2015. október 6.
Minden különösebb indok nélkül, szimpla grafománia okán osztom meg most veletek azt a két anyagot, ami ebben az idén rettentő ambivalenciával sújtó évszakban eddig a legtöbbet éktelenkedett a különböző lejátszási listáimon az idei lemeztermés közül. Hátha más is küzd ilyesmivel. Én azért remélem, hogy nem, ha mégis akkor:
Ha a könnyűzene-szakértők nem létező iskolájában kéne vizsgáznod egy zenekar életpályájának bemutatásából, az oxfordi Foals karriere egy jolly joker tétel lenne. Gyönyörű, szemléletes példa ugyanis, ahogyan az Antidotes 2008-as pattogós, rendkívül okos és feszes indie popja ha nem is történelmi jelentőséggel, de épp egészségesen felkavarta az akkor meglehetősen langyos szubkultúrát, hogy aztán két évvel később a Total Life Foreverrel tökéletesen hátat fordítsanak addigi önmaguknak, és egy már túlontúl is elszállós, elképesztő atmoszferikusnak szánt koronggal osszák meg a közönséget. Három évre rá a Holy Fire-ön a tökéletes személyiségzavar tünetei voltak megfigyelhetőek, az egyre népszerűbb banda céltalanul ötvözte a lemezen az indie-diszkó himnuszokat a művészkedéssel, egészen felemás végeredményt produkálva. A What Went Down talán emiatt is volt minden eddiginél várósabb hanganyag, főleg mikor rögtön ránk zúdították az elsöprő erejű címadó dalt, ami a banda eddigi csúcsteljesítményének felel meg (nagy valószínűséggel ez szerintük is így van, elég megnéznünk pár élő felvételt, például a Sziget idei legjobb nagyszínpados teljesítménye is az övék volt). Trükkös zenekar ám ez a Foals, az új lemezen egyáltalán nem dominálnak az ököllóbálós stadion-rock dalok, sőt mindössze kettő (az emlegetett, valamint a Snake Oil) ha nevezhető annak, rádióslágerből is csak egyet sikerült rábiggyeszteni a Mountain At My Gates képében, az viszont olyan, hogy nincs konkurenciája jelenleg, ennek ellenére azt lehet mondani, kifejezetten nehezen megkedvelhetőre sikerült a mostani anyag. Az első pár hallgatásnál akár csalódásnak, és a Holy Fire utáni tanácstalan vergődésnek is hihetnénk, azonban meghatározhatatlan időn belül azon kaphatjuk magunkat, hogy vissza-vissza mászik a lejátszónkba a What Went Down. S milyen jól is teszi! Tökéletesen fordítva működik ez, mint az átlagos lemezek, itt a többszöri hallgatás csak növeli az élvezetet, megunni így nem is igazán lehet, rétegeiben elmerülni viszont annál inkább! Megint ott tartunk viszont, hogy a zenekar jövőképe tökéletes misztérium, s a minden bizonnyal „átmeneti időszakuk” így már két lemezesre bővült, nyilván Yannis Philippakis és csapata sincs tisztában azzal, hová fut ki ez a mélabús, atomsikeres bestia, amit a világra eresztettek.
Ez a Silversun Pickups a lehető legérthetetlenebb módon gyarapítja a kevésbé ismert indie zenekarok listáját, igazából jómagam is csak az utóbbi egy évben ástam bele magam az eddig közel hibátlan munkásságukba, első találkozásunkkor letudtam az egészet azzal, hogy ez valami Smashing Pumpkinson nevelkedett, korai Radioheadet visszasíró torzszülött. A Panic Switch című csúcsdalukkal való (talán nem is annyira) véletlen és azóta szüntelen összemelegedés viszont egyről a kettőre elindította bennem az érdeklődést a jogtalan alulértékeltség pápái iránt. Ezek tükrében megállapítható az, hogy a kivételes tehetségű keserédes „refréngyáros” Brian Aubert vezette banda zajos gitárzenéje lemezről lemezre a letisztult art-pop irányába mozdult el, gondosan ügyelve arra, hogy a zenei minőség előtérben maradjon a közönség igényeinek kiszolgálásával szemben. Akármennyire is az eddigi legkevésbé hangoskodó és indulatos, és leginkább felnőtt, professzionalista lemeze az együttesnek a Better Nature, egy pillanatig nem untat (ellenben az ezt megelőző Neck of the Woods jó pár momentumával). Dalszerzés mesterfokon. Így írható talán körül leginkább az, amit ezek a srácok, főként a már emlegetett, Billy Corgan óta a legkülönlegesebb hímnős orgánummal rendelkező csodabogár, Brian Aubert művelnek, és valóban, talán a kristálytiszta hangzás meg az érezhető polír annyira nem tesz jót nekik sem, de amíg ennyire megragadó szerzemények jönnek ki a kezeik alól, és ennyire megingathatatlanok az ízlésesség terén, addig teljesen inkorrekt lenne bármennyire is betámadni őket. Egyébként is maximum az olyan kicsinyes dolgokkal lehetne jogosan, mint a már megint rettenetes lemezborító, nonszensz. Ettől függetlenül azért kijelenthető, az idei mosolymentes ősz hangja ez a lemez!
