Emmure – Felony

A new fairfield-i brigád bemutatkozó EP-jét követő első nagylemeze, a 2007-es Goodbye To The Gallows egy igencsak húzós (és mindmáig a banda legjobb) darabja korunk súlyos muzsikáinak tengerében. Az egy évre rá érkező folytatás már igencsak megosztotta a közönséget, és a már kezdetek óta szüntelenül záporozó gyűlölködések újabb erőre kaptak. A folyamatos The Acacia Strain nyúlásokkal bélyegzett muzsikát az állandó breakdown-ok és Frankie Palmeri énekes keveseknek szimpatikus lénye tette a céltáblák kereszttüzébe. Majd idén májusban váratlanul távozott a Lionetti testvérpár (dob és gitár), miközben már az új lemezt harangozta be a zenekar myspace oldala. Mindezek tudatában nem mondanám, hogy túl sokat vártam a Felony-tól, de még így is sikerült alulmúlni a várakozásaimat, habár az elsőként szabadjára eresztett Bars in Astoria még nem is igazán engedett következtetni arra, ami ebben a félórányi igazi büntetésben várt rám. És akkor ott van az egyébként címével remek összhangban álló nem túl ötletes/igényes/tetszetős borító, amire már nem is vesztegetnék túl sok karaktert. Nézzük, illetve halljuk hogy mivel van itt dolgunk!

Kezdésként, a már megszokott egyperces breakdown intró helyett ezúttal egy „rendes” nótát kapunk a Sunday Bacon személyében. Így első hallásra sok minden nem változott. Frankie továbbra is iszonyat be van rágva, a gitárok továbbra is az első bundnál zakatolnak, amihez állandó társként bekapcsolódott az úgynevezett techno sqreech, ami azért nem teljesen új elem az Emmure dalokban. Nem lenne ez feltétlenül rossz, csak hát tudni kéne, hol a határ…
Majd egyszer csak női sikolyok törnek elő a semmiből, amit mintha valami zsé filmből vágtak volna ki.
A szövegek minden eddiginél keményebbek, de a korábban általam rendkívül favorizált alázós/megmondós feeling-ből mára már csak a primitívség és gagyiság maradt. „Oh shit what the fuck did i just do.” Ez akár freudi elszólásnak is elmenne. A folytatásban az I Thought You Met Telly and Turne kezdésének hallatán rögtön a Stop felé mozdult meg a kezem… (víííí-víííí) Ugyanazzal az idegesítő „vinnyogással” kezdődik, amibe már az első nóta hallgatása közben is belefáradtam. Majd jön ez a női monológ: „I want you cumming inside me” Ó, jaj. Persze, értem én a szitut meg minden, de ez már a nevetős kategória nálam.

Az I _3 EC2 már felmutat pozitív elemeket is, plusz tiszta éneket, amivel ugyan már a korábbiakban is találkozhattunk, de ezen a lemezen igencsak előtérbe került. Húzós kis nóta ez, de az igazi nagy kérdőjelek mégis ennél a számnál jelentek meg homlokomon. Vávávává-vávávávávávávávávávávává. Komolyan, mintha csak a Caninust (a rottweillerekkel operáló formáció) hallanám, mármint ami a vokalista teljesítményét illeti.

Majd itt a címadó, a Felony. Semmi extra, mondhatni, de azért a puskaropogós bejátszás ismét mosolyra húzta a számat. Annyira olcsó és jelentéktelen dolgok ezek, hogy nem is értem. De van újra gitársikoly legalább. Kicsit az jutott eszembe hasonlatként, hogy az Emmure a metal zenék Uwe Boll-ja. Én speciel nagyon szeretem Uwe mester korai szennyeit, amiben igazából benne van (túladagolva) minden, amitől jó lehetne, de minden egyes pillanattal saját maga alatt vágja a fejszét ill. önmaga paródiájává válik. Tehát a szóban forgó dalcsokor is élvezhető persze, popcorn üzemmódban.

Hiába a 30 perces játékidő, már félidőnél úgy éreztem mintha a fogamat húznák. A The Philosophy of Time Travel lazulása után viszont mintha kezdene magára találni a lemez, elkezd javulni az összkép. Egymást követik a jó (!) dalok kérem. A First Impressions punkos lendülete valóban meglepő és még jó is. Talán ezen a vonalon kellene továbbhaladniuk érzésem szerint… Az R2 Deepthroat már címében is elég priceless, arról meg már nem is beszélve, hogy egy nyílt beszólás a The Acacia Strain-nek. Tudvalevő, hogy állítólag a srácok Skynet című dala Emmure-ékról szól, habár ezt senki sem erősítette meg korábban. Ám ezt a kedves nótát követően nem lepődnék meg ha valaki ezt mégis megtenné. Persze elmés gondolatokban itt sincs hiány: „Ask your girl what my dick tastes like.”

A Bars in Astoria, mint ahogy arra már fentebb is utaltam, szintén az erősebb nóták sorát gyarapítja, ahogy a Lesson from Nichole is. A Don’t Be One-ban ismét előtörő tiszta vokállal kapcsolatban azért nekem igen erős kételyeim vannak. Nem is teljesen értem ezeknek az erőltetését, illetve kíváncsi lennék élőben ezek előadására. Mert eddigi koncerttapasztalatom szerint az Emmure élő produkciója nem feltétlenül az ilyen finomságok tálalásáról szól. Amúgy nagyon jó hangulata van a számnak, csak hát azért ez akkor lenne igazán remek, ha vissza is lehetne hallani 1-1 koncerten.

Sok helyen hallani, olvasni, hogy elmentek a srácok nu-metalba. Habár ez ugyanúgy túlzó, mint a deathcore címke, azért nem teljesen alaptalan. Főleg ennek az agyonhasznált Jon Davis-féle szűkölő, szövegmondásos éneknek köszönhetően. Érdekes, hogy míg a legtöbb helyen simán 1/10-re értékelik a lemezt, azért találkozni 10/10 ill. év lemeze kijelentésekkel is. Míg ez utóbbi egyértelműen több, mint barokkos túlzás, előbbi sajnos nem jár olyan messze az igazságtól. Véleményem szerint a lemez második felében hallható számok jóval erősebbek lettek. Fura dolog ez is, általában pont fordítva szokott lenni az ilyesmi. Én szám szerint ötöt tudnék jónak nevezni, ami azért 12-ből egy kicsit kevés.

Kíváncsi vagyok, vajon kapunk-e jövőre is egy újabb lemezt, ill. vezet-e út bárhova is a zenekarnak…

4/10