Continuance – Carry Ourselves

Ugyanis be kell látnunk, hogy a hatéves működést maga mögött tudó, ám igazán soha be nem futott melodikus hardcore banda, valamint a Facedown metalcore-színezetű post-hardcore (vagy post-hardcore színezetű metalcore?) üdvöskéje sosem volt képes áttörni azt a bizonyos korlátot; a 2008-as ’Saints-lemez Brutus ide, vagy a 2007-es Sending You Strenght a Meanstől oda. És attól tartok, hogy a Continuance is könnyedén megrekedhet egy adott szinten, bár való igaz, hogy különösképp emiatt sem kell majd szégyenkeznie a srácoknak, legalábbis addig, amíg debütalbumuk bizonyítványát kívánják magyarázni.

A Saint Never Surrender zenei felelőseiből, és a Means basszusgitárosból már az anyazenekarban énekessé, akarom mondani torka vágott kappanná avanzsált basszusgitárosából, Dylanből álló banda bemutatkozó nagylemez éppen azt a pattogós, szikár és ragadós melodikus hardcore-hangzást képviseli, amivel a tavaly kedvcsinálóként felvett háromszámos demón már találkozhattunk. A zenei önfeledtség némiképp felülkerekedik a ’Saints szigorán, és a játékos virgák néhol elkalandoznak a ’90-es évek hardcore hangzásának irányába is, ám összességében egy érett, egységes arculatú, saját határaival tisztában levő albumot tisztelhetünk a Carry Ourselves harminchárom percében. Mindazonáltal ez az arculat még így is némi kívánnivalót von maga után: mert bár való igaz, hogy a Continuance debütalbuma első hangjától az utolsóig precízen van megkonstruálva, épp ez a kiszámított, már-már mérnöki pontosság fojtja le a lehetőségét annak, hogy bármilyen ösztönös, zsigeri, valóban értékes és kiemelkedő ki- pontosabban áttörésnek lehessünk fültanúi. És az alábbi, gondos felépítés igazolja azon feltevésemet is, hogy a Continuance tagjai nem született tehetségek a szó egzakt értelmében véve – éppen ezért a műfaj legelfogultabb hívei pár hónapig biztos elpörögnek majd az olyan dalokon, mint a fantasztikus leállással betoldott, már demón is szereplő The Greatest Need; a fifikás No Compass; vagy épp a hangsúlyos(nak szánt) zárótétel We Arm Ourselves. De csak és kizárólag azok, akik valóban élik mindazt, amit a Continuance képvisel, és ebben választóvíz lesz Dylan visítása is, amely a játékidő múlásával arányosan ellaposodó produktum végére némiképp zavaróvá is válik a valóban első osztályú gitárdallamok, valamint a csínján elhelyezett dallamos énekbetoldások forgatagában.

Mert a Continuance valóban letette az asztalra 2010 eddig leginkább várt melodikus hardcore lemezét, amely strigulája lehet az „évenkénti egy értelmes és értékes Rise-kiadvány” mániámnak is – a tavalyi reménysugár a valóban remek és időtállónak tűnő Dance Gavin Dance lemez volt –, ám végeredményében mégis azt tapasztaljuk, hogy az ’Ourselves nemhogy nem egy alapmű, hanem a hozzá fűzött elvárásokat sem feltétlenül teljesítette be. A probléma gyökere csupán abban rejlik, hogy a srácok már olyan bigott módon határozták meg saját hosszmértéküket, amelytől se jobbra, se balra nem feltétlenül fognak majd ellépni – és épp ez korlátozza le őket is abban, hogy többet nyújthassanak a hallgatóság számára. Mert ideig-óráig valóban kellemes hallgatni való a Carry Ourselves, sőt négy-öt tétel biztos tovább is beleivódik az ember szürkeállományába, de azért kimondatlanul is sejthetjük, hogy ennél jobb produktum még mind a 2010-es év, mind a zenekari teljesítmény alapján érkezhet.

10/6,5.