Parkway Drive – Killing With A Smile

Ausztrália. Erről a helyről én mindig hajlamos vagyok megfeledkezni, pedig ott is van élet. Régebben, többek közt ezen az oldalon is szó volt pl. az Embodiment 12:14-ről, meg ott van egy szintén ismert Adelaide-i banda, az I Killed The Prom Queen, vagy akár említhetném a Mindsnare névre hallgató lokálhíró zenebonálókat, de mégis. Állandóan megfeledkezem róla. Mostantól ez tuti meg fog változni, mivel bizonyos tagok gondoskodtak erről. Ilyen tag pl. Adam Dutkiewitz, akit a Killswitch Engage-ből ismerhetünk talán, de producerkedéseiről is híres. Most is utóbbi hírnevét erősítette. Ha az ő neve valahol feltűnt, akkor nagyjából garanciát is kaptunk arra, hogy valami egész kellemes metal/core anyagot foghattunk a kezünkben. Most is ez a helyzet. Aztán olyan bizonyos „tag”-ként érdemes a bandát is megemlíteni, mert 2003-ban alakultak, egy Split (What We’ve Built) és egy EP (Don’t Close Your Eyes) után kiadták ezt a nagylemezt, és annak ellenére, hogy zenekarként szemtelenül fiatalok, néhány nyugati nagykutyát képesek rendre teremteni. A Byron Bay-i kvintet egyébként a nevével szeretne tisztelegni egy bizonyos hely előtt, ahol a környék ándergránd arcai rendszeresen összegyűltek egy kis hepajra. Az ilyesfajta tisztelgések amúgy akkor szoktak pironkodó röhejességbe fulladni, amikor a tisztelet tárgyára valami ultragagyi dologgal szeretnének utalni. Láttunk már rá példákat, de ez most nem következett be, mondhatjuk, hogy szerencsére, ám egy kis mázlinál azért jóval több van a cd-n.

Vegyük egyből a lemez felütését, a Gimme A.D.-t. Húbazmeg, az első egy- és háromnegyed perc valami zseniális. Én ennél jobbat még nem hallottam metalcore stílusban. Majdnem hogy ezért az alig két percért érdemes lenne megvenni az egész lemezt, és bár nem túl meglepő módon ehhez képest laposodik a maradék 38 perc, az is megéri a pénzét bőven. Kiemelném a Pandora c. dalt is, nagyon hangulatos hullámzásra sikerült a szám kezdőmotívuma (pedig baromi egyszerű). De ugyanilyen baromira elkapott a Romance Is Dead vége is, amit a Guns For Show, Knives For A Pro brutál kezdésének földbegyalulása vált fel. Nagyon frankón elkapott stílus és tempóváltás egyébként nem csak itt jelentkezik, az egész lemez tele van vele. Egy-egy dallamos rész (bár itt gitárjátékra, s nem énekre kell gondolni, ez nem egy K.S.E., nincsenek tisztán kiénekelt vokálok, maradtak a keményfiús vonalnál) hídként funkcionál egy-egy brutális tömeggyilkolászás közt. Külön-külön nincs is nagyon értelme kiemelni részleteket, mert egyben összefüggőségében jön ki korong ereje. Még talán annyit, hogy a Guns…, Blackout, Picture Perfect, Pathetic trio (merthogy egymást követik) mind 3 perc alatt van és még a lemezen belül is nagyon súlyos számok. A lemez tartalmaz egy dalt az EP-ről is, ez pedig a 10-es Smoke ’em If Ya Got ’em. Bár az EP hangzásvilága némileg eltér a nagylemezétől, ez a trekk totál ideillik. Amúgy, ha nagyon szúrós szemmel szeretném nézni az anyagot, akkor tele van klisészaggal, meg olyan megcsinált bandának tűnik a csapat, de valahogy az egész mégis nagyot üt így egyben. Mindig, amikor ellaposodna az anyag, behoznak valami új és szokatlan riffet, dallamot, ami megdobja az egészet, és további hallgatásra ösztökél. A hangzás is emeli az élményt, nekem nagyon tetszett, a mély hangok elég erősen ki lettek emelve, hogy egy-egy breakdown alkalmával a csontjaink is belerezegjenek. A végén azért nem árt tisztázni a dolgot – bár azért remélem, sejteni lehetett -, hogy ez egy metalcore lemez, újdonságot ugyan igazándiból nem hordoz, legfeljebb az előadásmódot lehet dícsérni. Azt viszont nagyon. Összességében feltétlenül ajánlom minden metalcore rajongónak, és azoknak is, akik kiábrándultak már a stílusból, ám a krémesebb lemezeket még továbbra is szeretnék begyűjteni. Ez a lemez ugyanis szvsz a stílus csúcsa volt 2005-ben, agresszív, brutál, földbedöngölő, ugyanakkor dallamos is egyben, s mindez egy ütős hangkeveréssel megfejelve nagyon ötletes öntőformát töltött ki. Büntet.

Nemrég jártak nálunk a srácok a Darkest Hour-ral és a Cephalic Carnage-al karöltve, de aki lemaradt volna az ausztrálokról, ne csóválja a fejét, mert szeptember 12-én ismét tiszteletüket teszik kis hazánkban, a Shai Hulud, valamint a Remembering Never oldalán.