Bipoláris érzelmek – nagyító alatt az új Tesseract

2015 bizony igazán jó év ez a progresszív metál szerelmeseinek, a műfaj legnagyobbjai idén egymás után adják ki új hangzóanyagaikat – a teljesség igénye nélkül: az év elején a Periphery, nyár elején a Between the Buried And Me és most a Tesseract. A Polaris egy igazán fontos mérföldkő a csapat életében, ugyanis visszatért az a Daniel Tompkins, aki a csapat első albumát, az úttörő One-t énekelte fel. Ennek az információnak a birtokában megvannak az elvárások az új lemez felé. A kérdés fennáll, vajon sikerült-e túlszárnyalni önmagukat vagy ők is beleestek a djent zenekarok nagyhibájába, az önismétlődésbe?

Nem vitatom a másik két korábbi énekest, Elliot Colemant és Ashe O’Harát sem, mindkettő egy magasan képzett zenész, de nincs meg bennük az a karizma és egyedi stílus, ami a Tesseracthoz kell, Daniel személyes varázsa kell ahhoz, hogy a csapat receptje megfelelő módon működjön. A Polaris-on Daniel valami hihetetlen énektémákat hoz, az embernek bőség zavara támad, ha csak választania kellene egy kedvencet. A hangja beérett, páratlanul gazdag orgánuma van, amit ezen az albumon ki is használ. Elég, ha csak olyan részekre gondolunk, mint a Dystopia és a Survival főtémája, vagy a Phoenix kezdése, melyekről csak is az epikus jelző juthat az eszünkbe. Az ilyen érzelemdús vokálok, amelyek az album fő erősségét adják, nem érnének semmit, ha nem lennének megtámogatva megfelelő hangszereléssel. Nincs okunk aggódni ezen a téren sem, a hangszeres részleg is szokásához híven sziporkázik. A Tesseract sohasem a nagy technikázásáról volt híres, inkább mindig is a hangulatteremtés mestereinek számítottak. Acle és James kiválóan használják a gitárjaikat, elég felhozni az album nyitószámát, a Dystopiát példának; az agresszív részek, amelyek leginkább az első lemez dallamvilágát idézik, szervesen illeszkednek a lágyabb, elszálltabbakhoz. A szám szerkezetek esszenciális része ennek az érzelmi hullámvasútnak, amely végig kíséri az egész albumot. Egyszer lehúz a mélybe, máskor viszont feloldoz és szabadjára enged. Erre talán a legjobb példa a Tourniquet – egy lassú kezdésből fokozatosan építi fel a feszültséget, amely egy nagyszerű középrészben oldódik fel. A különböző ritmusképletek is hozzájárulnak a hangulat fokozásához, így még érzékelhetőbbé teszik a feszültséget vagy éppen feloldást tartalmazó részeket. A szőnyegszerű betétek és billentyűk is elősegítik ezt az éteri atmoszférát, amit a Tesseract mindig is magáénak tudott. A ritmusszekciót se lehet szó nélkül hagyni, szépen végzik a munkájukat, Amos még egyik albumon se kapott ennyi szerepet, mint most. A lemez hangzása hozzá a szokásos prémium színvonalat, az előző albumokhoz képest jóval fémesebb lett, ennél tisztább hangképet nem hiszem, hogy el lehetne érni jelenlegi tudással és technikai háttérrel. Azonban bármennyire is szerethető ez a lemez, a hibái mellett azonban sajnos nem lehet elmenni. Három albummal a hátuk mögött már elég erősen kirajzolódott egy séma náluk, amitől nem szívesen válnak meg, de legyen ez a legnagyobb problémánk, valljuk be bármikor szívesen hallgatunk egy ilyen szintű lemezt. A másik probléma egy kicsit az önismétlés irányába hajlik: a lemez hallgatása alatt többször is felmerült bennem az a gondolat, hogy az adott motívumot mintha már hallottam volna a korábbi Tesseract-lemezeken. Remélhetőleg nem esnek bele ebbe a hibába a jövőbeli kiadványaikon!

A Polaris a hibáival együtt is egy majdnem tökéletes lemez, és ezzel a banda megerősítette a modern progresszív metál színtéren elfoglalt helyét. Ha az ember fogékony erre a hipnotikus, éteri hangulatra, akkor nem fogja egykönnyen kivenni a lemezjátszóból ezt a remekművet. Kíváncsian várjuk, hogy merre fog folytatódni a zenekar életútja, és reméljük, hogy nemsokára megint megtisztelnek minket egy zseniális koncerttel! 9/10

TESSERACT – SURVIVAL