2016. március 14.
Hogy mi is a grunge, mit jelentett akkor és mit jelent most, nem lehet pontosan megválaszolni. Az akkori mozgalmat a velejéig kizsákmányolták, ami nyers volt és őszinte, kiszámítható lett és intézményesített. A sors fintora, hogy a mainstream ellen indult és pont az is darálta be, tiszavirág életű világhódítása még egy évtizedig sem tartott. Sokan a mai napig rossz szájízzel tekintenek vissza erre az időszakra, a metal sötét korszakának nevezik, a gitárszólók hanyatlásának, a személyi kultuszok szétporladásának. Ez is egy nézőpont, de aki kicsit is visszaásott a sztoriban, megtalálhatta, mi volt az egész Seattle-őrület katalizátora, és könnyen meg is tudja ezeket a kijelentéseket cáfolni.
Pedig mi is történt valójában? A grunge nem volt nevezhető új találmánynak, az undergroundban a ’90-es évek előtt is létezett, csak akkor még senki nem nevezte így, és közel sem volt egyenlő azzal a vonulattal, amit később a Seattle-i hangzásként kezdtek emlegetni. Ezen zenekarok többsége még a nagy grunge-robbanás közepette sem értette, miért lettek hirtelen ők a zenei élet középpontjában, és egyáltalán, hogyan kezeljék az ezzel járó figyelmet. Egy különösebb stílusmeghatározást alapból nem igénylő, a legkülönbözőbb alzsánerokat egybeolvasztó zenei mozgalom alakult ki, amit a punk ’70-es évekbeli térhódításhoz lehet hasonlítani (mind gyors felfutását, mind önpusztító mivoltát tekintve is), azzal a különbséggel, hogy itt a hatások sora szinte kimeríthetetlen. Ugyanúgy megfért egymás mellett a punk, a pop, a metal, a blues és megannyi más műfaj egymásba integrálása, a lehető legeklektikusabb formában. A grunge-nak hatalmas szerepe volt az következő évtized zenei térképének alakulásában, kiherélte az akkoriban egyeduralkodó hajmetal-bandákat, és új vért pumpált az egyre langyosodó mainstreambe is, ezáltal (ha nem is közvetlenül, de) teret adva sok más, az undergroundban szunnyadó ismeretlen zenekarnak és egyéb irányzatnak. A hanyatlás jelei viszont a kezdetektől a történet szálai közé voltak fonódva, megannyi tragédia kövezte ki a mozgalom útját, szép lassan megfosztva azt létjogosultságától, miután a kiadók sem láttak már bennük több fantáziát. A ’90-es évek végére a grunge elpusztította önmagát, visszakerült oda, ahonnan elindult, a föld alá. Lehet vitatkozni arról, mi maradt meg az akkori életérzésből és attitűdből, van-e értelme egy halottnak hitt zenei mozgalom feltámadásában reménykedni, egy viszont biztos: ma minden másképp alakult volna, ha a grunge nem tör világuralomra a 90-es évek elején. És hogy miért inkább életérzésként, mintsem egyetemes stílusmeghatározásként lehet rá tekinteni? Az egyszerűbb szemléltetés érdekében megpróbáltuk összeszedni a legjobb kordokumentumokat, és 5 olyan filmet tárunk most fel, amelyek a mementókat, a főhősök inspirációit, az indulástól napjainkig minden fontosabb állomást körbejárva segíthetnek választ adni, mit is jelent(ett) valójában a grunge.
Ez a David Markey által rendezett (eredetileg Tooth or Hair munkanéven futott) turnéfilm az egyik legjobb mód arra, hogy betekintést nyerhessünk abba, milyen is lehetett egy olyan legendás Európa-turné, amin közösen lépett fel a Sonic Youth, a Nirvana, a Dinosaur Jr., valamint egyéb hasonszőrű bandák. 1991-et írunk, már vírusként terjednek a Seattle-i undergroundból kiszabadult zenekarok, de még korántsem hágott tetőfokára a grunge őrület. A dokumentumfilm a már akkor is veteránnak számító Sonic Youth-ra koncentrál, az ő kézikamerás felvételeik adják a film savát-borsát, de ugyanúgy megtalálhatók koncertrészletek más zenekaroktól is, mint pl. a Babes in Toyland, a Ramones vagy a Gumball. Egymást váltják az iszonyatos embertömegek előtt játszó zenekarok amatőr koncertfelvételei és a Sonic Youth–góré Thurston Moore sokszor megbotránkoztató, vagy épp elgondolkoztató agymenései – legtöbbször azt gondolná róla az ember, hogy az égvilágon semmi mondanivalója sincs és csak random kimondja az első szavakat, amik az eszébe jutnak, és sokszor teljesen jogos is az észrevétel. A felvételek többször is Madonna Truth or Dare című turnéfilmjét gúnyolják ki, de poénos jelenetekből így sincs hiány – szétvert öltözők, a kisminkelt Nirvana, Thurston interjúja angolul egy kukkot nem beszélő német kislányokkal a heavy metalról, vagy a német kolbászok eredettörténete mind-mind igazi csemege azoknak, akik fogékonyak az efféle agysejtpusztításra. A Sonic Youth mellett a Nirvana volt a turné másik fő attrakciója, de ekkor még senki sem gondolta volna, hogy a Nevermind egy ketyegő bomba, ami néhány hónap múlva letarol mindent, ami az útjába kerül. Ám nem csak a Nirvana, de a Sonic Youth és a Dinosaur Jr. is a kreativitása zenitjén volt, ezen a turnén bemutatott aktuális albumaik, a Goo és a Green Mind azóta is az említett zenekarok diszkográfiájának mérföldkövei. Az élő fellépések sokszor egészen elképesztő módon egyensúlyoznak a totális disszonancia és a tökéletes popdal végletek között, hihetetlen, hogy hogyan tudott innen ekkorát dobbantani a Nirvana (igen, a Smells Like Teen Spirittel, de erről később). A The Year Punk Broke nem a legprofibb turnéfilm, egyenesen amatőrnek hat még akkori mércével is, de hogy az egyik legvagányabb és legautentikusabb korlenyomat, az biztos. Kim Gordon 1991-ben ezzel indította el a Sonic Youth koncertjét: „Tudtátok, hogy a punknak végleg befellegzett?!” Nem járt messze az igazságtól.
Ha a definitív grunge-filmet akarnánk megválasztani, valószínűleg keresve sem találnánk olyan művet, amire jobban megérdemli a titulust, mint a Singles. A feje tetejére állt Seattle-ben játszódó filmben természetesen harapni lehet a ’90-es évek-hangulatot, a színek, a légkör, a ruhák, minden rendkívül nosztalgikusan hat ennyi idő távlatából. Cameron Crowe rendező (aki a listánkon egyenesen két filmmel is szerepel) jó rálátással rendelkezett az akkori zenei életre, nem lehet megvádolni azzal, hogy csak úgy felugrott volna a grunge-szerelvényre némi kis reflektorfényért cserébe vagy a bevételek érdekében. A filmben látható neves zenekarok javát személyesen is ismerte, valamint a Rolling Stone magazin hasábjain is publikált, így teljesen természetesnek hatott, hogy ebbe a környezetbe kívánja elültetni a forgatókönyvét is. 
Igazából a Singles egy teljesen ártalmatlan film, nincsenek benne túlpörgetve a karakterek (a külsőségektől eltekintve), és a sztori sem tartogat olyan fordulatokat, amik kiemelkedővé tennék – inkább hangulatos, valóban életszagú a történetvezetés, mintsem túlontúl szórakoztató. Pontosan olyan, mint egy romantikus film a 90-es évek elejéről, az önmegvalósítás, az igazi szerelem, a belülről mardosó egzisztenciális kérdések témaköreit boncolgatja, amihez tökéletesen illett a grunge-atmoszféra, könnyen azonosítható volt egymással a két világ. Az igazi érdekességet viszont a néhány cameo erejéig beugró zenészek jelentették, felbukkan Chris Cornell, vagy a Pearl Jam tagsága, akik az egyik főszereplő, Cliff Poncier (Matt Dillon) bandájának, a Citizen Dicknek a tagjait alakították (amit viszont utólag kollektíven meg is bántak), valamint maga Cameron Crowe is képernyőre kerül egyszer, csak úgy tarantinósan megbújva. A cselekmény részeként olyan zenekarok koncertjeire is eljutunk, mint a Soundgarden, az Alice in Chains vagy a már említett Pearl Jam, de a film egész soundtrackje hemzseg a grunge/alternatív bandák dalaitól. A mainstreambe való betörés egyre jobban realizálódni látszott, ez már nem a vihar előtti csend volt, valami egyértelműen utat tört magának. A nagy Seattle-i négyesből egyedül csak a Nirvana hiányzott a filmből, de hiába maradtak ki szándékosan a Singles-ből, ami ez után történt, az minden képzeletet felülmúlt.
1991. szeptember 24 – megjelenik a Nirvana második, immár egy multi által gondozott albuma, a Nevermind. Négy nappal később az MTV 120 Minutes című műsorában először megy adásba a Smells Like Teen Spirit klipje, ezután pedig egy olyan periódus következik, ami alatt teljesen átíródnak az addigi szabályok. Az album a Billboard lista 144. helyén nyit, majd novemberre már be is aranyozódik, januárban pedig már a csúcson köt ki, letaszítva onnan Michael Jackson aktuális lemezét.
Kilenc héttel később a Nevermind már platinalemez, és bármennyire is nonszensz dolog volt, de a félreeső, ködös amerikai város, Seattle az akkori zenei élet diktátorává válik. A Hype! nem csak szimplán egy zenés dokumentumfilm, hanem maga a grunge-biblia: ha kicsit is foglalkoztatott valaha a téma, vagy csak választ keresel, miért ezek a furcsa öltözékű Seattle-környéki fazonok lettek a kora ’90-es évek meghatározó figurái, ennél jobb anyagot valószínűleg nem igazán találhatsz. A Doug Pray által rendezett film nem csak a felszínen kapirgál, hanem egyenesen a gyökerekig ás vissza, olyan bandákat is megszólaltatva, akik létezése talán még a legelvetemültebb rajongókat is meglepi, ezáltal lefedve szinte az egész akkori színteret. Mivel a Hype! már jóval Cobain halála után került kiadásra, ezért némileg letisztultabb képet nyújt arról, milyen lehetett átélni a ’90-es évek elején szétpukkadó helyi szcéna reakcióit kis idő távlatából. Szinte mindenki megszólal a filmben, akinek bármi köze is volt a Seattle-i színtérhez, nemcsak a zenekarok tagjai, de fotósok, kiadók, koncertszervezők és menedzserek is elmondják történeteiket a saját szemszögükből. Az interjúkat koncertbevágások váltogatják, köztük olyan csemegéket felvonultatva, mint pl. a Smells Like Teen Spirit legelső élő debütálása is, de más, akár elfeledettnek hitt zenekaroktól is találhatunk igazi ritkaságokat, ilyen szempontból tényleg minden részletre kiterjedő alkotás lett. Rendkívül jól szemlélteti, mennyire másként működött, más elvek szerint volt berendezkedve az akkori zenei élet, és hogy egyetlen dal mennyire meg tudja változtatni egy egész generáció látásmódját.
Kurt Cobain kétségkívül a korszak vezéregyénisége volt, egy személyben testesítette meg a körülrajongott rocksztárt és a mindenki által gyűlölt antihőst. Ha nincs a Nevermind, egészen biztos, hogy nem irányul akkora mértékű figyelem a Seattle-i szcénára a későbbiekben, és nem indul el a Nirvana sem lavinaszerű világhódítására. Még ma is felfoghatatlan, hogyan sikerült a Bleach album mocskos, nosie rockba áztatott világából eljutni a Nevermind pofátlanul fogós, a szó klasszikus értelmében vett popos, mégsem klisés megközelítéséhez. Az album letarolta a listákat, és ezzel egy időben kezdődött meg Cobain pokolraszállása is, nem tudta és nem is akarta megérteni, a média miért akarja boncasztalon látni minden egyes megmozdulását, elsősorban a privát szféráját. Az évek során rengeteg könyv és dokumentumfilm jelent meg a frontember életéről (Naplók, Soaked in Bleach, Kurt and Courtney, Montage of Heck, stb.), de a Naplók kivételével ezek csak mérsékelt sikerrel voltak képesek mellőzni a mesterkéltséget és a túlzottan szubjektív, vagy egyenesen túlmisztifikált véleménynyilvánításokat, belemagyarázásokat.
Amiben az About a Son annyira különbözik, annyira kiemelkedik az említett filmekhez képest, az az, hogy itt a válaszokat első kézből kaphatjuk meg végig, mindenféle köntörfalazás vagy szenzációhajhászást nélkülözve. Michael Azzerad olyan szerencsés kiváltságos újságíró volt, aki Kurt bizalmasai közé tartozott, így a film egészét az énekessel folytatott interjúk adják. A sokszor egészen intim hangulatú beszélgetések Kurt házában zajlottak (többnyire éjszaka), 1992 decembere és 1993 márciusa között, több mint 25 órányi hangfelvételt eredményezve. Nehéz megmondani, hogy pontosan milyen stílusban is fogant az About a Son, a beszélgetések közben csupán Aberdeen, Olympia és Seattle, mint kulcsfontosságú helyszínek városképei, valamint portrék adják a filmanyagot, ezáltal viszont minden elhangzott szónak súlya van, és főhősünk gondolataié marad a főszerep. Első blikkre ez rendkívül unalmasnak tűnhet, de amint elkezd hatni a hangulat, olyan érzésünk támadhat, mintha csak maga Cobain ragadná meg a kezünket és mutatná be személyesen, honnan érkezett, mi motiválta és mennyire tehetetlen volt az őt marcangoló médiával szemben, mik lehettek a tragédiája okai. A film egyik legfőbb érdekessége, hogy egyetlen Nirvana-dal (vagy szinte bármilyen grunge-dal) nem hangzik el benne, és a képek/vágások sem feltétlenül kapcsolódnak az adott témához, ami kifejezetten üdítően hat a sok más, ezzel a témával foglalkozó alkotás klisés eszköztárához képest. Természetesen nem egy sebészi pontosságú jellemrajz a film, mégis ez a legőszintébb, amit csak találhatunk a Naplók mellett, viszont itt legalább nem kell átrágnunk magunkat a megannyi nyomasztó lábjegyzet között. Szóba kerülnek a kezdetek, Kurt gyerekkora, az első album, a Nevermind elszabadulása, és a Nirvana, valamint saját és a családja jövője is. A válaszok sokszor meghökkentőek, néha kifejezetten humorosak, vagy a végkifejlet tudatában rendkívül elszomorítóak. Kurt Cobain 1994-ben, április 5-én lett öngyilkos, ezzel akarva-akaratlanul, de újra átírva a könnyűzene történetét. Ha nem is közvetve, de a grunge-hullám ezután lassan apadni kezdett, és ha sokan nem is merték kimondani, de valami végleg megváltozott.
Az 1990-ben alakult Pearl Jam a grunge igazi nagy túlélője, ők az egyetlen olyan zenekar az akkori nagyok közül, akik megúszták feloszlás (a dobos mizériától eltekintve), tagcserék vagy tagságon belüli halálesetek nélkül. Vagyis ez sem egészen igaz, csak náluk a sors fura fintoraként nem a zenekar vége, hanem egyáltalán a létrejötte vezethető vissza egy zenész halálára, hiszen a felállás magja már korábban is együtt zenélt Mother Love Bone néven, ám az énekesük, Andy Wood sajnálatos módon fiatalon elhunyt drogtúladagolásban. Természetesen a Pearl Jam karrierjében is voltak később hullámvölgyek, sokszor lőtték magukat lábon olyan rossz döntésekkel, amelyek után nem sok zenekar tette le volna voksát a folytatás mellett, és nem szabad megfeledkezni a 2000-ben a dán Roskilde fesztiválon a közönségben történt tragédiáról sem, de Stone Gossardék mégis mindig, mindenből felálltak. A zenekar 20 éves évfordulójára kiadott PJ20 című filmet a Singles-höz hasonlóan az a Cameron Crowe rendezte, aki az egészen korai időktől fogva szoros kapcsolatot ápolt a banda tagjaival, így pedig nem is volt kérdéses, hogy ő készítse el a csapat karrierjét felelevenítő dokumentumfilmet. 
A PJ nem csak a néhai grunge színtéren, de úgy általában véve is az egyik legelkötelezettebb zenekar egészen napjainkig, a film pedig egészen a Green River/Mother Love Bone időktől kezdve első kézből meséli el a történetüket, maguk a zenekar tagjai sztorizgatnak, ekkora életművel a hátuk mögött volt is miről. Rendkívül emberközeliek maradtak, noha kétségkívül őket is megváltoztatta a hirtelen rájuk törő siker és féktelen rajongás. Hatalmas pozitívum, hogy nem csak a dicső múlt, de a 90-es évek közepe/vége felé náluk is beköszöntő krízis is nagyító alá kerül, a kínosabb pillanatok sem lettek kihagyva. Telis-tele van a film soha nem látott videókkal és felvételekkel, még olyanokkal is, ami magukat a zenekartagokat is meglepte, ilyen szempontból lehetetlen belekötni a filmbe. Pearl Jam-fanoknak egyenesen kötelező anyag, de azoknak is érdekes lehet, akik mondjuk még soha nem hallották a banda zenéjét, hiszen minden szempontból rendkívül igényes alkotás, csalódottságérzet kizárva. Tagadhatatlan, hogy a zenekar mára már egyáltalán nem ugyanaz, mint akik akkor voltak, amikor a bemutatkozó Ten album kiadása után zabolázatlan ifjonci dühvel szántották fel a színpadokat, és a grunge nagy négyeséből kétségkívül ők estek át a legnagyobb zenei evolúción, az idő viszont őket igazolta, ma is megtöltenek bármilyen stadiont a világ bármely pontján. Nem egy letűnt kor szellemei, de velük kapcsolatban már egészen elhalványul a grunge szó jelentése, ám legyen szó akár róluk, akár a másik két nagy, ma is működő zenekar, a Soundgarden és az Alice in Chains esetéről, már csak megszokásból is ragaszkodunk a jelzőhöz. Bizonyos stílusok között fellelhető egy ciklikusság, nem az első példa lenne, hogy egy halottnak hitt stílus újra feltámad, a jelen kor nagy revival hullámai között bármi megtörténhet. Az igazság viszont az, hogy a grunge sosem halt meg, a mai napig vannak olyan zenekarok, akiket inspirálnak a ’90-es években született albumok. A szellemi örökség ezáltal elpusztíthatatlan, mivel önmagában megfoghatatlan, és valljuk be, enélkül ma sokkal szegényebbek lennénk.
