” Ez is lemur, és úgy gondolom, Csont ilyenképpen is lemur. Így persze kettős az értelmezési sík, így is, úgy is láthatjuk szerepét a társadalomban, az őt körülvevő emberek között, szülők, barátok, szerelmek, katonatársak sokaságában. És ami igazán jó, Garaczi szintén megadja mindkét jelentést, amikor Csont a lexikonban megkeresi a lemurt, majomfajtát és szellemet is talál – a kétféle lehetőséget maga az író dobja fel, és ő nem dönt, az olvasó dönthet…

Persze az is kérdés, hogyan lehet Csont „szellem” a társadalomban úgy, hogy mindvégig részt vesz mindenben, katonacsínyben, a szülő-gyerek viszonyban, barátságban és szerelemben, de ha a kérdés inkább költői, megválaszolatlan marad, lehet, hogy azzal már többet is mondtunk. De tényleg: ha valós választ keresünk, úgy nehezebben értjük meg, hogy miért – azon túl, hogy néhány jelenet ráerősít a „szellem-képre”, például amikor Csont az éjszaka közepén felmegy egy elhagyatott toronyba, és egy katonatársa meglesi, innentől kezdve kevésbé érti meg a lemurt –, hogyan lehet egy élők között járó élettelen az, aki persze mindvégig itt van, ebben a világban. A kérdés nyitott, és egyben a mű legnagyobb dilemmája lehet. De a meg nem értettség ugyanúgy a dilemma forrása, hogy valójában az említett emberi viszonyokban olyan sok a félreértettség, senki nem látja Csont motivációit igazán, még a hozzá legközelebb állók sem (és erre – no meg az ő saját párhuzamaira, amiket élete egyes jelenetei között lát –, úgy gondolom, kitűnően rímel a mű egy késői jelenete, a jövőbe tekintés, amikor idősen Csont katonatársával ismét találkozik), és ebben, a kommunikáció folyamatos félrecsúszásaiban az említett beavatódás is más színezetet ölt.

Azt is hozzá kell tenni, hogy ilyen élményekről már a korábbi lemur-vallomásokban is olvashattunk: az elbeszélő nem érti meg a világot, a világ nem érti meg őt. De amikor a beavatódásnak vége, Csont készen áll, és a rossz élmény, a csalódás is tanulság, a felkészülés része volt, a legkeményebb lecke, amit meg kell érteni, hogy sokszor a meg nem értés az egyetlen lehetséges és járható út.

A kötet a Magvető Kiadónál jelent meg.