2010. február 24.
Hadd tisztázzam rögtön cikkem elején apró csúsztatásomat: habár Roald Dahl önéletrajzi regényét magyar fordításban olvastam (ford. Benda Péter), ezen ajánló élére az eredeti, angol címe(ke)t írtam (nota bene: a honi kiadvány ugyanis két különböző önéletrajzi munkát kapcsol össze, ami tartalmilag teljesen helyénvaló). Ennek magyarázata a következő: Benda Péter fordítása Roald Dahl meghökkentő élete címen látott napvilágot, Dahl azonban így soha nem definiálta önnön történetét, s e címadási akció nyilvánvalóan egy hatásvadász fogás, amely a Meghökkentő mesék (Tales of Unexpected) sikerét akarta meglovagolni. Hűen Dahl tárgyilagos stílusához (amely, majd látni fogjuk, végig meghatározó hangneme a műnek), én inkább az eredeti címhez ragaszkodnék, mintegy kiemelve annak frappáns mivoltát a magyar verzióval szemben.
Köze persze van e regénynek a Meghökkentő mesékhez, de csak annyiban, mint bármely szerző életének műveihez, azaz: megláthatjuk, hogy e körülmények hogyan vezetnek az alkotási folyamat csíráihoz, miből született, mi ihlette a későbbi életművet.
A születéstől húszas évei közepéig kísérhetjük végig Dahl életének történéseit, és szemtanúi lehetünk annak, ahogyan a személyes élményeket folyton-folyvást átszövik a század jól ismert történelmi eseményei, dominánsan persze a második világháború. Hogy még pontosabb legyek: Dahl születése előtti eseményekről is szól, de csak röviden, olyan részletekről ír, amelyek szülei életében egyrészről meghatározóak, másrészről pedig a megfestett cselekedeteik egész jellemüket is megidézik. Az így kialakított környezetbe ülteti az író gyermekkora néhány mozzanatát, mintha mozaikdarabokat mutatna fel, amelyek között sokszor betöltetlen hézagok tátongnak, de mégis kort, és a korhoz párosuló világnézetet sejtet velük. A szórakoztató iskolai történetek, csínytevések például folyamatos töréseket mutatnak az olyan visszatérő motívumok miatt, mint amilyenek az igazgatói irodákban töltött kellemetlen percek, az ok nélküli büntetések, verések, amelyeknek leírásával oly messzire jut, hogy érzékletesen tudja az olvasó értésére adni azt is, amikor – egyre érettebbé válva – korábbi világnézetében is visszavonhatatlanul csalódik.
Tömör és letisztult stílusa e felszín alatt mégis olyan analógiákra épít, hogy az első rész (Boy) végére, a különböző iskolák bemutatása után, egészen új értelmet nyer az apa elképzelése és hangsúlyozott kijelentése az angol iskolarendszer minőségéről, ezzel kölcsönözve némi ironikus élt a történetnek, úgy, hogy mindeközben az apa felé irányuló tiszteletet nem csorbítja egy percre sem.
Sokkal töményebb, és fordulatokban is gazdagabb azonban a második rész (Going Solo), amely közvetlenül az iskolák befejezése utáni időszakkal indul. Ennek első egysége azt mutatja be, hogy a Shellnél vállalt állását hogyan tölti Kelet-Afrikában, ahol hároméves periódusban kellett volna dolgoznia, de közeledvén e kijelölt időszak végéhez, kirobban a második világháború. Dahl az angol királyi légierőhöz csatlakozott, így 1939-ben Nairobiban egy hat hónapos pilótakiképzésen vett részt, de ezután a dolgok koránt sem alakultak úgy, ahogyan azt az író elképzelte. Századához kellett csatlakoznia, de mielőtt utolérhette volna az előretolt helyőrséget, a sivatagban kis híján életét vesztette, amikor kényszerleszállást hajtott végre. Alexandriában hat hónapot töltött kórházban, de ezután sem szerelt le, hanem újra a század után indult, és így került Görögországba, ahol mindösszesen tizenöt angol repülőgép tartózkodott (vele együtt!), így kellett védeniük a területet a fél német hadsereg ellen, többek között az athéni háborúban is részt vettek.
Mindez már így is szinte elképzelhetetlennek hat, de még megdöbbentőbbé teszik azok a részletek, amelyekkel Dahl gazdagítja a cselekményt, s hogy ezt ő is érzi, jól mutatja az, hogy gyakran használ olyan fordulatot, amellyel jelzi: mindez ugyan hihetetlen, de mégis szóról szóra igaz.
Végül a hazatérés megnyugtató pillanatával, a legutolsó képpel: az édesanya találkozásával háborúból hazatérő fiával, megszületik az örökérvényű, monumentális mű dimenziója, hiszen a befejezés egyben a kezdés: minden, ami az utolsó jelenet után jön – ahogy mondani szokás – már történelem. De ez nem az a történelem, ez egy nagyszerű egyéniség személyes élménye a világról, az emberiség megtapasztalása a szubjektum részéről.
Könnyed, szórakoztató olvasmány lenne? Nem, nem az, ez csak a látszat. Könnyed stílusban írt fajsúlyos mű. Talán a huszadik század második felének legfajsúlyosabb írása.
