Portré: Pat Flynn (Have Heart)

Talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, életem eddigi legnehezebb beszélgetését bonyolítottam le a Bringin’ It Back 2009 előtt a Have Heart énekesével, Pat Flynnel. Ez a nehézség azonban nemcsak tulajdon zavaromból fakadt: elvből nem szerettem volna egy búcsúturnéján levő lángoszlopot az ilyenkor közhelyes miértekkel zargatni, így már a diktafon bekapcsolása előtt megkértem, tekintse a kettőnk közötti interakciót egy egyszerű beszélgetésnek. Ez azonban két pontnál is bökkenőbe ütközött: egyrészt Pat testbeszédére (szemkontaktus hiánya; halk, és gyors beszéd; asztalkaparás a backstage kulcsával) is rá volt írva, hogy korábbi interjúk során már épp elegen faggatták hősünket azokkal a kérdésekkel, melyeket tudatosan kerülni szerettem volna.

Másrészt az sem volt egy utolsó dolog, hogy hallgatva a bostoni úriember életútjának kivonatát, bennem is elakadt a szó, hogy ezek után, mégis, mit kérdezhetnék még. Hiszen előttem ült egy álmatag tekintetű, erősen őszülő, megfáradt ember, aki úgy volt képes reménnyel, szenvedéllyel és erővel betelíteni több ezer rajongó mindennapjait, hogy mindezek hátterében egy kisebb pokoljárásnak is felfoghatnánk eddigi, igen mozgalmas, és rohanásra kényszerített életútját. Ám már eleget beszéltem: inkább olvassátok el az interjút.

Szia! Akkor talán kezdjük is a legelején: mikor és hol születtél?

Ugyan az emberek azt gondolhatják, hogy én is született bostoni vagyok, ez nem igaz: apám magas rangú katonatiszt volt, aki közvetlenül Washingtonnak dolgozott, így a családom rákényszerült arra, hogy oda költözzünk, ahová a szükség rendeli. Így, egy állomásozás ideje alatt Long Beachben, New Jersey államban láttam meg a napvilágot, de itt csak négy-öt hónapot tölthettünk el, elvégre máris mennünk kellett apám után, Arizonába, ahol közel hét év erejéig telepedhettünk meg – ahogy a Pentagon akarata kívánta. Ezt követően apám leszerelt a seregtől, és visszaköltöztünk Bostonba, Massachusettsbe, ahol hiába fogadott bennünket egy álomszerű, kiérdemelt nyugalom érzete – pláne, hogy apám immáron tanárként dolgozott -, én ezt még a felcseperedésem során sem tudtam átérezni. Életem első éveinek állandó, szükségszerű mozgása rányomta bélyegét a jellemem formálódására, és ezen ha akarnék, sem tudnék már változtatni, hiszen mindig reakcióképesnek, ébernek kellett maradnunk, bármi is történjen.

Egyke voltál, netán már sokadik testvérként érkeztél a családba?

Én vagyok a legkisebb fiú a családban: a bátyám, Miles a rangidős, akivel egy napon, május ötödikén születtünk meg; valamint van egy nővérem, Tess is. Egyébként, ha szabad ilyet mondani, ők rendesen dolgozó, átlagos amerikai emberek, akik a munkahelyükön megbízható alappillérek, otthon pedig élik a kis életüket, pihenéssel, szórakozással színesítve. Hármunk közül talán nekem voltak egyedül más ambícióim, és pont ezért kapom meg tőlük mind a mai napig, hogy gyerekes vagyok. Persze csak viccelnek, hisz ismernek annyira, hogy tudják: ha valamiben igazán hiszek, az számomra előnyt élvez mindennel szemben.

És a testvéreid már kisebb korodban is szekáltak azzal, hogy nem feltétlenül hasonlítasz rájuk? Ha igen, ez mennyiben jelentett problémát?

Kisebb összezördülések persze mindig voltak, hiszen az egymás mellett való felnövés, valamint a különféle – egyben kortól, érettségtől függő – nézőpontok összetalálkozása nem mindig bizonyult zökkenőmentesnek, de azt nem mondanám, hogy ez túlsúlyban érvényesült volna a gyermekéveimben. Persze, így sem voltam egy egyszerű, mosolygós és nyitott kiskölyök: ahogy korábban is mondtam, a költözések, valamint a körülöttem zajló, állandó változások eléggé megviseltek, így főleg a beilleszkedéssel voltak mindig problémáim. Ez később a tanulási folyamatomban is jelentkezett, hiszen az osztálytársaimhoz képest jóval lassabban tanultam meg írni, és olvasni is, ami támadófelületté vált, és onnantól különösképp meg lettem bélyegezve. De negyedikre oly’ mértékben összeszedtem magam, hogy én lettem a betűző verseny bajnoka (mosolyogva). Ez az év egyébként több szempontból is változást eredményezett: a zárkózottságom elkezdett átalakulni határozottsággá, komolysággá. Ha azt vesszük, sosem voltam normális vitalitású, kíváncsiságú kisgyerek, és a katonai szigornak köszönhetően nem is tudtam úgy gondolkodni, mint más korombeliek. Ez koravénséget okozott nemcsak nálam, hanem a testvéreimnél is, de ők mégsem váltak ennyire zárkózottá, hiszen a költözések ténye az ő korukban már gyermeki izgalommal párosultak. Nálam pedig az ismeretlentől való félelemmel. Visszatérve a kérdésedhez, ha nem is beszélhetünk arról, hogy definitív gyermekkorom lett volna, attól még amondó vagyok, hogy így is többet tanulhattam az általános iskolában, mint az osztálytársaim, mert az én nézőpontom más, élet közeli tapasztalatokkal is megjutalmazott, melynek következtében gyakorlatiasabbá válhattam a kortársaimnál.

Az iskola mellett, idősebb korodban vállaltál kisebb munkákat, akár nyári szünetben, akár a suli mellett?

Persze, csakúgy, mint sokan mások. Az első melóm egy fagylaltos kocsinál volt, mint eladó és takarító. Ezt persze csak nyáron lehetett űzni, viszont akkor egész naphosszokat keringtünk utcáról-utcára, elvégre kellett a pénz arra, hogy annak terebélyes részét hazaadhassam a családomnak, valamint az oktatásom díjába is besegítettem, hiszen ha már az én neveltetésemről volt szó, szerettem volna hozzájárulni ahhoz, amennyire csak tudtam. Ezért egy idő után új munka után néztem, mégpedig a helyi katolikus templomnál lettem a sírásó segédje, ami ugyan igen morbid dolog egy tizenéves srác számára, de nagyon jól fizetett. Hetente kettő-három temetésen vettem részt, így a velem egyidősekkel ellentétben jóval korábban tanultam meg elfogadni az elmúlás tényét is.

És ilyenkor, mármint általános iskolás fejjel találkoztál először a hardcore-ral is?

Igen, tizenhárom éves koromban, egy igen eseménydús nyáron ismerkedtem meg a műfajjal, bár már jóval előtte is fogékony voltam a punk rockra, csakúgy, mint a generációm nagy része. Tudod, ekkor tetőzött a gördeszkás kultúra, így minden srác a helyi deszkás parkban lógott, amikor csak tehette. Vagy ha nem itt, akkor egy közeli klubban, a Reflection Roomban, ahol mindig élőzene-, azon belül is punk, valamint hardcore dalok szóltak a hangfalakból. Mondanom sem kell, hogy mindannyian innen ismertünk meg új bandákat, és itt ismerkedtem meg a hardcore-kultúrával is. Az egész teljesen magával ragadt, hiszen korábban sosem találkoztam ilyen agresszív, energikus és hatásos hangzással ilyen zenei fertályon. Aztán szépen-lassan egyre többször szólt hardcore a pályán is egy-egy magnóból, így elkezdtük felderíteni nemcsak a műfaj alapjait, hanem a még működő, értékalakító képviselőket is. Az első koncertre sem kellett sokáig várnom: az All Chrome lépett fel azon az estén, és mondanom sem kell, meghatározó élmény volt számomra. Ekkorra már tudtam, hogy a hardcore az én műfajom, nemcsak az üzenet közvetítése-, hanem az élő interakció kialakítása miatt is. Aztán szép-lassan megismerkedtem több helyi bandával is, mint a Before I Break, a Grey Area, vagy az In My Eyes, de a post-hardcore felé is kacsintgattam, hiszen az alapok felkutatása során akarva-akaratlanul belefutottam a Quicksand munkásságába. Aztán sorra jöttek a ’80-as évekbeli bootlegek, valamint klasszikus filmfelvételek a straight edge klasszikus képviselőitől is; hála a disztróknak, eszméletlen mennyiségű és minőségű kiadványokra tehettünk szert. Szóval a hardcore megismerése számomra egy tudatos, szenvedélyes és személyemből adódóan szükséges folyamat volt, ahol szempontként kezeltem az alapok megismerését tulajdon hitelességem eléréséhez, valamint azt is, hogy képben legyek a színtér időbeli képviselőivel.

Már ekkor kedvet kaptál a zenéléshez, vagy megvártad, amíg a frissen szerzett ismeretek leülepednek?

Bevallom, lelkesnek lelkes voltam, sőt, de az iskola, valamint az egyéb teendők, munkák nem engedték, hogy zenekarban gondolkodhassak. Aztán persze ennek is eljött az ideje, és már az első bandámban is énekes, valamint dalszövegíró voltam. Soha nem játszottam semmilyen hangszeren sem – noha voltak próbálkozásaim, de ezek hosszútávon mind kudarcba fulladtak, így azt kezeltem szempontként, hogy megtaláljam a saját hangom; ezt pedig úgy kívántam elősegíteni, hogy elmerültem a számomra kedves dalszövegek nyelvtani, kohéziós oldalában is. Elemeztem minden kedvenc dalom üzenetét, szétcincáltam őket alkotóelemeikre, és kerestem a megoldást: vajon minek köszönhető, hogy a zenei dinamizmus összefüggésben áll a dal hordozta verbális tartalommal? Aztán, ahogy egyre több kedvenc dalszövegíróm munkásságában merültem el, igyekeztem meghatározni a saját alappilléreimet, hogy tudjam, milyen gondolatokat is szeretnék közvetíteni, milyen szimbólumrendszeren keresztül, milyen nyíltsággal, és egyáltalán: hogy tudnám mindezt megvalósítani a lehető legerőteljesebb formában. A hardcore-ban hatalmas mozgatórugó a frontember kiállása, valamint az általa közvetített gondolatok összessége is, hiszen ez fogja jellemezni a köztudatban az adott bandát. Épp ezért igyekeztem körültekintő lenni, hogy amint írásra adnám a fejem, már rendelkezzek a kellő alapokkal és előismeretekkel, nehogy plágium vádja álljon fenn, netán az esetleges hitelességem forogjon kockán.

A már kiforrt, önbeteljesített Pat Flynn milyen hatásokat jegyez akár irodalmi-, akár zenei fertályról?

Eleinte csak és kizárólag a hardcore dalszövegekkel foglalkoztam: Ray Cappo és Ian MacKeye életműve módszeresen feladta a leckét számomra, hiszen a pozitív tartalom már hangulatilag is megjelent a sorok között, ami azért minősült kihívásnak, mert nem pusztán szavakról, valamint azok lineáris rendszeréről volt szó, hanem színtiszta érzelmekről, melyek íródott leképződéseiben kellett elmerülnöm. Később az itt felszedett ismereteimet kibővítettem a punk rock számomra fontos alakjaival is, így a Pennywise hatását is muszáj kiemelnem, nem csak visszamenőleg. Aztán – hála a tanulmányaimnak, valamint apám nyomásának – egyre jobban elmerültem az irodalomban is, ami új nézőpontból világította meg a dalszövegek felépítését; ennek köszönhetően egyre több szépirodalmi regényt, valamint verses kötetet olvastam el, és merültem el azok nyelvezetében. Apám teljesen új hátteret biztosított ezáltal annak, hogy írói ambícióim is a kiteljesedés útjára léphessenek, arról nem is beszélve, hogy amikor épp nem szépirodalmi műveket ajánlott, akkor terítékre került pár, a nyelv kialakulásával foglalkozó filozófiai tanulmány is. Ezek főleg akkor értékelődtek fel számomra, mikor felfedeztem legnagyobb irodalmi inspirációm színhelyét, Angliát és Írországot. Shakespeare, Bacon, valamint Shelley és Joyce munkássága meghatározó volt számomra. Ugyanígy ki kell emelnem Cummings komplex, nyelvtanilag színes gondolatrendszerét, melyek több jelentésrétegből épülnek ki, ezáltal is nehezítve azt, hogy szélesebb – irodalmat nem feltétlenül kedvelő – rétegek is szimpatizáljanak vele. És azt hiszem, hogy ez a sorrend valahol tükrözi tulajdon felnövésemet is, hiszen pont ilyen sorrendben ismertem meg a fenti szerzőket, és ennek alapján formálódott a saját írási stílusom is. A direkt, tényleges üzenetet már a megfogalmazás pillanatában igyekeztem megszabadítani ezután minden olyan közjátéktól, ami kliséket, sémákat eredményezne a gondolatsor további részeiben, és ezek helyére próbáltam meg visszahelyezni olyan motívumokat, melyek egy összetett rendszer formájában fognak karaktert adni a nemcsak az adott dalnak, hanem a teljes dalcsokornak is.

És így, hogy a saját üzeneted közvetítheted a saját orgánumodon keresztül, mi motivál arra, hogy estéről-estére a Have Heart élén adhatsz erőt egy-egy teltháznyi publikum számára?

Az, hogy az életutamat én választottam, és a saját léptékem szerint formálhatom. A zenélés kezdetén a választás ereje még azzal a lelkességgel párosult, amely a tenni akarás érzeteként kellő erőt adott számomra is ahhoz, hogy élőben is megvédhessem mindazt, amit egyszer már papírra vetettem. Az évek tapasztalatából úgy gondolom, ez egy természetes érzés volt akkor: a bizonyításvágy minden tényezőt alárendelt pozícióra kényszerít, és az idő múlásával, ahogy a kezdeti lelkesség átalakul, mindig megpróbál az ember vissza-visszakapaszkodni a korai lelkességhez, ám ez lehetetlen. Az már elmúlt, és annak következményei szervesen beleívódnak az ember természetébe: tapasztalattá formálódott, holott emlék volt. Ilyenkor már a többi paraméter is egyre nagyobb térnyeréshez jut – felbukkan a monotonitás érzete, az ember elfárad a hosszú utazások következtében, és szép-lassan minden összeadódik, aztán csak hirtelen rádöbbenünk arra, hogy valami elveszett. És valójában még ez sem tekinthető hiányosságnak: újfent átalakulásról van szó, amit az eltelt idő egyhangúsága gerjesztett. Pedig addig is önmagunk voltunk, de már egy kicsit küzdenünk kellett azzal a ténnyel, hogy már semmi sem ugyanaz, mint régen – még akkor sem, ha mindig megpróbáljuk keresni a jót az adott szituációban. És ez a szélmalomharc okozta azt is, hogy elfáradtam. Belefáradtam a hosszú körutakba, belefáradtam az álmatlan éjszakákba, belefáradtam a fáradtságba. Abba, hogy egy-egy helyen, ahová sokáig utaztunk, semmibe vesznek minket; abba a holtidőbe, ami a délután, és a színpadra állás közben telik el, jóformán tétlenül; és abba, hogy mikor már túl vagy a koncerten, lezuhanyoztál, és próbálod megtalálni önmagad, már arra sincs energiád, hogy emberek közé menj, nemhogy az adott helyen körbenézz, hogy egyáltalán tudd, mégis merre vagy a világban. Csupán azt látom, amint felkel a Nap, és ekkor konstatálhatom, hogy még egy olyan fáradt éjszakán vagyok túl, amikor ismét nem pihentem semmit sem, mert nem én szabom a léptéket. Mindig… Mindig megpróbáltam hű lenni önmagamhoz. És ez még most is így van, akkor, mikor a motivációm átalakultak. A koncertek még tartják bennem a lelket ahhoz, hogy a közönséggel eltöltött idő a lehető legjobb legyen, de még ez sem elegendő ahhoz, hogy teljes mértékben kiegyensúlyozott lehessek. A Have Heartnak hatalmas szerencséje van, hiszen egy olyan rajongótábor áll a hátunk mögött, akik ténylegesen értelmezik a dalaink üzeneteit, és ugyanazt a pozitív kisugárzást viselik magukon, mint amit mi közvetíteni szeretnénk egy-egy szerzeményünk formájában. Ez hatalmas erőt ad számunkra is, hiszen így minden koncertünket sikerélményként éljük meg. De ez az élmény igen törékeny, és sajnos a pillanat hevében múlandó is. Pont ezért érzem úgy, hogy elfáradtam, mert az igények kielégítését már nem feltétlenül tudom összemérni azzal, amit adni szeretnék, és azzal, ahogy adni szeretnék.

Mindazonáltal el tudod képzelni, hogy egyszer újra színpadra állj akár a Have Heart, akár egy másik zenekar élén?

Igen, ez lehetséges, de többé nem szeretnék akkora turnékat lebonyolítani, mint az elmúlt években. Ez egy olyan életstílus, ami semmilyen teret nem biztosít a tényleges élethez: állandó mozgásban vagy, ám a felszínen minden ugyanolyan. Azt pedig, hogy mi rejlik mélyebben, nincs lehetőséged megismerni, hiszen ebben a féktelen tempóban rá vagy utalva a környezetedre, és arra, hogy újra, és újra menned kell. És tudod, ennek nem látom a végét. Lassan szeretnék én is családalapításban gondolkodni, valamint az egyetemi tanulmányaimat is szeretném befejezni – de emellett ugyanúgy szeretnék segédkezni a helyi színtéren akár egy-egy koncert leszerezésében, akár bármiben, amiben csak tudok. De ott, helyben, hogy mellette valódi életem lehessen. Még nem tudom megmondani, hogy mikor szeretnék újra színpadra állni, hiszen ez képlékeny, és a jövőt nem is lehet firtatni. Azt sem garantálom, hogy ez biztosan így lesz, de nem szeretném kizárni az életemből a hardcore-t. Csak egy kisebb szünetre van szükségem, hogy pihenhessek, és hogy megtaláljam önmagam, aki most egy kissé elveszett az elmúlt évek körkörös forgatagában. Újra meg kell ismernem magam, ám ezúttal egy másik megközelítésből. Tapasztaltabban, érettebben, mint valaha.

Egyébként mi a civil munkád, amire majd a következő években támaszkodhatsz?

Az egyetem mellett ugyanazt fogom csinálni, mint amit korábban is, tehát szociális munkát vállalok, melynek keretein belül hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozhatok. Egyébként pedig az egyetemi tanulmányaim gyakorlata is jövedelmező lesz, hiszen leendő tanárként majd tanórákat kell adnom, hivatalból is. Amikor a Have Heart elindult, egy telefonos szolgáltatónál dolgoztam, és az volt az alapelv, hogy akármi is történjen a zenekarral, a munkahelyem lesz az első, hiszen az minősül kereseti lehetőségnek. Aztán, ahogy egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a zenekar, akarva-akaratlanul el kellett vonatkoztatnom ettől az elvemtől, és ráhagytam magam az ár sodrására. Pont ez az a bizonytalanság, amit történelemtanárként nem fogok megengedni magamnak. És nem is tehetném, hiszen minden korábbinál nagyobb felelősséget kell majd vállalnom. Amikor az első, pár napos körútról hazatértem, már más ült a székemen, tehát ez nem játék. És mára ezt is szempontként kell kezelnem, pláne ilyen gazdasági helyzetben.

Visszatérve a Have Heartra, a Songs To Scream At The Sun kiadását követően íródtak-e új dalok, és ha igen, mi lesz a sorsuk?

Az elmúlt egy év során négy-öt dalt írtunk, amit nem szeretnénk hagyni, hogy elvesszenek a süllyesztőben. Az utolsó koncertünket, ami októberben lesz, rögzítjük majd DVD-ként, és ahhoz csatoljuk majd bónuszként az alábbi tételeket. Így tudjuk majd igazán teljessé tenni a rajongók számára mindazt, amit a Have Heart valaha is jelentett. Különösen az ötödik dal áll hozzám a legközelebb, hiszen mind dalszövegében, mind dallamaiban egy retrospektív, visszaemlékező szerzeményről van szó, ami felkarolni kívánja a teljes pályafutásunkat egy megemlékezés formájában.

És a zenekarral eltöltött hét év során mi volt számodra a legszebb élmény, amit a Have Heart tagjaként élhettél át?

Az előbb említett, utolsó dal egyfajta vallomás is, és ennek megírása mindannyiunkat megérintett. Hiszen a munkafolyamat közben felelevenítettük számtalan régi történetünket, aztán elkezdtünk beszélgetni, és… Tudod, amellett, hogy milyen szép volt az együtt eltöltött idő, csak még nehezebbé vált folytatni az írást. Hiszen pont ezzel a tétellel mondjuk ki, hogy tényleg vége van, és ez számunkra is egy hatalmas, nehéz döntés. Egyébként ami csak hozzám kapcsolódik, mint egyéni élmény, az a második turnénk során esett meg, mikor Miamiban léptünk fel. Akkor még fiatalabbak, és tapasztalatlanabbak is voltunk, mint most, viszont mindannyian már a felnövés kapujában álltunk, ami annyit tett, hogy valamilyen oknál fogva minden korábbinál több egyéni térre volt szükségünk, ahol merenghettük. Persze, nem volt semmi baj sem a zenekaron belül, csupán nem hittük el, hogy mindez velünk történik, és az ehhez kötődő gondolatainkat csak utólag vitattuk meg egymás között. Szóval, ekkor történt az, hogy a koncertet megelőző délutánon mind lementünk Miami Beachre, ahol nemcsak tűzött a Nap, hanem még a víz is forróbb volt, mint a levegő; és ekkor, ott, a strandon, mikor néztem a már lenyugvásra készülő Napot, és a vízen visszaverődő sugarakat, akkor belül megnyugodtam. Azt hiszem, ott találtam meg igazán önmagam: nemcsak a hitelességem, hanem úgy érzem, akkor nőttem fel a feladatra, hogy valóban közvetíthessem minden gondolatomat. Életem egyik legmeghatározóbb pillanata, mind a mai napig; a megvilágosodás pillanata, akármilyen sematikusan is hangzik (mosolyogva). Mérlegeltem az addigi életemet, a Have Hearthoz fűződő kapcsolatomat, és ekkor állt be bennem az igazi egyensúly, ami következetessé, és felnőtt gondolkodású emberré tett engem. És ezt a pillanatot szerettem volna belecsempészni a Songs To Scream At The Sun hangulatába is. Azt hiszem, soha nem éreztem magam annyira teljesnek, mint ott.

Gondolom, ez visszatükröződhetett az esti koncert intenzivitásában is. Egyébként itt Európában hogyan képzeljünk el egy amerikai Have Heart koncertet?

Kiszolgáltatottan (mosolyogva). Általában a helytől függ, ahol fellépünk, hiszen jó hangulatú, erős bulikat éppúgy adhatunk, mint rosszabbakat is. Persze Bostonban, Kaliforniában, Texasban mindig jól sülnek el a koncertjeink, bár ha azt vesszük, még ez is eltörpül amellett, hogy ideát mekkora koncertek szoktak összejönni. Őrült közönségetek van, de ez átfogóan igaz az egész kontinensre is.

És hogyan képzeled el a hardcore színtér jövőjét?

Erre azért nem tudok válaszolni, mert a jövőt sem tudom firtatni. Az idő – csakúgy, mint az élet, és minden más – spirálisan halad előre, hiszen újdonsággal már aligha találkozhatunk majd, de általában egy olyan tendencia figyelhető meg, mikor egy-egy adott hullám felerősödik, az követőket generál, és mikor az már a kifulladás felé tendál, mindig jön egy újabb, más alapokkal bíró áradat, ami szintén az alábbi mechanizmust követi. Így pedig tényleg nincs elképzelésem, hogy a múltból melyik klasszikus hangzás fog ismét képbe kerülni, de amondó vagyok, hogy hamarosan meglátjuk. A jelenkori színtérrel is az a baj, hogy hatalmas szélsőségek uralkodnak, hiszen vannak eszméletlenül értékes, jó és őszinte bandák, valamint túlértékelt, és számomra értéktelen formációk is. Úgy gondolom, hogy manapság túl nagy távolság van a két pólus között, és valójában nem is értem, hogy a gyengébb zenekarok hogy nyerhetnek létjogosultságot. De bízom abban, hogy az idő majd elrendez mindent. És ez főleg a múltra igaz, hiszen mai fejjel közel sem biztos, hogy ugyanígy cselekedtél volna egy adott időszakban, mondjuk, hogy ha 20 évvel ezelőtt lettél volna annyi idős, mint most, szeretted volna a Minor Threat zenéjét, érted. Ez egy nagyon összetett, és fontos problémakör, viszont egy dolog biztos: az idő állandó változás, ember épp ezért nem bírálhatja azt, pláne manapság.

Akkor az öregkorodról se kérdezzelek?

Ezen mostanság sokat gondolkodom, de csak egyetlen dolgot tudok: nyugalmat fogok keresni. Szeretnék békében megöregedni, hogy mikor visszatekintek az életemre, elégedett lehessek mindazzal, amit alkothattam, és amit közvetítettem. És valójában semmi másra nem fogok vágyni, csak szeretetre. A családom közelségére, és boldogságára. És arra, hogy még az utolsó napjaimban is önmagam lehessek.