Egy ígéret beváltása – az Orient Fall megírta az utóbbi évek egyik legjobb magyar metal lemezét

A hazai underground színtéren mindig is voltak reményteljes zenekarok, de igazából nagyon kevés olyan banda van, amely ki tudja hozni magából azt a potenciált, amely benne lakozik. Ennek több oka van is (sőt, ez egy érdekes cikket is megérne), és sajnos ahhoz sem férhet kétség, hogy a progmetallal kacérkodó, de a -core zenei műfajok bölcsőjében született fővárosi Orient Fall is hasonló problémákkal küszködött, de 2015 végére végre beérett és elnyerte végső formáját a Fractals, amely bizony arra kötelezi a hazai hallgatótábort, hogy meghallgassa, mert ezt bizony egyszerűen hallani kell. A jó munkához idő kell, mondják, és ez hatványozottan igaz a GarageLive Records egyik legjobb bandájánál, a Fractals az utóbbi évek egyik legambiciózusabb magyar kiadványa. 

A zenekar debütáló nagylemeze a poliritmika kánaánja, ráadásul a Fractals dalain érezni a tudatos építkezést, a srácok megérkezésének útját a progresszív metalcore kísérletezősebb, felszínesnek semmiképpen sem mondható panelvizsgálatától a progmetal/djent határvonalainak szaggatásáig. Míg a Where the Pressure of Duty Leaves Off / The Challenge of Excellence Begins még a 2000-es évek metalcore hullámából táplálkozott (pl. Darkest Hour, As I Lay Dying stb.), hogy progtémáit felhúzza, addig hatásforrásait tekintve az Orient Fall elfordult a 2010-es évek –core hallgatótáborát is megszólító progresszív bandák felé, és itt hallhatóan főleg a Sumerian Records istálló jelentette a fő merítési alapot egy kis Between the Buried and Me mellett (direkt nem írunk a djentes elemek ellenére Meshuggah-t!) Az előbbi miatt érezni, hogy visszacsönghetnek a füleinkben az olyan bandák, mint pl. a Born of Osiris vagy a Within the Ruins, tehát azok a formációk, amelyek a deathcore mezsgyéjén is mozognak és megihletődnek technikásabb death metal bandák riffjeiből is, és ez ezen a kifejezetten hosszú dalcsokron bőven visszaköszön. Az Orient Fall debüt lemezének dalain egy nagyon barátságos attitűd keveredik, és ezt már a lemezt nyitó Malthusian Protocol-ban is hallani: a fiatalos lendületet átitatja egyben az alázat is, nem érezni az elnagyoltságot, nem hallani a dalokon azt, hogy a Fractals több akar lenni, mint ami, mert önmagában is egy óriási zenészi teljesítmény: úgy lett élvezhetően komplex és összetett, hogy nem érezni, hogy túl lenne írva, és ehhez pedig pluszban elképesztően slágeres! A vokálban érezni a fejlődést, főként Krisztián tisztáiban, az előző EP több hibája is ki lett javítva, és ehhez átmentették a fiúk a 2000-es éveket letaroló sláger metalcore hullám tiszta vokálkórusait is, amik az olyan dalokat, mint a 1989 vagy az Alpha Centauri Bb instant a fejünkbe vésik.

Tényleg briliáns, ahogy a hangszerek szimbiózisban vannak egymással, és egy pillanatig sem érezni, hogy bármely kísérletezés balul sülne el prog/metalcore riff- és tématenger közepette, még az A Controversial Fracture sem, amelynek blues-os bőgője fenséges, de tényleg. Ha már itt tartunk, végre egy olyan metal lemez, ahol a szinti is úgy kerül elő, hogy csettintesz rá. A rengeteg érdekességet és apróságot gazdagítja, hogy pl. lehet a fiúk sem tudják, hogy a Windfall Diagnosis által mekkora idézettel alábeszélt trip-hop (!!!) dalt írtak, az I, Punk simán úgy nyit, mint egy stadion metalcore banda (jelenleg ez pl. a Parkway Drive), a Two Wolves-ban a „leggugolgatósabb” breakdownok vannak talán, amiket a zenekar megírt. A What Is Past Is Prologue-ban Földes Anett hibátlanul vendégszerepel, a Silhouette pedig egészen külön mondatot érdemel, mert a lemez egyik legjobb időzített bombája. Az Orion Dawn kritika végén írtuk, hogy még rengeteg dalban akarjuk vendégszerepelni Kovács Gábort, aki kb. az Enter Shikari tiszta énekdallamait hozza el ebbe a dalba, ahol kb. mintha Chester Bennington is vendégszerepelne (igen, újvonalas Linkin Park hatás is van a dalban, lásd még szintik), a zenei alap is az egyik legjobb a zenekar próbaterméből. A lemez két kérdőjele, illetve vitaindító pontja két dolog lehet, az egyik a záró The Glacial Havoc, amely kicsit felesleges a keretes „dimenzió” szerkezet és tetszetős trip-hop témái ellenére, a másik pedig egy újragondolás. Méghozzá a zenekar régi barátja, a tavaly elbúcsúzott Subscribe-os Csongor Bálinttal újragondolt Ascend to the Throne, amely a legjobb atmoszférát hozza a lemezen, de nehéz eldönteni, hogy a csapat addigi legjobb dalához érdemes volt-e nyúlni, mert az új dal a korong szívébe illeszkedik ugyan, de maga az eredeti tétel a magyar progmetal egyik legjobb dolga volt, ami eddig megtörtént. Fura ezeket a sorokat leírni, tényleg ambivalens érzés, mert ettől független a lemez egyik tetőpontja.

Az egész Fractals működik, letarol, felszántja veled a padlót, lerúgja a veséd, majd odaadja a sajátját, és te újrahallgatod, aztán megint és újra. Tényleg szuperlatívuszokban tudunk beszélni az albumról, végig mestermunka, érezni rajta, hogy ténylegesen rengeteg, több évnyi munka van benne. A felvétel minősége pedig magasan 2015 egyik csúcsteljesítménye, úgy szólal meg, ahogyan szinte egy Sumerian Records égisze alatt tevékenykedő zenekar legújabb albuma, ez pedig elismerést érdemel. Ugyan nagyon hosszú, de a három „dimenzió” folyamatosan tartogat újabb és újabb apróságokat, amiket hallgatásról-hallgatásra fedezel fel, és bizony érdemes is őket felfedezned. Ténylegesen 2015 egyik legnagyobb hazai teljesítménye, gratulálunk hozzá! 9/10

Ajánlott dalok: Alpha Centauri Bb, Ascend to the Throne (ft. Bálint Csongor / Subscribe), Silhouette (ft. Gábor Kovács / Orion Dawn)
Az Orient Fall zenekar a facebookon (KATT), kövesd őket!

ORIENT FALL – FRACTALS