American Me – Siberian Nightmare Machine

Az American Me két évvel ezelőtti debütálása (Heat) 2008 egyik legerősebb lemeze volt, a kőkemény, „bunkó” zenék szerelmesei pedig új kedvencként ünnepelhették a csapatot. A recept pedig pofonegyszerű. Írj sodró lendületű hardcore metal tételeket, fejletépő ütemekkel pakold tele a dalokat, de ne feledkezz meg a pumpáló breakdownokról sem! Állítsd az erősítőt falbontó üzemmódra, a finoman cizellált szövegeidet pedig mindenféle felesleges mellébeszélés nélkül köpködd közvetlenül a hallgató képébe. A végeredmény pedig több, mint meggyőzőre sikeredett.

Alig telt el egy év és már az új lemez közeledtéről lehetett olvasni a srácok honlapján. Ilyenkor mindig megörül az ember, hiszen ki ne szeretne minél sűrűbben új hallgatnivalót kapni a kedvenceitől. Ugyanakkor az ilyen rohamtempó mindig magában hordozza a minőségi hanyatlás veszélyét. Az a két szám, amit a megjelenés előtt kitettek a netre, mindenesetre biztató előzetesnek bizonyult, hiszen világosan kiderült, lényegében ugyanott folytatják, ahol abbahagyták. Egy olyan zenekartól, mint az American Me, nyilván nem is várjuk azt, hogy valami hihetetlen nagy metamorfózison menjenek keresztül.

Ennek ellenére nem csak az első, de az azt követő jó néhány hallgatás közben/után se tudtam nagyon mit kezdeni a Siberian Nightmare Machine-nel. Jöttek sorban a brutális hentelések, jóformán csak néhány pillanatnyi pihenőt engedélyezve a hallgatónak és már véget is ért a lemez. Valamint az sem elhanyagolandó tény, hogy több ponton is túlzottan emlékeztetett a bemutatkozó korongra.

Aztán nem tudom, egy kis pihentetést követően egyszer csak betalált az anyag és újra azt éreztem az utcán sétálva, hogy legszívesebben fejest ugranék a legelső kirakatüvegbe, miközben a SNM-t döngettem épp a lejátszóban. A Human Traffiker című slágergyanús szerzeménnyel indul útjára a pusztítás, a szövegkönyvbe belepillantva pedig már első olvasatra is egy igazi szívhezszóló darab, szűk két percben. „This will be the last day you will be seen alive.”

A zenei alap hozza a már korábban megismert és szívünkbe zárt brutálisan masszív szintet, illetve nagy örömömre a basszusgitár is kellő figyelmet kap a lemezen. (Na nem mintha a Heat-en nem tépte volna le a fejemet a béz…) Egyszerűen bestiális ez a sound! Amit viszont rögtön észrevettem még, az Tony énekstílusának, illetve hangjának a fejlődése. Még brutálisabb, ugyanakkor változatosabb is lett, főleg a magasabb részeknél érezni az előrelépést.

A gyorsvonat pedig robog tovább a szintén alig két perces Death Squads képében, hogy aztán az Infected-et követően egy az elsők között megismert nóta, a Die Faster inspirálja ütemes tornagyakorlatok végzésére a hallgatót. Meglehet, olcsó eszközökkel operálnak a srácok, de elég hatásosan állítják ezeket csatasorba. A breakdown-ok nagyon el vannak találva, arról pedig nem is beszélve, hogy remek érzékkel váltogatják ezeket a szélvészgyors hardcore részekkel. A lemez egyik legerősebb szerzeménye a Die Faster, szövegileg pedig az év egyik gyűlölethimnuszának is nyugodtan meg lehetne választani érzésem szerint. Egyébként ajánlom mindenkinek fülessel is hallgatni a lemezt, mert rengeteg apró kis plusz hang, effekt bújik meg a számokban, az éppen szóban forgóban talán a legtöbb. Igaz, ezek iszonyat apróságok, de nekem nagyon tetszenek. „Listen. It’s the sound of your head exploding. Die faster die”

A félidőnél érkező The Fire után a Bastardmaker nálam nem nyújt már akkora pluszt, ahogy a Whiteout sem, ami ráadásul szövegében is az egyik leggyengébb szerintem. Korrekt kis tételek, de valójában nélkülöznek minden olyan motívumot, amitől esetlegesen ki tudnám emelni a többi közül. És akkor el is érkeztünk ahhoz ponthoz, hogy igazából hiába a rövid játékidő, a rövid dalok, igazából nem sikeredett túl emlékezetesre mindegyik szerzemény. Kicsit olyan lesz a második félidőre a dolog, hogy teljesen megszokottá válik az AM világa és tényleg csak azt veszem néha észre, hogy ejha, már véget is ért…

Ugyanakkor a Son of a Machinegun Pt. 2 belassulása, a végén lévő hisztérikus ének teljesen király lett. Tehát azért azt nem mondanám, hogy leül az anyag, de az tény, hogy nálam az első négy tétel a favorit. Azért maradt még a végére jóság, hiszen a Demoralizer ismét az erősebb dalokhoz tartozik, sötét hangulatához pedig tökéletesen passzol az énekesnek az apjához írt, nem éppen baráti hangvételű dalszövege. „YOU WERE NEVER THERE, I AM FUCKING DONE.”

Az albumot záró Blot Out The Sun pedig kellemes lezárás, a háttérben megbúvó tiszta éneket pedig Tony egy régi barátja, nevezetesen James Hopkins vállalta magára. Ugyanakkor a cirka egy perces játékidő miatt kissé céltalannak, illetve kihasználatlannak is találtam. Ezt követően (a Heat-hez hasonlóan) egy hétperces szünet következik, majd egy poénszám, ami viszont nálam nem igazán jött be. Valahogy mindig kissé kínosnak érzem ezeket, a na most mutassuk meg, hogy azért milyen viccesek is tudunk lenni dolgokat. De hát most látom csak, nem elég hogy külön helyet kapott a myspace player-en, de még játszani is tervezik élőben. Mit is mondhatnék… Sok sikert hozzá, meg az auto tune-os énekhez! :) KITCHEN PARTY SQUAD névre hallgat egyébként ez a kaliforniai punk ízű dalocska.

Továbbra is a banda egyik nagy erénye, hogy nem lehet igazából megunni, bár azért akadnak olyan pillanatok is, amik ugyanakkor az ég világon semmilyen nyomot nem hagynak az emberben. Ez pedig egy fél órát el sem érő anyagnál azért nem éppen egy pozitívum. De mégis tudtak újra egy olyan albumot letenni az asztalra, ami gond nélkül lemegy akár tízszer is egymás után. Lehet rá veszettül bólogatni, köpködni, táncolni, relaxálni, igazából ízlés dolga tényleg. Az American Me legénysége továbbra is jól tartja magát a paraszt kategóriában, de ahogy azt már oly sok esetben elmondtam más zenekaroknál is korábban, itt is az a helyzet, hogy ha még egyszer megpróbálnák ugyanezt letolni a torkunkon, na akkor biztos én is veszítenék már lelkesedésemből.

A rajongók véleménye eléggé megoszlik, valaki erre, valaki az első lemezre esküszik. Habár eleinte kissé csalódott voltam, végül utat talált nálam a Siberian Nightmare Machine és ugyanúgy be-beragad a lejátszóba, akárcsak az egy évvel idősebb testvére. Egy erős partilemez ez, amiben azért nem kell a nagy megfejtéseket keresni, de a húzás, az energia elviszi a hátán a lemezt. Kíváncsian várom, hogy legközelebb mit alkotnak!

7.5/10