2009. március 31.
…hiszen a késedelem sem magától szokott kopogtatni az ajtón. Elvégre hiába próbáltunk meg igazodni a flyeren befigyelő „Start: 20:00” intelemhez, a fővárosi székhelyű One Reason To Kiss hozzávetőleg fél tíz magasságában, talán egy picivel azelőtt keveredett a színpadra, hogy az este nyitásához betársuló nehézségeket a(z ilyenkor sajnos szokásosnak tekinthető) hangzásbeli problémákkal együtt vehesse a nyakába. Persze senki sem nyilváníthatja Juhász Bencééket bűnbaknak – lévén ötletem sincs, minek volt köszönhető ez a kisebb „intermezzo” -, és az igazat megvallva a srácok rövid szettjük keretein belül mindent meg is tettek azért, hogy a félháznyi közönség megfeledkezzen a kellemetlenségekről. 
A The Last Charge erősítőivel kiálló ötös zenéjében a Darkest Hour-féle dallamiskola ad randevút az ’Oncoming Stormos Unearth dinamizmusának, és mindez úgy alkot teljes egészet a dalokban elhelyezett, temérdeknyi (fajsúlyosnak kikiáltott) breakdownnal, hogy abban a meggyőző és erőteljes színpadi kiállás is oroszlánrészt vállal. A srácok tisztességesen bemozogták a rendelkezésükre álló teret, és még arról sem feledkeztek meg, hogy a hardcore-mozgáskultúra összes modelljének bemutatása közepette – kosaras naci! – a közönséggel való kontaktus fenntartása is megmaradjon. Utóbbira azonban még egy kicsit rágyúrhatna az énekes Dávid, mert félóra távlatában kissé unalmas, hogy a szemkontaktus teljes hiányában folyik az egyirányú kommunikáció, ám még efelett is szemet lehet hunyni. Elvégre a dalaik élőben igencsak életképesen szólalnak meg; a rutinból és a tehetségből összeadódó kiállás pedig olyan hitelt kölcsönöz a srácok produkciójának kis hazánk zenei palettáján belül, melyre igazán érdemes odafigyelnie a műfaj híveinek.
Ezután Metallica, Hollywoodoo és Nightwish dalokkal teletűzdelt átszerelés következett (a legszebb mégis az volt az egészben, hogy ugyanazok a dalok rotálódtak egész este…), hogy a Dead Swans már a saját cuccain állhasson fel első Bridge Nine-os turnéjának budapesti színpadára. És, azt kell hogy mondjam, előadásmód terén a brit srácok jöttek, láttak és győztek. A számukra kijelölt fél órában – mely a Southern Blue EP dühkitörései mellett éppúgy kecsegtetett a hamarosan érkező debütalbum egy-egy új szerzeményével, mint egy Black Flag-feldolgozással – az ember szeme nem győzte követni a színpadon, valamint annak előterében esedékes rohangálást. A zenekar tagjai nikkelbolhákat megszégyenítő sebességgel ugráltak, pörgették hangszereiket, és bíztatták az elsőbb sorok (Máté evangéliumában is megidézett) lelki szegényeit a szaporább mozgásra, melynek eredményeképp a koncertterem első fele jó magyar szokáshoz híven ismét egy javítóintézetből frissen szabadult hülyegyerekek által felszántott játszótérrel volt egyenértékű, ahol ismét kellő szerephez jutott a személyeskedésig fajuló adok-kapok. Ez csak azért szomorú, mert az előbb említett jómadarak az egész estére rányomták bélyegüket – meg különben is: gondolkodjunk már egy kicsit, hogy mégis milyen híre lesz így Budapestnek a nagyobb turnészervező cégek szemében? -, de az alábbi felületet megragadva ki is emelném: attól senki sem lesz férfi, hogy Have Heart pólóban domináns tengerimalacként feszít. Köszönöm, hogy kibontakozhattam.
Visszatérve a Dead Swans produkciójára, az eddig megismert szerzemények zajos és puritán megszólalása a koncert folyamán csak még inkább felerősödött: a dobos Benny agyoncifrázott és felspurizott dobjátékát öröm volt szemlélni, csakúgy, mint az énekes Nicholas kiállását. Ez a srác estéről-estére meghal a színpadon, annyi szent – elvégre földön fetrengéstől agresszív közönségénekeltetésen át a gyermeteg átvezetésekig olyan szélsőséges kisugárzásról tett tanúbizonyságot, mely a laikusból ha megrökönyödést nem is, de… Csodálkozást, na, azt biztosan kivált. Titkon azért remélem, hogy később még viszont láthatjuk hazánkban a Dead Swanst – kevesen játsszák ilyen tekintélyt parancsoló módon a hardcore nyersebb, csökönyösebb és szélsőségesebb vonalát.
Az őket követő The Blackout Argument buliján viszont alig maradtunk benn olyan ötvenen-hatvanan: ez nyilván nem esett túl jól az új – nem mellesleg hangterjedelmét, hangszínét és kiállását tekintve jóval karakteresebb – énekessel kiálló bandának, akik harmadszor fordultak meg nálunk, ám a 35-40 perces koncert láttán erős kérdőjel maradt csak bennem, hogy vajon lesz-e lehetőségünk a későbbiekben még itthon elcsípni őket. Az ok egyszerű: a bivaly hangzással, izgalmas szettel (a program gerincét szerencsére a BoySetsFire-i beteljesülést sugalló Remedies nótái alkották) és karakteres színpadi arculattal kiálló bandát egy illuminált állapotban lévő jómunkásember állandó jelleggel inzultálta a koncert közben. S ha a német ötös érintett tagjai még meg is próbáltak jó pofát vágni ehhez az egészhez, két dal közben a frontember Roughael már besokallt, és egy hirtelen felhördülésben befenyítette a vélhetően még magyarul sem teljes magabiztossággal beszélő „úriembert”, hogy mihamarabb hagyja abba a pulóverrel való paskolást, különben balhé lesz (aztán lett is, hála a biztonságiaknak). Mindazonáltal a srác hangról-hangra hozott minden énekdallamot, tehát a stúdiókozmetika vádját senki sem ejtheti meg; a ChrisX/Chris18 gitárduó helycserés támadással szórakoztatta a figyelő-, ám számottevő reakciót nem produkáló közönséget; tehát a világkörüli turnéra is elegendő merchandise-mennyiséget felvonultató banda látszólag, és érezhetően is szívét-lelkét beleadta a produkcióba. Kár, hogy mindezt felfalta a magyar közízlés. Majd egyszer, majd máskor – talán máshol.
És ekkor az órámra néztem: nem akartam hinni a szememnek, és akárhogy is próbáltam, nem tudtam ellenkezni az agyam, valamint a végtagjaim között fennálló összhanggal – mennem kellett, így a This Is Hellről ismét sikerült lemaradnom. Ám látatlanban is amondó vagyok, hogy a Misfortunes dalai ha nem is igazán hallgattatják magukat a Sundowninghoz képest, attól még egy koncert keretein belül biztos megfelelő talpalávalóként szolgálatnak. Az meg részletkérdés, hogy milyen közönségnek – tisztelet a kivételnek. Összességében még így is élmény volt látni az első három zenekart, hiszen a One Reason To Kisst eddig csak hírből volt szerencsém ismerni, ám végül (a hazai pálya jogán) meggyőztek; a Dead Swansre nagyon kíváncsi voltam, és bőven túlmutattak az elvárásaimon; míg a The Blackout Argument ha nem is fogja piros betűs ünnepként kezelni az alábbi estét, számomra – valamint annak a maréknyi rajongóseregletnek, akik élvezték a bulit – élmény volt élőben is megtapasztalni a zenekar erejét. És ki tudja: lehet, hogy újabb három év múlva még a This Is Hellt is látni fogom.
